Szepes Mária rovata

Szepes Mária: A Jasper család szégyene III/3. Rész

Bizarr novellák


Egy gellérthegyi villalakás felső emeletén vörös hajú nő vetkőzött a tükör előtt. Elmélyült, szinte szertartásos komolysággal vetette le ruháit a kivilágított város fölött. Erős fényforrások égtek a tükör két oldalán és a mennyezeten.

 

A nő nemcsak csinos volt és fiatal, hanem agresszíven, érdekesen szép is. Fiúsan hosszú lábú, keskeny csípőjű, izmos és feszes mellű. A szárnyas fiú először azt hitte, magányossága tette ilyen óvatlanná a hegytetőn az ablak kivilágított négyszögében. De ahogy remegve, összekoccanó fogakkal közelebb repült a képhez, fejébe nyargaló vérhullámokon, zúgó fülén és szívének forró lüktetésén át is látta, hogy a nő körül nincs minden rendben, mert sírt. Anyaszült meztelenül állt a hármas tükör kis fülkéjében, vizsgálódva, komoran nézte, mérlegelte, tapogatta magát, melle feszességét próbálgatta, megfordult, háta vonalát leste erőlködve, két lábát szétterpesztette, hasát behúzta, oldalról szemlélte magát, és közben patakzottak a könnyei. Hosszú, fényes könnycsíkok futottak le mellének barnás, sima, gyöngyragyogású bőrén, arca vörös, maszatos volt, de így is az egyetlen dolognak tűnt az egész világon, amelynek a szárnyas fiú szükségét érezte. Mégpedig kommentár, ruha és körítés nélkül. Brutálisan, egyértelműen úgy érezte, éhen vész érte.

 

Amikor belépett hozzá az ablakon, a nő szerencsére megnémult az ijedtségtől, s ő fel tudta használni e pillanatnyi dermedtségét. Mert néhány perccel később partnere már nem kiáltott, csak halk nyögésekben, síró zihálásban fejezte ki megrendülését a szőnyegen, amelyre lezuhantak. Bár nyugodtan sikolthatott volna: a lakásban rajta kívül nem volt senki. És sikoltott is. De most már nem rémületében.

 

Nahát! – mondta azután, amikor feldúltan, borzasan, izzadtan és elragadtatva szétválogatták végtagjaikat. – Sohasem tudtam elképzelni, milyen az, ha valaki megőrül, és víziói vannak. De mindig kíváncsi voltam rá. Persze nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemes a dolog.

 

Csodálatos vagy! – mondta neki a szárnyas fiú, és megcsókolta. – Te vagy a legcsodálatosabb szárny nélküli lény a világon! Miért sírtál az előbb?

 

A nő tágra nyílt szemmel nézett rá:

 

No hallod?!.. Azt neked igazán tudnod kellene… mint a saját fantazmámnak! Hiszen azért vagy itt! Jancsi miatt. Mert ő elhagyott egy vén, rutinos szajha üzelmei következtében, aki meztelenül olyan már, mint a túlérett rokfort, de a férfiak hülyék. Azért ittam a három dupla rumot, s most ahelyett, hogy berúgtam volna, megőrültem. Roppant érdekes! És nem rémeket látok, hanem disznó álmot, rendkívül intenzív, disznó álmot, amelyet nem cserélnék el semmi másra! – hozzásimult, és egészen gátlástalan módon fejezte ki elismerését. – Az ember ilyen álomból tulajdonképpen fel sem akar ébredni! – Hanyatt feküdt.

 

A szárnyas fiú kezdte kényelmetlenül érezni magát.

 

Kérlek – mondta neki bocsánatkérően –, én nem akarlak becsapni. Én… izé… valóban itt vagyok és…

 

A nő hátravetett fejjel, tele torokból kacagni kezdett.

 

Ez jó! – fuldokolta. – Vitatkozom a saját rögeszmémmel! Csak azt nem értem, miért kellett ezeket az óriási, lompos szárnyakat rád raknom, amikor éppen elegendő lett volna, ha… – És megmondta, mi az, amivel beérte volna.

 

De értsd meg! Nem álmodsz! Nincsenek vízióid! És máskor is eljövök hozzád. Tapogass meg!

