Szepes Mária rovata

Szepes Mária: A Jasper család szégyene III/1. rész

Bizarr novellák


Jasper Henrik statisztikussal olyan rendhagyó eset történt, amely az emberi együttélés jelenségeit nyilvántartó és osztályozó egyetlen statisztikai rubrikába sem fért bele. A természetnek vannak ilyen tréfái.

 

Pedig dr. Jasper sorsa – egészen addig a bizonyos eseményig – teljes szabályossággal alakult. A később tragikomikus szenzációvá dagadt ügy okát ilyenformán semmiképp sem lehetett élete előzményeiben keresni. Hűvös, pedáns egyénisége, törvénytisztelete és szívós érdeklődése a pontos tények iránt olyan statisztikussá tették, aki hivatásának érezte, amit csinált.

 

Feleségét, született Lomb Franciskát, egy jómódú óbudai iskolaigazgató leányát alapos orvosi vizsgálat után és a maga részéről is borítékban, diszkréten átnyújtott Wassermann-reakció, továbbá tüdő-, vese-, anyagcserelelet, elektrokardiogram és vérkép alapján vette nőül 1920-ban. Az iskolaigazgató persze nem pedagógiai tevékenysége következtében volt jómódú, hanem hangyaszorgalommal gazdálkodó sváb ősei okán.

 

Lomb Franciska szőke, hallgatag és kissé tehénszemű leány volt, mint amilyennek a mítosz Juno istennőt jellemzi. Egyébként neki is feddhetetlen híre, puritán életfelfogása és terebélyes csípője volt.

 

Az első gyermeknél nem is volt semmi baj. Legfeljebb annyiban tért el a valószínűségi számítástól, hogy megfordította a sorrendet. Leánynak született és nem fiúnak. Pedig a kis Franciskát másodiknak várták. Jasperné, bár férje nagyon előzékeny volt hozzá, és nem mutatta csalódottságát, némi zavart bűntudatot érzett. Hiszen egyébként mindenben annyira alkalmazkodott derék, tiszteletreméltó házastársához.

 

Jasperné hallgatagsága és ábrándosan dülledt, kék szeme semmi esetre sem rejtett valamiféle tudatos elégedetlenséget, legfeljebb egy kis halk érzelmességet. Erről azonban férje tudta a legkevesebbet.

 

Dr. Jasper, házasélete első hetétől kezdve, bizonyos alkalmakat szám vagy betű helyett piros karikával jelzett a naptárban. A szabályos, piros ceruzával rajzolt karika szolid megbízhatósággal jelentkezett a haladó évszámú naptárakban, hetenként legfeljebb egyszer. E rejtélyes, apró ábra egyedül Jasperné, született Lomb Franciskában nem hagyhatott kétségeket. S azt, hogy a piros karikákkal (hetenként legfeljebb egyszer) nem lehetett tökéletesen elégedett, inkább csak homályos jelbeszéd fejezte ki. Szerencsére e jelbeszédet makulátlan erkölcsi felfogású, erősen konzervatív ismeretségi körében senki sem fejtette meg. Jasperné túlkelt, kalácstésztaszerű testében ugyanis nagy nyugtalanság uralkodott el időnként, és ilyenkor könyörtelen takarítást rendezett háromszoba-hallos lakásukban. Porolt, püfölt, csiszatolt, kalapált, reszelt, szellőztetett, rázott, döngetett, rángatott, taszigált, a bútorokat átrendezte és a szekrényeknek kisikálta a belsejét. A takarítómániát azután gyomorsavtúltengés, majd kóros álmatlanság váltotta fel. Rákapott az éjszakai evésre, mint mondta: gyomorégés ellen. Jaspert ez időben igazán kellemetlenül érintette, hogy valahányszor a szemébe villanó lámpafény felébresztette, felesége sértődött arccal ült mellette az ágyban, és kétszersültet rágott.

