Szepes Mária rovata

Szepes Mária: A Jasper család szégyene III/2. rész

Bizarr novellák


 

Emberlétből kirekesztett, de csodálatos, paradicsomi évek következtek a szárnyas fiúra; mintha egy más bolygón, talán apró üstökösön utazott volna a világűrben. S ebben a tenyérnyi édenben valóban idegen csillagzat törvényei uralkodtak. A gondozatlan, elbozótosodott, öreg szőlőtőkéken kánaáni szőlőfürtök duzzadtak. Az elszáradt gyümölcsfáknak friss hajtásai nőttek. Édességtől kipergő cseresznyék, aranyszínű barackok, piros, feszülő bőrű almák, mézízű körték csurranó levéből csivitelő madárrajok, szivárványszárnyú darazsak, részeg méhek lakmároztak, senki sem zavarta el őket, mert a domboldalnak dőlt, elvarázsolt ház nappal lehunyt ablakszemekkel aludta mély álmát. Csak este nyíltak ki a fehér zsaluk. Akkor ébredt a szárnyas fiú. A közeli falu s a völgyben elszórt tanyák ablakaiban hunyorgó fények még korai órát jeleztek. Amikor azonban e mesterséges csillogást a csillagok s a földön a szentjánosbogarak villanásai váltották fel, az elcsöndesült madárfészkekből csak néha csirrent álmodó, gyönge hang, fekete, nesztelen szárnyú denevérek vadászni indultak, s a parti nádasban nagy békák teste loccsant, akkor lépett ki az éjszakába, és mosolygó arcát megfürösztötte a csillagporos, tücsökdalos szélben.

 

Elindulásakor az öregasszony mindig ott térdelt a terasz kőkockáin. Amint fehéren derengő, óriási szárnyait széttárva, némán a levegőbe emelkedett, térdelő szolgálója arcán őrült elragadtatás fénylett. Két karját vágyakozva az egyre magasabbra szálló alak felé nyújtva, hangosan kiáltozni, sírni, vihogni kezdett. Így, térden állva várta vissza gazdáját éjszakai kalandozásaiból, türelmesen, szemét mozdulatlanul az égre függesztve. Még mielőtt felbukkant volna valahol a látóhatár szélén, már megérezte jövetelét, és rohant teríteni, teát forralni, vacsorát készíteni. Télire vattás bélésű eszkimóruhát varrt neki; furcsa kezeslábas öltözéket, amely megvédte a csikorgó, gyémántfényű hidegtől. Tollas szárnya sohasem fázott. Csak csupasz, védtelen emberteste didergett a metsző szélben. De akkor sem maradt szűk, forró szobájában. Bizarr, tragikomikus élmények várták mindenütt, ahová kíváncsisága, szeszélyes kedve, vágya sodorta.

 

Két erős szárnyán nagy magasságban, szédítő gyorsasággal tudott már repülni. Percek alatt mérföldek távolságába hatolt el. Néma kertek, sötét háztömbök, szűk udvarok, csillanó vizek, zúgó fák, legelők és termőföldek fölött suhant, s ha valahol néma hívás, jelt adó forma érintette meg, ott óvatosan körözve leereszkedett.

 

Első jelentős kalandja mély álmú, sötét falucska udvarában történt, nyáron. Nádfedeles ház ámbitusára kitolt ágyban vele körülbelül egykorú, tizenhárom-tizennégy éves parasztlányka virrasztott. Fatönkre téve olajmécses pislogott mellette, s ő a nyomorúságos lánghoz közel hajolva mohón olvasott. A libegő fény sárgára festette hosszú, feszült, öreges arcát, Két fehérszőke, cingár varkocsa rákígyózott a könyvre. A vergődve tülekedő lángnyelv, amely az olaj sötét szintjéről mintha fel akart volna röppenni, s egy másik élőlény szomjas, titkos ébersége megállította a kép fölött, ő lágy, széles lendülésekkel alámerült. Közel hajolva kíváncsisága fokozódott. Valami szánakozó közösséget érzett a kirekesztett kislánnyal. Lehet, hogy elkülönítették a családjától, mint őt. Mert idegen… beteg. Mit olvas? Latolgatta, vajon „normális” szinten innen vagy túl lévő lények közé tartozik-e, mint a csecsemők, állatok és eszelősök, akik nem rettennek vissza tőle?