 

A nő ezt szívesen, hosszan megtette, és nem állt meg félúton.

 

Megtapogattalak.

 

És? – kérdezte a tapogatás következményeiből feleszmélve.

 

Remélem, nem akarod azt állítani, hogy egy ilyen szárnyas valami, mint te vagy, a valóságban is lehetséges?

 

De igen, azt állítom! – mondta elkeseredetten a szárnyas fiú.

 

Ne makacskodj! – intette le részeg ingerültséggel fáradhatatlan partnere. – Már a szárnyaid is a legnagyobb mértékben valószínűtlenek. De amit itt, a szőnyegen műveltél vele, az igazán csak eufóriás lázálomban fordulhat elő. Számolni azért nem felejtettem el közben!

  

Meg foglak győzni! Én…

 

Fölösleges! – intette le a nő. – Engem már ki­analizált egy pszichoanalitikus, amikor bediliztem az első szerelmi bánatom miatt. Te az én imágóm vagy. A libidómmal teremtettelek meg, bosszúból Jancsi ellen. A szárnyaidat bizonyára gyermekkori depresszióm, vagyis infantilisan pervertált arkangyal-rögzítődésem vetítette ki. Érted?

 

Nem – felelte a szárnyas fiú lehangoltam. – Hogy hívnak?

 

Kutyuli. A te neved pedig Gábriel, nem?

 

Honnan tudod? – ámult el Gábor.

 

De furcsa vagy! Ki tudná, ha én nem, hogyan hívják a saját incubusomat?!

 

Eljöhetek hozzád holnap is? – kérdezte a szárnyas fiú alázatosan, mert készülődnie kellett. A hajnal odakint zajtalan pengével felhasította már az éjszaka sötét sátrát, és az ég alján piros fény buggyant el.

 

Micsoda kérdés! – tapadt rá rumszagú nevetéssel a nő. – Minden éjszaka el kell jönnöd hozzám. Kiegészítőnek. Ilyet valóságos férfi úgyse tud. Az anatómiádat közben tovább fejlesztjük majd, esetleg az androgünitás felé. Úgy rémlik nekem, mintha olvastam volna valami érdekes dolgot az incubusokról. Francia regény volt a feketemisékről és hasonlókról… Igen, igen, emlékszem! Az incubusoknak van valami alkati sajátosságuk… duplikátjuk. Majd megnézem pontosan.

 

Az ablakból még utánakiáltott:

 

A szárnyaidat otthon hagyhatod… csak szükségtelen teher… és túlzás!

 

 Azt, hogy annyi zavartalan, közönyös év után éppen ebben az időben lobbant fel a ház magas kőkerítése körül az emberi indulatok tüze, az ezerkilencszázharmincnyolcas évszám indokolta. A földön burjánzó élet forrását, a Napot gigászi gázrobbanások rázták, foltok sötétítették el. A zaklatott esti égen északi fény izzott baljós, piros jövendöléssel. S a minden anyagon áthatoló, kozmikus sugárzás rezgésszálaira felfűzött, elementáris erők kereszttüzében vakon hányódó emberiség elérkezett léte legnagyobb válságperiódusának küszöbéhez. Az egyént külön és együtt a többivel minden addigi életforma végveszélyének sejtelme rázta meg. Lényében a láthatatlan áram iszonyú feszültséget okozott. Indulatai tengerét a holdénál is hatalmasabb energia duzzasztotta dagállyá, s ebben a félelmetes áradásban vízbefúlóként vergődni kezdett. Élni akart és megmaradni mindenáron a nyüzsgő, fülledten hozzátapadó, levegőjét elszívó másik ember, másik állam, másik világrész rovására. Misztikus, babonás szorongásában vad markolászásokba lendült. Ingerei működésbe lépő vulkán gyanánt kirobbantak. Érzelmei ellepték tudatának rendezett felszínét, medrükből termőföldekre hömpölygő vadvizekhez hasonlóan. Agyára sötétség borult, mint a légvédelmi gyakorlatok gyász­drapériáival elfüggönyözött ablakokra éjszaka, s idegei halált, sikoltó pánikot jeleztek ellenséges berepülést hirdető vészszirénák hangján.