 

A második gyermek fogantatásának éjszakáján Jaspernének különös álma volt. Előzőleg képtárban járt, és szégyenkező kíváncsisággal, de hosszasan szemlélt egy festményt, amely a telt, rózsás meztelenségű Lédát ábrázolta, miközben a hattyúval szeretkezett. A mohaágyra hanyatló, szép istennő mámoros szemérmetlensége felháborította és restelkedő izgalommal töltötte el. Arcába vérhullám szökött. Az a nevetséges ösztönzése támadt, hogy köpenyével hirtelen letakarja, vagy kabátja alá rejtve ellopja, és otthon megsemmisítse a festményt. „Elment az eszem! – gondolta rögtön utána hüledezve. – Úgy teszek, mintha valami közöm volna ehhez a … képtelen némberhez. Mintha… én feküdnék ott helyette!” Sietve elhessegette magától az ötletet, és nem is gondolt rá többet, de furcsa, szélsőséges hangulatba került. Idegesen, hangosan, sokat kacagott aznap, és parázs veszekedést rendezett a vasalónővel egy elégetett férfialsónadrág miatt.

 

Szerencsére dr. Jasper Henrik zsebnaptárában éppen piros karikával jelölt rubrika következett, és utána Jasperné látszólag megnyugodva pihent el kényelmes ágyában. E védtelen ernyedtségben azonban orvul rátört a festményen látott pozitúra, és leigázta. Álmában valóban ő volt Léda, és bizony pogányul élvezte a helyzetet a hattyúval. Saját kéjes sikkantására riadt fel, és zavart ijedtséggel felkapcsolta az olvasólámpát. Nagy megkönnyebbülésére férje gondterhes, szigorú arccal aludt, száraz horkolással. Jasperné szokatlan álmára jellemző, hogy férje arckifejezésén hosszan, némán nevetni kezdett. Később, ha erre a bizarr, piros karikás éjre visszaemlékezett, azzal a szorongó gondolattal küzdött titokban, hogy megtermékenyülése… álmában következett be.

 

 

Jasperék sokat vártak második gyermeküktől. Talán, mert az elsőbe már egy kicsit belefáradtak. A kis Franciska ugyanis túl szisztematikusan kezdte érvényesíteni gyermeteg hatalmát, és hajnaltól éjfélig tartó rémuralmat gyakorolt fölöttük. Ösztönösen érezték, ideje, hogy megtörjék egyszemélyes diktatúráját.

 

A kisfiú lényegesen gyorsabban, tapintatosabban, de egészen sajátos kísérő tünetek között született meg. Édesanyja egyetlen pillanatig sem kínlódott szülés közben. Sőt. Az orvos és a bába úgy vélték, futó gyermekágyi elmezavar vett erőt rajta, mert a legkényelmetlenebb procedúra alatt tele torokból kacagni kezdett és azt hajtogatta:

 

Nahát! No de ilyet! – később azonban egyáltalán nem emlékezett vidám kitörésére.

 

Azután már nem nevetett. Pedig a fiúcska csodálatosan szép volt; tündöklően gyöngyházbőrű és elbűvölően bájos. Még az orvos és a bába is némák maradtak fölötte, mert már minden jelzőjüket elhasználták más újszülöttekre, s e használt szavak a valóban bámulatos kis élőlényre nem illettek rá. Azt például, hogy olyan, mint egy földre szállt angyal, tapintatból nem mondhatták a szülőknek éppen a kínos rendellenesség miatt, amelyről végre beszélni kellett. Szó sincs arról, hogy valami hiányra vagy nyomorékságra akarok utalni… illetve… A fiúcskának igazán megvolt mindene. Mégpedig olyan tökéletes formában, hogy az emberfajta legsikerültebb mintadarabjának lehetett volna felmutatni valamely idegen bolygó érdeklődő térutasának. De még hat ujja, több mellbimbója, két gyomra vagy három szeme sem volt. Édesanyja lelki egyensúlya mégis teljesen felborult, amikor a kezét szoptatás közben a kicsike meztelen hátára csúsztatta. Először azt hitte, fiacskája két aprócska, furcsa formájú púppal született, amelyek lapockacsontja folytatásaként dudorodtak az ujjai alatt. Akkor még csak felsikoltott. Amikor azonban a kis csontocskák… mozogni kezdtek, elvesztette az eszméletét.

 

Minek kerteljünk tovább? Az újszülött Jasper fiú szárnyakkal jött a világra.