 

Csendben leszállt a háztetőre, és a könyv felé lesett. A kislány nyugtalanná válva körülnézett, majd köhögni kezdett, s szája elé kapott keze elengedte a könyvet, amely becsukódott. Gábor meglátta a könyv címét: Werfel Bernadette-je volt. Ő is olvasta már, mint ahogy minden könyvet felhabzsolt, amelyhez csak hozzáférhetett. Halkan leereszkedett a ház elé, és néhány lépésnyire az ágytól, állva maradt. A kislány köhögése csillapult. Újra szétnyitotta a könyvet, de ekkor a szárnyas fiú súgva megszólította:

 

Tetszik neked, amit olvasol?

 

A kislány összerezzent és felpillantott. A mécses lobogó fénye vakította, ezért tenyerével elfedte szeme elől. Fürkészve, káprázva belebámult a sötétségbe, kereste a hang forrását. Lassan bontakozott ki előtte a szederfa sötét törzse mellett álló, fehér kámzsás alak… azután a félig nyílt, világítóan ezüstös két szárny a hátán. Megdöbbenése olyan óriási volt, hogy nem sikoltott, hanem megnémult tőle. Szája kinyílt, megfejthetetlen kifejezésű szeme szinte kiugrott üregéből. Gábor szorongva figyelte, hogy egy szempillantás alatt elmeneküljön, ha hozzávág valamit, vagy rémült kiabálással felriasztja az egész falut.

 

Ne félj tőlem – kérte egészen halkan. – A barátod vagyok… – hangja elakadt. Csodálkozva látta, hogy a kislány szeméből könnyek peregnek, s arcán ugyanaz az eszelős öröm fénylik, mint amellyel öreg szolgálója várta otthon. Közelebb lépett. A kislány egész testében reszketett. – Ne félj – biztatta még egyszer gyöngéden. Hirtelen fulladt, halk, sóvárgó hang ért hozzá.

 

Járni... járni akarok!... Úr angyala, szentséges angyal, segíts meg! – szakadt fel a kislányból olyan szívtépő könyörgéssel, hogy a szárnyas fiú szinte hátratántorodott. Első pillanatban nem is értette, mit kíván tőle a szerencsétlen.

 

Járni? – kérdezte tétován. – Hát járj! Kel fel, és járj! – mondta hirtelen segítő buzgalomból, emeltebb hangon. Azután villámszerűen agyába hatolt, miről van szó. Az ágyban fekvő lány béna és…

 

De a béna már belekapaszkodott a kiröppent szárnyas szóba. Vad, ujjongó alázattal, lázasan kiáltotta.

 

Igen! Jövök már… jövök!

 

Ledobta takaróját. Félrecsúszott inge alatt láthatóvá lett sorvadt lába. Dereka lendületével ülő helyzetbe dobta magát az ágy szélén, azután a szárnyas fiú alakjára függesztett szemmel ráemelkedett remegő, pipaszár lábaira. Könnyei kifényesítették rángatózó arcát. Állt egy ideig, aztán elindult. Kezeivel görcsösen a levegőbe kapkodva, bicsakló, tántorgó mozgással, de járt. Három lépést tett Gábor felé, majd az éjszaka sötét némaságába hasító, sikoltó, boldog sírással felzokogott!

 

Meggyógyultam! Miatyánk! Úrjézus! Járok!

 

A szárnyas fiú megrendült lélekkel a levegőbe emelkedett; menekült a felidézett eseményörvényből, amely a kislány hangjára fellobbanó fényekkel, kicsapódó ajtókkal, ablakokkal, szaladó lábak, hangok, kiáltások erősödő lármájával felelt.

 

A levegő sűrű, surrogó ellenállással zúgott a fülében, olyan gyorsasággal repült meredeken fölfelé, alacsonyan függő, nehéz éji párák függönye mögé, amelynek rongyain át szüntelenül más csillagképek táncoltak elő. Mialatt átengedte magát a nagy, selymes hullámokkal áradó légáramlatoknak, az érzelmi zűrzavarra figyelt önmagában, amely túlfeszültté töltötte örömmel, ámulattal, szorongással. Úristen, mi történt? Micsoda varázslat elindítója, tudatlan, vakul sejtő, száműzött hordozója lett e tilos kalandozásában?