 

A falu a maga zárlatában csak felszínes, külső keretében tartozott saját korához. Valójában még középkori babonák sűrűjében lapult. Utcáin a sötétség beálltával tüzes szemű, óriási, fekete kutya oldalgott, amely babonás félelemtől elfehéredett szájak sustorgása szerint átváltozott boszorkány volt. S ez a seprűn közeledő, kéményen, falon áthatoló ördög-öreganyja néha „megszopta” a teheneket, s ilyenkor tőgyükből tej helyett vért fejtek ki a szörnyülködő asszonyok. Azt is régen gyanították, ki a boszorkány. Ki az, akire ráillenek az évszázadok óta vijjogó, szélzúgásként visszatérő, fekete hagyomány ismertetőjelei. Megszállott, önmagában motyogó, hályogos szemű vénaszszony. Fényes nappal is rossz lélekkel vitázik, csepegő, horgas orra a pokol kénszagát szimatolja. Nem volt titok az sem, hol lakik. A kőkerítéssel körülbástyázott, néma ház rejtette erjesztő, vampirizáló, fekete magként. Aki e ház kertjébe kémlelt valamelyik magas fa tetejéről, világosan felismerhette az istentelen praktikák égre kiáltó bizonyítékát. Mert a kert olyan volt, mint egy buja, gonosz, trópusi paradicsom. Duzzadt, nedvesen fénylett, gyümölcsözött, torlódva termett benne minden növény. Vadméhek, darazsak döngtek, zümmögtek, zúgtak, énekesmadarak sürgölődtek, trilláztak a bőségtől remegő, párolgó, fénytől szikrázó, pár holdas őserdő fölött. A kőkerítés hőtől átfűlt falán meglepő színű, nagy gyíkok kergetőztek. De az ősz gazdagsággal burjánzó, virágzó, gyümölcsöző életének a kerítés volt a határa, s e boszorkánykörön kívül szikkadt, poros, elpusztult földek hevertek szárazságtól vagy jégveréstől legázoltan. A baromfit, disznókat, teheneket vész irtotta félelmetes tömegben, s a piros égi jel közel hozta már a háborút is. A holnapnak, amely felé rohantak az idő megállíthatatlan vonatán, lázas pestisszaga volt…

 

A néma ördögtanya boszorkánya csak alkonyatkor csoszogott elő a tölgykapu alól, hogy vásárolni menjen a falu fűszereséhez. A ház egyébként lakatlan hosszú évek óta… ha valóban az. Ember nem látogatta. Egy-egy városi bélyegzős levél érkezik nagyritkán az öregaszszony nevére, de a postás hiába rázza a rozsdás kapucsengőt. Végül is a levelet bedobja a keskeny nyíláson az útra, amelynek sárga kavicsai között sűrű gaz burjánzik fel. Ez a levél azután eltűnik, pedig az öregasszony nem tud olvasni.

 

A kozmikusan felfűtött, névtelen gyűlölet tárgyat keresve így keringett, örvénylett a bezárt, hallgató tanya körül, s végül megtalálta benne bűnbakját. Az első rémhír szikrája a repülő vámpírról, a boszorkány szeretőjéről, az állatállományt pusztító szörnyetegről robbanószerrel átitatott talajra hullt, és rögtön felszisszenő, szétfutó lángot vetett…

 

A szárnyas fiú azonban szerelmi harcától és pirruszi győzelmétől kimerülten átaludta ezt a napot is, és este új kalandra indult a telehold fényében, amelynek nedvekre ható mágnese az őr érzékeiben is emelkedő szintet mutatott.

 

Nagy magasságban, légvonalban repült a gellérthegyi villa kivilágított ablaknégyszöge felé, amelynek kvadrátja ott égett lehunyt szeme mögött, mint a zsibbasztó kéj áramkamrája. A meztelen, önkívületig részeg nő a tükör előtt szétvetett lábakkal, azután a szőnyegen az álomalakok és őrültek gátlástalan mohóságával, brutális nyíltságával színes, plasztikus filmként újra és újra megjelent előtte, minden részletében megismételve az előző éj orgiasztikus jeleneteit.