 

Szárnyai egyelőre csak olyanok voltak, mint a madárfiókáké. Csupaszok, gyámoltalanul verdesők, tehetetlenek… ám napról napra mozgékonyabbak lettek. Éppúgy nyújtogatta, nyújtóztatta őket, mint két gödrös, rózsás karocskáját. De hiába mosolygott rá anyjára olyan gyöngéden, azúrkék mosollyal, mintha rejtett mennyei fényszórót gyújtottak volna fel, Jasperné egyre kétségbeesettebb lett. Mert az egész szanatórium felbolydult a hírre. Zarándokolni kezdtek ágyához a kíváncsiak. Az ajtón szüntelenül borzadozó, mohó arcok lestek be hozzá. Lázas lett, sírógörcsök fogták el.

 

Az orvosok, segítségül szólítva leghíresebb kollégáikat, egyik konzíliumot a másik után tartották a szanatórium műtőjében. A kicsikét emelgették, forgatták, mérték, csapolták, szurkálták, minden porcikáját számtalanszor átvilágították, végül is arra a közös megállapításra jutottak, hogy nem lehet operálni. A szárnyakban életfontosságú fő ütőerek és idegpályák futnak, szoros összeköttetésben a szívvel, az aggyal és a gerincoszloppal, főleg a gerincoszlop ramifikációival. Az operáció feltétlenül megölné a gyermeket.

 

Jasperék úgy hallgatták a legfelsőbb professzori véleményt, mint bűnösök a végső ítéletet.

 

Kérem – mondta azután Jasper sápadtan a kezelőorvosnak, aki a verdiktet közvetítette –, ez annyit jelent, hogy a kisfiunk a hátán ezzel a… ezzel az izével fog felnőni?

 

A kicsike gyönyörű… és egyébként teljesen egészséges – felelte kényelmetlenül az orvos. 

 

De… hát nem érti, ember?! – tört ki a szegény statisztikusból. – Mit csinálunk vele, ha együtt növekszik majd a… – ennél a pontnál Jasperné egész testében remegni, sikoltozni kezdett, úgyhogy ki kellett vezetni a rendelőből.

 

A gyermeket annak rendje és módja szerint megkeresztelték éppen Gábriel arkangyal napján. Neve tehát Gábor lett. Élete első hónapjai, a szárnyát körüllengő gyász és szégyenkezés ellenére, elég zavartalanul teltek, hiszen bölcsőben feküdt, vagy kocsiban tolták párnák, selymek, bojtok, rojtok, szalagok csipkék közt, s ő maga mit sem sejtett a problémáról, amelyet családja fejére zúdított. Aki ránézett az utcán vagy a sétatéren, nem tudott továbbmenni, annyira elámult szépségén. A heves feltűnés azonban Jaspernét egyre boldogtalanabbá tette. A kisfiú iránti szeretetét és szánalmát mindjobban elfelhőzte az idegenkedő keserűség. Folyton erősödő szemrehányást érzett a gondviseléssel, a sorssal, sőt a gyermekkel szemben is azért, hogy éppen őt ilyen elképesztő és megalázó helyzetbe hozták együttes, transzcendentális összeesküvéssel. Ráadásul az állatok és a rovarok mind megvadultak a pólyás baba közelében. Kóbor kutyák, tépett, riadozó, koszos macskák sereglettek kocsija köré valami érthetetlen fegyverszünetben saját természetükkel, és reszketve, szűkölve, nyávogva könyörögtek hozzá. Madarak surrogtak párnája fölött, sőt aranyfürtös fejére le is ereszkedtek néha a hessegetés ellenére. Kinyújtott, apró kezére libbenő, csodálatos lepkék szálltak, s vállát szivárványszárnyú szitakötők ülték meg.

 

A dolog akkor kezdett igazán rosszra fordulni, amikor a kisfiú… szárnyra kapott.