 

Őrült kíváncsisága ellenére aznap már nem mert alacsonyabbra ereszkedni, hogy kiderítse a misztikus dráma folytatását, amelynek akaratlan szerzőjévé lett.

 

Másnap óvatos nesztelenséggel újra a falu fölé repült éjszaka. Az udvart a tegnapi szerény olajmécses helyett számtalan táncoló gyertyaláng jelezte. Nagy, nyersen összetákolt, virágokkal díszített kereszt körül égtek a gyertyák. Ott, ahol ő állt előző nap, a szederfa mellett. S e fény varázskörén kívül sötét ruhás, térdelő alakok dünnyögtek tompa, kántáló ritmusban. A siránkozó zsolozsmából szavak csapódtak fel, mint sűrű víztömegből kivetődő halak.

 

Halleluja! – hallotta többször egymásután diadalmasan, szinte kihívóan, s a konok, fenyegető, éles hang megijesztette. Kapzsi fanatizmus lüktetett benne. Ez az összezárult sötét kör a kereszt és a gyertyák körül birtokba vett valamit, amihez neki csak a fogantatás pillanatában volt köze. Utána eltépték tőle, és most mások alakították tovább előtte beláthatatlan irányba. Szeme hasztalan kutatta a béna kis parasztlányt, csak súlyos, fekete, arctalanul görnyedő testeket látott, amelyekből ugyanaz az idegenség áradt, mint a többi szárny nélküli emberből. Csöndesen elröppent onnan, és tudta, hogy nem fog visszatérni többé.

 

Sokáig nem tudatosította, de éjszakai repüléseinek legfőbb motorja valami lázas nyugtalanság, éhséghez hasonló hiányérzet volt. Minden messzeségben hunyorgó fénypont boldog ijedtség áramütésével hatolt lényébe, hátha közel érve hozzá Azt találja ott, aminek nem volt neve benne. Egyre távolabb és távolabb suhant el szédítő magasságban. Néha alig tudott visszajutni támaszpontjára hajnal előtt. Most már percek alatt, könnyedén elérte a fővárost.

 

Egy ízben nyári vihar szakadt rá, s ő kénytelen volt a Margit híd alá behúzódni, hogy szárnya lucskossá ne ázzon a nagy súllyal lezúduló víztömegtől. Azt hitte, egyedül van, de egy kékes kísértetfénnyel felszisszenő villám fényénél meglátta, hogy valaki kuporog a közelében: rongyos, borostás férfi. Szemük összevillant, tehát az is tudomást szerzett róla. Véreres, nedves lében úszó szeme részegségről árulkodott. Hangjában sem csodálkozás, sem ijedtség nem volt, amikor megszólította:

 

El… késtél – mondta botladozó nyelvvel, és nagyot csuklott –, könyörögtem, hogy gyere előbb és segíts… Most már akár vissza is mehetsz… Megmondhatod a f… főnöködnek, hogy egy pancser!

 

A szárnyas fiú szorongva hallotta, hogy a szerencsétlen hulladékember nagy nyögéssel, mocorgással feltápászkodik. Tántorogva közeledő testéből rettentő bűz csapott orrába. Ösztönös meneküléssel kinézett a híd alól, de a sűrű vízesés függönyként zárta el útját. Újabb villám éles fénye világította meg a szörnyű arcot oly közelségben, hogy a hídpillér faláig hátrált, de onnan már nem mehetett tovább. A lihegő szavakkal kigőzölgő szagtól csaknem elájult.

 

Számon kérni küldtek, mi?! … Nem félek tőled… és tőle sem! Én már… a patkányokat is látom… körbe… körbe… karikába… Nekem… nem imponálsz…!

 

Szavai egészen lazák, hangja puha volt, mint az oszló halhús.