 

Az ablak képzeletnégyszöge végre összeolvadt a bizarr, valószínűtlen, éjszakába belemetszett fénykockával. A képtér most üres volt. A tükör előtt nem állt senki. Szíve lüktetett s teste remegett fantáziája kéjes kínpadán. Megkapaszkodott a párkányba, és már éppen át akart lendülni rajta, amikor a kereveten terpeszkedő mozgás szemen ütötte. Különös módon hatott rá a látvány: mintha felduzzadt vágya piros ballonjába tűt szúrtak volna, az egész hirtelen szétpattant, semmivé vált. Józan, csömörös, megvert állat volt testében az üzekedésre felajzott kívánság. Üres, magányos szomorúsággal nézte a groteszk, rendkívül csúnya szeretkezést a nagy, kettős heverőn. Így, kizáródva az áramkörből, saját elborult nemi dühe nem ködösítette el, nem oldotta hülye felmagasztosultságba az ocsmány pozitúrát. A férfi, aki tegnapi helyét elfoglalta, kövér, elálló fülű és szőrös volt, mint egy majom. Rövid, vékony, kalimpáló póklábait saját nagy, harmonikázó hasa tartotta a levegőben. Tonzúráján verejték csillogott. A nő, száján teljesen elmázolódott, zsíros fényű, lila rúzzsal, szétfolyva, torzan vinnyogott alatta. Kapaszkodó keze elengedte a párkányt.

 

Fáradtabban repült hazafelé, mint aznap kora hajnalban. Két szárnyán láthatatlan ólomsúlyok függtek. Aludni kívánt sötét csendben, mély eszméletlenségbe hullva. Aludni… ébredés nélkül.

 

Már messziről meglátta a piros fényt az ég alján, azután a lángokat is odalenn a szőlő közepén. Az izzó lávatömeggé omlott házat már teljesen felfalta a tűz, és most győzelmi haláltáncát járta rajta görcsös, utolsó lobbanásokkal. A rángatózó, véres fény vad, piromániás arcokat világított meg. Emberek lógtak fürtökben a kerítésen, fákon, és némán, megigézetten bámulták a pusztulást.

 

Ez az ittas némaság mindennél félelmetesebb volt. Senki sem mozdult, senki sem segített oltani, s egy gondolatvillanás alatt elárulta a szárnyas fiúnak az emberek ottlétének természetét és a tűzvész okát. A boldogtalan öregasszony bizonyára bennégett a házban. Hirtelen, gyomrába nyilalló borzadással és meggyőződéssel tudta, hogy rázárták az ajtót.

 

Most hová menjen? Egyetlen földi menedékét, sajátos léte búvárharangját a mélységben megsemmisítették. Szüleivel, nővérével minden kapcsolata megszűnt azon kívül, hogy évente kétszer levelet váltottak, és anyagilag gondoskodtak róla. Sohasem jutott eszébe városi lakásuk felé repülni, ahol annyi megrázkódtatást okozott mindenkinek. Arra emlékezett, hogy apját azóta előléptették, de ugyanott laknak, mint azelőtt. Nővére kövérkés, mérges és alattomos kislányként élt tudatában. Szülei idegenkedő, levert, komor lények voltak hozzá való viszonylatukban. Mégsem lehetett más választása. Nem várhatta meg, hogy fényes, kegyetlen nappal virradjon szégyenére. Óriási, ősmadárszerű, bibliai szárnyait nem rejthette sehová a megrökönyödött világ elől, s a levegőben sem tartózkodhatott egész napon át, alacsonyan szálló felhők rongyaiba burkolózva. Le kellett szállnia a földre pihenni, táplálkozni, mert szárnyai közé feszített súlyos emberteste kétéltű szörnyeteggé átkozta.

 

Gyorsabban érkezett gyermekkora tragikus színhelyére, mint kívánta volna. A ház alacsonyabb és barátságtalanabb volt, mint ahogy emlékezetében élt. Összezsugorodott. Első pillanatban teljesen elhagyatottnak tűnt, azután meghallotta a fojtott kacarászást, zongoraszót, több emelkedett hangulatú ember együttlétének lüktető lármáját, amely az elsötétítési gyakorlatok miatt sűrű, fekete függönyön át szüremlett. Az ablakok azonban így eltakarva, a meleg miatt nyitva álltak mind.