 

Másfél éves korában történt, fürösztése közben a fehéren és ezüstösen gőzölgő fürdőszobában. A gyermek teste rózsaszínű gyöngyfénnyel csillogott a pólyázóasztalon, ahová a bánattól rozmárszerűvé hájasodott édesanyja a kádból kiemelte. De Jasperné a festői képre hirtelen és irtózva bolyhos frottírtörülközőt borított, úgy dörzsölgette gyermekét. Ha tehette, letakarta, elfedte, lefüggönyözte önmaga elől is, hogy ne lássa rajta, ami növekedett és… pelyhesedett. Igen. Sajnos, a kisfiú egyre fürgébben verdeső szárnyain selymes pelyhek, fiatal tollacskák ütköztek ki.

 

Az előszobában csengettek, és Jasperné kisietett ajtót nyitni. Gábort őrizetlenül hagyta a pólyaasztalon. Sok hasonló hanyagság történt már a fia körül, ami az első, féltett gyermeknél nem eshetett volna meg. Itt most ne gyanúsítsuk igazságtalanul Jaspernét. Minden szomorúsága ellenére soha semmiféle tudatos rossz szándékot nem táplált a kisfiával szemben. De a keserűség szórakozottá, zavarttá tette.

 

Amikor a postással való, hosszabb megbeszélés után, bűntudattól korbácsolva visszarohant a fürdőszobába, a gyermek már nem volt a pólyaasztalon. Kábult megdöbbenéséből ujjongó aranycsengő hang zökkentette ki. Feltekintett. Fia hangosan kacagva, a mennyezet magasságában lebegett széttárt, pelyhes szárnyain, majd surrogva, szárnycsattogtatva keringeni kezdett a kád fölött. Keringett, keringett a lámpához, ablakhoz, csempéhez hozzácsapódva, egészen addig, amíg Jasperné rekedt, ordító sírással, a lábánál fogva le nem rántotta a pólyázóasztalra. Egyik kezével leszorította, a másikkal ütlegelte, és hisztérikus zokogással kiáltozott közben:

 

Nem! Nem! Nem! Jaj… jaj, istenem… ne tedd ezt velem!

 

A kisfiú rémült sírása térítette magához. Akkor hirtelen a szánalom és az önvád olyan gyötrő hulláma öntötte el, hogy őrjöngő csókokkal borította be a dagadtra vert testet.

 

Ezzel a pokoli jelenettel kezdődött a megfélemlített, túlfeszülten okos kis nyomorék kettős élete. Még nem értette, miért, de érezte, hogy valamit titkolnia, rejtegetnie kell. Valamit, ami neki bűnösen nagy gyönyörűséget okoz, ugyanakkor felbőszíti, ijesztő zűrzavarrá kavarja körülötte a világot. Mivel mozgási vágyától nem volt képes különválasztani a szárnyait, szorongó, mozdulatlan csendben feküdt vagy ült a jelenlévők közelében, és csak akkor nyújtózott ki, amikor egyedül maradt. Mély álmú éjszakákon, hűs, selymes sötétségbe takarózva, nesztelenül felröppent a rácsos gyermekágyból, és átsuhant a másik szobába, ahol nővére aludt párás, vörös arcához szorított ököllel. Órákon át nem tett egyebet, mint széttárt, puha tollú szárnyán lebegett a mennyezet alatt, s lehunyt szemű mosollyal alaktalan, homályos áramlatokról álmodott, amelyeknek olyan színük volt, mint az ezüstsörényű, árnyékos arcú fáknak az erkélyen túl, a kertben. Oda azonban még nem merészkedett ki, mert a külvilág valami tilalmat zúgott feléje. A szobában is nagyon-nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy megcsattogtassa szárnyát, vagy hozzáütődjék egy ingatag, törékeny tárgyhoz, mert az lezuhanva, éles cserépkiáltásokkal vádat emelhetett ellene. Gyakran viaskodott önnön túláradó érzéseivel is. Amikor szárnya a magasba emelte, csaknem elfojthatatlanul ki akart törni belőle az értelmetlenül diadalmas, boldog hatalomsikoly; kristálycsengésű, mennyei madártrilla, amely felriaszthatta alatta a fekete, sűrű, karmos veszéllyel terhes dzsungelt.