 

De aszondom… próbáljátok ki… Valamennyien… ott fönn! Könnyű onnan… dirigálni!... Vegyétek magatokra ezt! – tompa pufogás hallatszott, ahogy a mellét ütögette, újabb bűzfelhőket rázva maga köré. – Bújjatok bele egy ilyen trágyával töltött zsákba… éhezzetek benne… görbüljetek meg a hasgörcsétől, és vonítsatok, amikor rájön a frásztörés a félelemtől!... Ki lökött le bennünket erre a szemétdombra, mi?!... Neked szárnyad van… mi spirituszt vedelünk, hogy azt higgyük, repülünk! Tudod, mi voltam, amikor még… hívtalak?... Költő! – pépes, hurutos hangon vihogni kezdett. – Eredj! Közösülj te is egy másik hullával az istennőd helyett… amikor marni kezd a vágy pokolköve! … Tömjenek a pofádba sósavat nektár és ambrózia helyett!... Nyíljon ki testeden a bujakór és beleidben a fekély büntetésből, mert örülni akartál az életednek… és akkor állj ide ítélni, te pöffeszkedő, égi baromfi! Te sértődött mennyei kappan! – ordította vadul, és nekiesett. Két kezével belekapaszkodott, s ha a fal meg nem támasztja, lehúzza magával a föld ragacsos, csúszós mocskába. Kétségbeesett erővel kirántotta magát a részeg markoló kezéből, és nekirepült a sötét vízoszlopnak, belefúródott, vakon, bőrig ázva küzdötte magát előre mázsás súlyú, összetapadt tollú, lucskos szárnyakkal. Betegen, holtfáradtan, egész testében remegve érkezett haza hajnalban. Magas lázzal delirált napokon keresztül. Önkívületében szolgálóját borzalmas híd alatti vádlójának látta, birkózott vele, és bocsánatért könyörgött. Mert zavaros bűntudata nőttön-nőtt első eszmélése óta. Felelősnek érezte magát. Először csak azért, hogy másmilyen, mint a többi ember. Aztán anyja, apja, nővére boldogtalanságáért. Majd a vallásos imádatért, amellyel kóbor állatok, madarak, eléje térdelő eszelős cselédje, s a béna kis parasztlány hódoltak neki. Velük szemben mitikus trónbitorlónak érezte magát. Félelem fojtogatta: mi lesz, ha egyszer kiderül a csalás és megtudják, amit ő tud önmagáról? Ha kiderül megalázó nyomorúsága, hogy sem földhöz, sem éghez nem tartozik, hanem mindkettő száműzöttje?

 

Tizenhét éves korára sugárzóan szép, kifejlett férfi volt már, de nem ember, mert szárnyat viselt, és nem angyal, mert emberteste volt. S embertestének érzékei magányos, névtelen, fullasztó sóvárgásban, pubertásban erjedtek. Ujjongani és gyötrő vágyában kiáltozni tudott volna a csillagok szívébe szúró, korbácsoló fénye alatt, gőzösen meleg éjszakákon, egyedül a vadászó bagollyal és denevérrel a levegőben. A táj, amely fölött repült, szunnyadó, óriási, női aktra emlékeztette gyöngyházfényben derengő dombjaival és bokroktól sötétlő völgyeivel. Szemét elfordította a tőrként ágyékába hasító látványtól, és menekülve repülni kezdett fölfelé. Égre függesztett szeme előtt a Tejút ékkövektől szikrázó szalagja feszült, s e vibráló pontok sóvárgástól átkönnye­sedett tekintete fátylán át szolarizálni kezdtek. Igen, oda tartozik, csak oda! Nem gondolt a természet tiltó törvényeire. Repült, amíg ereje bírta. Jéghideg, ritka légréteg zúdult forró teste köré. Zihált, fuldoklott, tagjai megdermedtek, szárnyaira bénító jégpáncél zárult. Vissza kellett fordulnia. Nem menekülhetett. A föld foglya volt, bár hosszabb pórázra kötve, mint a többi halandó, s annyival szerencsétlenebb náluk. Mert közelebbről látta a csillagokat s emésztőbb nosztalgiával érezte vágya reménytelenségét.

 

A pubertás száma a kettes, és ő elviselhetetlenül egyedül volt. Úgy kívánkozott a névtelen és arc nélküli másik után, mint ahogy fuldokló törekszik a levegőre. Elepedt egy másik kéz, másik test, másik lélegzet érintéséért. Végtelen, néma monológ helyett termékenyítő párbeszéd, egymást gyújtó gondolatok teremtő játékáról álmodott. A legkisebb, leghitványabb féregnek is volt párja a földön, vízben és levegőben, csak ő vergődött teljes társtalanságban e különös bolygót körülvevő légóceán mélyén. Egyetlen barátra sem lelt az emberek között, mert fölöttük és alattuk állt egyszerre. Iszonyodtak tőle, vagy imádkoztak hozzá, mint egy sötét szentély magányos, tragikus istenéhez, aki halálos szomorúsággal virraszt az oltáron, önmaga megfejthetetlen titkába burkolózva.