 

A szárnyas fiú tanácstalanul röpdösött az ebédlőablakoktól az erkélyig. Hallgatózott. Tétovázott. Irtózott bemenni, és irtózott kívül maradni. Szeretett volna észrevétlenül valamelyik távolabbi, elhagyatott szobába kerülni. Óvatosan félretolta gyerekszobájuk függönyét. Sötétség volt benn, és hangot sem hallott. Az üres elhagyatottság képzete ellenére vigyázva, zajtalanul hatolt a szobába, és néhány lépést tett az előszoba felé. Hirtelen olyan fülrepesztő sikoly döfte hátba, hogy csaknem szörnyethalt tőle. A villany azonnal kigyulladt, s az ebédlő felől tódulni kezdtek a vendégek a női szobának átrendezett helyiségbe. A támlás, rózsaszínű brokátheverőn ájultan feküdt egy csontos, hosszú, nagy mellű lány. Szemüveges, kopaszodó férfi állt a villanykapcsoló mellett. A behatoló társaság élén apja és anyja sodródott; mindketten nagyon megöregedtek. Az elnémult, zűrzavaros lázálomban valakinek meg kellett szólalnia.

  

Felgyújtották a tanyát – mondta a szárnyas fiú halkan, bocsánatkérően az anyjához fordulva anélkül, hogy köszönt volna. – Nem volt hová mennem… Ne haragudj, mama.

 

Akármit mond, nem javít vele a helyzeten, és semmit sem tesz elfogadhatóbbá. Ez azonban, hogy egyszerűen odatársult a házaikhoz, és a családhoz tartozónak leplezte le magát, talán a leg­rosszabb volt, amit tehetett. Az elszörnyedés jegesen tapinthatóvá fagyott a szobában. A vendégek elhúzódtak, elkülönültek a boldogtalan Jasper családtól, mintha fertőző ragály, megbélyegző bűn, visszataszító betegség derült volna ki róluk. In flagranti kapták, tetten érték őket nyomorúságukkal. Kapkodva búcsúztak, s vendéglátóik lihegve magyarázkodtak, mentegetőztek eredendő bűnü­kért. De ezt a bűnt a világ rejtélyes teremtője se bocsátotta meg az embernek, hanem évtízezredeken át büntette érte.

 

A lakás percek alatt kiürült, s őt is egyedül hagyták az átrendezett gyerekszobában. Még a nagy mellű leányt is átvitték máshová; apja fejénél, anyja lábánál emelve. Nem akartak vele közös levegőt szívni. Olyan elkeseredett, lázadó harag örvénylett körülötte, hogy reszketni kezdett, térde elgyengült. Gubbasztva, fogvacogva leült a kerevetre, és szemben a faliórával várakozott. Agya üres volt, mintha megbénult volna. Egy egészen hosszú, vánszorgó óra múlt el, mire meghallotta az ebédlőn át kopogó, erélyes lépteket. Meglepődésére az előbb még ájult lány lépett be az ajtón igen éberen, feldúlt, vérvörös arccal, és nagyon határozottan. Szeméből ellenséges düh villámlott feléje. E kifejezésről megismerte nővérét, Franciskát.

 

Tudod, mit tettél velem?! – torpant meg előtte, és föléje magasodott. Nehéz lélegzetű szavai mélyén harag és zokogás remegett.

 

Nem. Mit tettem? – nézett fel rá a szárnyas fiú ijedt alázattal, és szemét összehunyorította, mintha nővére nagy kezének csattanó ütését várná.

 

Ma volt az eljegyzésem!

 

Nem tudta, mit feleljen erre a súlyos mondatra, amelyben több volt a vád, mintha gyilkosságért ítélték volna el. S bizonyos szempontból szörnyűbb volt a gyilkosságnál az, amit elkövetett. Némán felbámult Franciska akaratos, nyersen érzéki arcába, amely indulatos vaskosságában is feszesen fiatal és csinos volt. Valószínűleg a kereveten csókolózott a vőlegényével, amikor ő belépett az ablakon. A vendégek között bizonyára ott volt a vőlegény egész rokonsága…

 

Sajnálom… – mondta megsemmisülten.