 

Ez az idill azonban minden elővigyázatossága ellenére hirtelen, riasztó módon megszakadt egy teleholdas, világos éjjelen, amely kékesfehér fénytejjel töltötte meg a habos függönyű gyermekszobát. Megterhelt gyomrú, verejtékező nővére szárnyának arcát érintő legyintésére felriadt, és meglátta őt az ágya fölött, a levegőben. Ködös félálmában olyan vérfagyasztó üvöltésben tört ki, hogy szülei csaknem idegsokkot kaptak a másik szobában. A meglódult események szökőárjában már nem volt ideje visszaosonni saját fekhelyére, s így a kigyúló éles fény a levegőben érte. Rajtakapták bűnösen erős, hófehér szárnyain lebegve.

 

Nem tudta, mit tegyen. Először csak leparancsolták a levegőből fenyegető, megtorlást rejtő hangon, de nem mert engedelmeskedni. Mindhárom földön járó lényében felfedezte azt a vak, elborult dühöt, amelyet először az anyjánál észlelt a fürdőszobai ütlegelés közben. Még magasabbra szorult, a mennyezethez, és amikor felnyúltak érte, kezük elől továbblebbent. Valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene egyesült erővel. Székekre, asztalra, ágytámlára ugorva hadonásztak, kapkodtak érte. A sublótról leverték a nippeket, összetörték a vizeskancsót, kiborították az éjjelit. A vad dúlás közepette egyre tébolyodottabbak lettek tehetetlen haragjukban. Nővére lezuhant a székre állított zsámolyról, és kínzott malacsivítással vádaskodott. Apja becsípte tenyere húsát a szétcsúszó létra tetején. Ő pedig fejvesztetten menekült karommá görbült ujjaik, majd a feléje dobált tárgyak, végül a levegőbe kaszáló partvis elől. De a hozzá vagdosott cipőknél, könyveknél, építőköveknél sokkal erősebben megrémítették és megsebezték az átkozódó szavak, amelyek olyan fulladt gyűlölettel fúródtak lelkébe, hogy bénult, dermedt lett hirtelen, mintha méreg áradt volna el benne. Nem küzdött tovább. Megadta magát.

 

Ettől az éjszakától kezdve rácsos gyermekágyát takarókkal szorosan lefedték este, nehogy tilos csatangolásokra induljon a levegőbe, és sötétben derengő, torz körvonalaival halálra rémítse álomittas nővérét. Éjszakáról éjszakára éberen vergődött szűk fekhelyén, mint nagy, foglyul esett madár egy letakart kalitkában.

 

Nappal bő, kámzsaszerű köntöst adtak rá, s hogy szégyene ki ne ágaskodjon belőle, anyja hosszú vászonszalagokkal szorosan körültekerte, testéhez rögzítette szárnyait. Ha látogatók érkeztek, elrejtették az udvari kisszobában, és rázárták az ajtót. Nővére gyermekzsúrjain sem vehetett részt, de nem is vágyakozott rá félelmes tapasztalata után.

 

Nővére hetedik születésnapján történt, langyos májusi délután. A tündöklő, izgatott fényben cinke röppent a cselédszoba ablakpárkányára, és csőrével bekopogott hozzá. Ki kellett nyitnia a poros ablakot. A madár rögtön rászállt kinyújtott ujjára, és lelkendezve újságolta neki a világ mérhetetlenül édes, bűbájos szenzációját: a földben, fákban dörömbölő, pirosan megfeszülő, megújuló életet. A hűvösvölgyi kert meztelen színei olyan hevességgel törtek rá, hogy szinte fájni kezdett benne az öröm. Felpillantott az égre, amelynek selymes, szédítő kékségéből hófehér, kibomló felhők integettek neki. Szagok, hangok, rezzenések, zizegések, zúgások sürgették valamire, amit még nem értett. Hirtelen meghallotta a gyermekszoba nyitott ablakából kiömlő gyerekzsivajt. Akkor már tudta, mire van szüksége: társakra. Pajtásokra, akikkel együtt rohanhat, hempereghet a fiatal tavasz édenében. Nem gondolt semmi egyébre. Nem ötlöttek fel benne keserű emlékei, s a tilalmak sem, amelyek börtönéhez kötötték. Kibújt kámzsájából, és lázas, türelmetlen kézzel lecsavargatta magáról szoros múmiapólyáját. Elgémberedett szárnyait boldog nyújtózással megrázogatta, azután kisurrant az ablakon.