 

Napokon keresztül repdesett egy pazarul berendezett kastély hálótermének nyitott ablaka körül, amelynek meleg, aranysárga fénye kiintegetett az éjszakába.

 

A hálóteremben süppedt halántékú, horgas orrú, beesett szájú öregasszony horkolt az emelvényen álló, négyoszlopos ágy nehéz selyempaplanja alatt, fehér párnák duzzadó hódombjaiba merülve. Karmos, lila körmű keze kapaszkodva nyúlt ki a torlódó ágynemű közül, mintha fuldokolva fenn akarta volna tartani magát a szépség ünnepi mozzanatában megmeredt tárgyakkal teli helyiség szintjén, égő színek, zengő, csodálatos formák között. Függönyök izzó aranybrokátja, falat borító gobelinek, olajfestmények dimenzióiban selymek, bársonyok közül kibukkanó női hús, kéjes vonalú keleti vázák, ezüstfényt nyilazó kelyhek, dobozok, meseszőnyegek és egymással szembenéző, végtelent játszó tükrök keretében óriási drámává növekedett a hörögve hánykolódó ember viaskodása a halállal.

 

A szárnyas fiút az öregasszony teljes magánya vonzotta a kastélyhoz éjszakáról éjszakára. Sohasem látott senkit az ágya körül. Rejtélyes volt ez az egyedüllét ilyen gazdag környezetben. Részvét és remény küzdött benne; hátha egyenlő szót válthat vele a fekete hullámokban való elmerülése előtt, élet-halál metszőpontján. Megvigasztalhatja. Tehet érte valamit. Búcsúzóul kezet foghat vele. E kéz kihűlő melege talán feloldja dermedtségét, amely fiatal testében már szívét fenyegette.

 

Minden este korábban repült el a kastélyhoz attól rettegve, hogy a haldoklót nem találja életben, vagy szenvedélyes önvádtól égő rokonok gyűrűjében leli, akik elbarikádozzák előle. De az öregasszony harmadnap is változatlan elhagyatottságban küzdött láthatatlan ellenfelével. Meglepő szívóssága ellenére két vállon feküdt; testét már elvették tőle, csak szemében csillant még az élet rohamosan apadó szintje. Hirtelen az utolsókat lobbanó fény ereje izzott fel benne. Pánikszerű meneküléssel ledobta takaróját, és kilendítette magát az ágyból. De csak törzsét sikerült megbillentenie. Feje és fél teste lelógott a földre, úgy kiabált, segítségért zihálva.

 

Hé!... valaki!... – károgta rekedt hollóhangon. – Vigyetek haza!... – Rögtön!... Nyomorult, cudar, bitang banda… Hol az ördögbe lopják a napot az én pénzemért?!... A ruhámat akarom! Fel akarok kelni!

 

Szemhéja lecsukódott. Összetapadó légcsö-véből hosszú, borzalmas szívó hang tört elő.

 

A szárnyas fiú beröppent az ablakon, az ágyhoz sietett, és a pehelysúlyú öregasszonyt visszaemelte az ágyba. Félénk szánalommal nézte a hullaszerűségében is nyugtalanító arcot, melyről a megkínzott kimerültség sem törölhette le a sóvár, kegyetlen életszomjat. Leffegő, lila alsóajka, horgas, nagy cimpájú orra és domború szeme torlódó ráncok, mély időszakadékok közül emelkedett ki. Minél tovább nézte, annál inkább fogyott a reménye, hogy ezzel az önmagába fulladó lénnyel kapcsolatot találhat. Már éppen vissza akart húzódni észrevétlenül, amikor a haldokló megszólította. Nehéz szemhéjain csak kocsonyás, fénytelen rés nyílt, de mégis látta őt.

 

Takarodj! – suttogta zihálva. Fogatlan, sorvadt ínye előtűnt vékony felsőajka alól, ahogy tiltakozó dühében vicsorított, mint egy öreg eb. – Még nem megyek! Még nem… – fejét erőlködve felemelte, szeme tágra nyílt. Pikkelyes homlokán pattanásig feszült csomós erek lila rajza lüktetett. – Vagy várj!... Várj csak!... Arcára mohó, kapzsi kifejezés ült. – El kell intézned, hogy újra kezdhessem!... Mindent újra akarok kezdeni!... Győzd meg őket, hogy… velem nem lehet így elbánni… Nekem újra kell… újra… mindent… – Feje hátrahanyatlott.

 

Mit akarsz újra kezdeni? – kérdezte a szárnyas fiú leküzdhetetlen kíváncsisággal. Ez az őrült párbeszéd is jobbnak tűnt hirtelen, mint a visszhangtalan gondolatkiáltozás, amelyet magában folytatott.

 

Az öregasszony arca türelmetlenül megrándult.

 

Mindent!... Mondtam!... – mormolta. – Még semmihez se jutottam közel… Csak összehordtam a dolgokat… Nem volt időm hozzá… Nem volt időm. Ez így… csalás!... Valakit felelősségre kell vonni érte, hogy… A képemet sem nézhettem meg… úgy… mintha én festettem volna őket. Még nem éltem bennük. Ezek a vázák is külön vannak tőlem. Az elefántcsont faragásaim… összeutaztam értük a világot. A szőnyegeim… A könyveim… Még egy csomó kiegészítő dolgot el kell olvasnom eredetiben, és ahhoz… nyelveket akarok tanulni. Latint és görögöt. És a birtokaim… Gyümölcsök érnek mázsaszámra a parkban. Az enyém mind. Én meghalok, ők pedig újra kinőnek. Hát rendjén van ez így?! – Szeme egyre üvegesebb, hangja lihegőbb, szavai eszelősebbek lettek. – Még hegy se voltam, és tenger se. Még csillag se voltam… csak számba vettem őket… futólag, hogy az én világomban jelen vannak. De nem használtam őket, nem birtokoltam őket. Pedig értem vannak, az én jussom, az én tulajdonom. Tolvaj… tolvajok… sikkasztók… feljelentem, az ügyvédem… majd… fellebbez újra. – Szavai pépes, nedves dünnyögésbe, majd halkuló hörgésbe fúltak. Aztán tömör, hideg, barátságtalan csend lett, amelynek kietlensége elűzte a szárnyas fiút a halottas szobából.

 

Az éjszaka világos, hűvös holdfényt csurgatott a tömör, fekete bokrok és fák koronájára a halott asszony parkjában. Utolsó szavai viaszlemezbe nyomódtak bele, és agya most visszajátszotta a szöveget: „Még hegy se voltam, és tenger se. Még csillag se voltam. Csak számba vettem őket futólag, hogy az én világomban jelen vannak. De nem használtam, nem birtokoltam őket… Pedig értem vannak. Az én jussom…!” Nem ő maga fogalmazta meg ezt lénye titkos, lázforró trópusi magjában lázadó, követelő vágyakozással? Hiszen ő sem halhat meg addig, amíg… ő sem!

 

Miért nem? – a kérdés tőr hegyeként, belülről horzsolta meztelen mellét éles fájdalommal. A kísérteties tájon motozó, iszonyú összeesküvéssel feléje osonó halál közelsége elviselhetetlenné vált számára. Érezni akarta az élet heves szívdobogását ott, ahol a nagy emberboly minden sejtjében lüktető, eleven testek hajlanak össze szeretkezve és marakodva, részeg nevetéssel vagy kéjes kíntól gőzölgő zokogással, de élve!

 

A város felé repült. Feje fölött növekvő hold ívelt villogó keleti kardként. E szúró, hevítő fény heves sajgássá fokozta búskomor sóvárgását. Úgy érezte, ha nem talál ma valakit, aki feloldja magányát a csillagékes, részvétlen ég alatt, el kell pusztulnia.

 

Vakon, légvonalban repült a poros, titkos, üzekedő éjben, saját vágyának láthatatlan szálára fűzve, mint ismeretlen párjukhoz mérföldek távolából nászra siető rovarok.

(Folytatjuk)

Szepes Mária
XIII. évfolyam 8. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.