 

A felnőttek, akik a robbanó zűrzavar: sivítás, bőgés, csörömpölés zajára berohantak a gyerekszobába, már nem tudták megállapítani, melyik gyerek pillantotta meg először a teljesen meztelen kisfiút napsütötte, pelyhes fehér szárnyaival a nyitott ablakban, amikor könnyedén leereszkedett a párkányra. Kétségtelen azonban, hogy a meghökkent, idegenkedő érzések első reflexét Franciskából, a nővéréből váltotta ki. Ő dobta meg szárnyas öccsét szégyenkező, vad tiltakozással, ahogy ott állt sugárzó meztelenségében, félénk, sóvár, csengő szemével, és bátortalan gyermekhangon köszöntötte őket:

 

Szervusztok… – mondta habozva, miközben lassan evezett szárnyaival, hogy egyensúlyban maradjon, mert csak rózsaszínű lába hegye érintette a párkányt. Homlokán érte az ütés. Kemény tárgy volt, amely leütötte: vizesüveg, tömör cukortartó vagy tortástál lehetett; később mindenféle tárgy nagy összevisszaságban hevert a szobában, s Gábor vértől borított arccal zuhant a parkettre. A gyerekek rárohantak, és verni, taposni kezdték, mint valami veszedelmes ragadozót. Ájultan szedték ki a zavarodott, rémült indulatban tomboló gyerekfalka gyűrűjéből.

 

Sokáig beteg volt. Agyrázkódást kapott. Zúzott, sebes testében mintha mozsárral törték volna össze a csontokat. Idegláz kínozta. Álmában minduntalan felsikoltott, védekezett, menekült. Azután lassan felgyógyult. Anyja mosolytalan megrendüléssel ellátta mindennel, ápolta, etette, kötözte, tisztán tartotta, de irtózását alig tudta leplezni. Legfeljebb kétségbeesett szánalmat érzett iránta egy-egy pillanatra, amikor kisfia könyörgő, értetlen, csillogó tekintete a szemébe kapcsolódott. Olyankor futólag megsimogatta, sőt meg is csókolta néha. De a gyötrődő hozzáhajlásban oly szívtépő módon megsajnálta méltatlanul sújtott önmagát, hogy haragos zokogással újra csak eltaszította magától a simuló gyermeket. Nem tehetett róla: élete, jó híre, tisztességes, szabályos világa megcsúfolóját látta benne. 

 

Súlyos, lomha, sötét évek zárták körül ezután a szárnyas fiút a külvilágtól való teljes visszatorpanásban. Alig mert moccanni, alig szólt. Ha leszorított szárnyával, bő kámzsájában végigment a szobán, lábujjhegyre emelkedett, úgy osont nesztelenül, nehogy felidézzen maga ellen valami kiszámíthatatlan indulatot. Élete teljesen elviselhetetlen lett volna, ha nem nyílik számára megint titkos, csodálatos rés, amelyen át gúzsba kötött lénye levegőhöz, fényhez juthatott. Nővére gyötrődve, nehéz felfogással tanult, és megbukott a vizsgán. Házitanítót járattak hozzá, hogy az nyomorúságos bérért a kislány kemény, sűrű elméje barikádján áttörve, alvó agyába csempésszen némi tudományt. Gábort eltűrték a gyerekszobában az órák alatt. Szülei előtt csábítónak tűnt ugyanis, hogy egy díjazásért két gyerek részesüljön szellemi táplálékban. A kis nyomorék tehertételére különben őrültség lett volna külön pénzt költeni. Minek? Mire képezhették volna ki? Nem volt olyan mesterség, szakma, hivatal, hivatás az emberi közösségben, ahová beilleszthette volna óriásivá növekedett szárnyait, amelyek most már kecsesen hajló lantívben leértek hátul a térde alá, és kámzsán kívül szégyenkeztek rajta csüggedt mozdulatlansággal.

A szárnyas fiú hihetetlen gyorsasággal megtanult írni, olvasni, számolni. Mohó agya olyan szomjúsággal szívta a vértelen kis pedagógusból az ismereteket, hogy az valósággal kiürült, mint injekciós tű töltésénél a fiola. Meglepő haladása azonban zavarni kezdte nővérét. Különben is gyakran csúfolták miatta az iskolában. Utánakiabálták, hogy sárkány, boszorkány, szörnyeteg öccse van. Az emlékezetes születésnapi zsúr után legjobb barátnőjét el is tiltották a vele való barátkozástól. A nyeszlett tanító és nyomorék öccse között kialakuló, hosszú magánpárbeszédek egy-egy érthetetlen témáról a minden tudomány ellen impregnált fejű Jasper lányka jelenlétében többet jelentettek, mint amit annak önérzete elviselhetett tizenegy éves korában. Az egyik leckeóra után dülöngő betűivel megírta szüleinek, hogy testvére miatti szégyenében világgá megy, azután kezében egy kocsikerék-nagyságú vajas kenyérrel kisétált a házból. Budafok határából hozták vissza késő este, egy őrszobáról. Ez az eset azután elhatározássá érlelte a Jasper szülők régóta vajúdó terveit. Háziorvosukkal, sőt egy konzíliumra hívott gyógypedagógussal való megbeszélés után úgy döntöttek, hogy a két gyermek nem tartható többé együtt. E döntést nagymértékben elősegítette örökségük Jasperné nyugalomba vonult özvegy apjának halála után. Az öreg Lomb élete utolsó éveit gazdálkodva töltötte háromholdas, Duna-menti szőlőjében. Fatörzsekből összerótt, belül téglával bélelt ház állt a sziklás domboldalnak dőlve, abban húzódott meg az öreg kissé már üldözési mániásan. Magas kőfalat emelt birtoka köré, azt foltozta, drótozta, felül üvegcserepekkel szórta tele utolsó percéig. Kizárta a világot, támadásoktól, lopástól tartott, családjával sem érintkezett. Makogó, félkegyelmű öregasszony főzött, mosott rá. Ez az öregasszony is nagy szerepet játszott Jasperék számításában.

 

A szárnyas fiú mindenesetre őszinte hálát érzett hóbortos nagyapja iránt magas, farkasfogú peremmel védett kőfal-rögeszmééért, mert sok éven át az tette emberektől észrevétlen légi támaszponttá a kis faházat, ahová megalázott, kétségbeesett szülei száműzték. Rendellenességéért most már ő is bűnösnek érezte magát. Nem haragudott családjára. Megértette idegenkedésüket, és átlátta, milyen gyógyíthatatlanul kirí abból a világból, amelyben megszületett.

 

A félkegyelmű öregasszony úgy fogadta a szárnyas gyermeket, mint az állatok: hűséges imádattal, csodálkozás és félelem árnyéka nélkül. Amikor először megpillantotta, letérdelt, keresztet vetett, s valami érthetetlen imafélét motyogott, majd megcsókolta a kisfiú bő kámzsájának szegélyét. Ezt a szertartást mindennap megismételte.

 

(Folytatjuk) 

Szepes Mária: „Erzsébet és Mária"

Néhány sor az egykori ismeretlen festő remekművéhez.

 

Ők rejtik el a fényt

valamennyi nőben,

akik értik a szenvedést,

őrzik a bölcsőt,

ismerik a múltat,

látják a jövendőt.

A sírt sem rettegik,

mert lelkükben viselik

a szüntelen megújulás magvait,

a halál mögött azt, ami

elmúlhatatlanul örök.

Anyák, testvérek, szeretők,

áldott asszonyok,

égi tüzet őrzők,

akik a küszöbön átkelők

szemére boldog álmot szőnek.

Szeretetük alkímiai hevétől

könny, vér és verejték

nagy Arkánummá érik.

Nevük sok van, lényegük egy:

Dajka vagy Sophia? Oly mindegy.

Gyermekük megfeszített,

keresztről véresen leemelt

testét is úgy ringatják

szelíd altatódalt dúdolva,

mintha csecsemőként

csak éppen elszunnyadt volna,

hiszen tudják a titkot,

hogy harmadnapra

feltámad megint.

 

Budapest, 1979. november 29.

Szepes Mária
XIII. évfolyam 7. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. május

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.