 

Az nem segít rajtam! – lökte ki a szavakat nővére könyörtelenül. – A házasságomnak vége. Sanyi… a vőlegényem, apa főnökének a fia… és orvos. Könyve jelent meg az eugenikáról. – Hirtelen megpattant benne a feszültség, odaroskadt mellé a kerevetre, és keservesen, hangosan sírni kezdett. Vergődött, jajgatott, nyöszörgött, mint egy szenvedő állat. Felsőtestét előre-hátra lóbálta, és arcára szorította két tenyerét.

 

Tudtam… tudtam, hogy bekövetkezik egyszer – zihálta. – Megálmodtam… többször. Mindig visszatért… Láttam, hogy beállítasz ide ebben a hosszú vacakban, a förtelmes kinövéssel a hátadon! Bár inkább púpos vagy sánta lennél… Meg is vakulhattál volna kiskorodban, mert az nem örökölhető! Istenem! Mi lesz velem… jaj Istenem! – Előre-hátra hajlongott, és sírt.

 

A szárnyas fiú mindent elviselt volna, csak ezt nem. A szánalom úgy rohanta meg, mint a testében szétáradó kobraméreg. Görcsösen meggörbült tőle, könnyei patakzani kezdtek. Nővére elé térdelt:

 

Mit tegyek, mondd?! Mindent megteszek, hogy jóvá tegyem, amit vétettem. Tagadj le!... Hitesd el velük, hogy ismeretlen őrült vagyok, aki jelmezt rabolt magának valami kölcsönzőből! Semmi közötök nincs hozzám… csak betörtem ide. Ne sírj! – könyörgött lázasan.

 

Nővére elvonta tenyerét duzzadt, nedves arcáról, és feszült, töprengő szemmel nézett le rá. Lényének egyik része vadul nyargaló gondolataira, felfakadó reménykedésére figyelt önmagába, a másikkal szinte szórakozott tétovasággal számba vette részvéttől letaglózott öccsét.

 

Igen… – mondta halkan, mintha álomban beszélt volna. – El kell menned innen. Úgy, hogy soha senki se halljon rólad többé!... Akkor le tudlak tagadni!... A házban már nem emlékeznek rád… a lakók mind kicserélődtek. Anyáék pedig… – fókusz nélküli szeme hirtelen élesen rátűzött. – Most rögtön! Indulj! – parancsolta. Felugrott, a villanykapcsolóhoz ment, és lecsavarta a villanyt, azután elvonta az ablak nehéz, fekete függönyét. Késői csillagok néztek be a szobába, és a fülledtséget éji hűvösség kavarta fel.

 

A szárnyas fiú kiröppent az ablakon. A fák levelei közt megbúvó pelyhes fészkekben halk csiviteléssel, félálomban rezzent egy-egy álmodó madár.

 

Egészen magasra emelkedett nagy, nehéz szárnycsapásokkal, mert teste súlyos volt halálos szomorúságától. Órákig repült így a párás sötétben, amely elrejtette előle a mélyen alatta heverő kis játékfaluk, fehéren derengő útszalagok, csillámló vizek és termőföldek képét. Ilyen messzire még sohasem merészkedett. A terhes éj még körülfogta, de már érezte vajúdását, azt, hogy nemsokára pirosan, véresen megszüli a fiatal napkorongot. Máskor ilyenkor aludni szokott lesötétített szobájában, egyetlen búvóhelyén a veszedelmes embervadonban. Már rég túl járt a határon. Észrevétlenül suhant keresztül rajta, mert a levegőt, az anyag e ritkább állagát nem lehetett táblákkal, sorompókkal megjelölni. Az őrzők azonban éberek voltak odalenn, a háborús félelem hisztériájában. Először csak fényszórók kezdték körülötte kaszálni az eget. Ideges nyújtózással keresték a láthatár széléről. Minden irányból bekerítették, keresztezték egymást, és metszőpontjukon elfogták. Széttárt, óriási, ezüstfehér szárnya mozdulatlanná dermedt a fény fogságában. Légáramlatok hátán lebegett. Egyszerre működésbe léptek a légelhárító ágyúk, s a reflektorok sugarában ezüstösen megszikrázó szárnyas pont körül lövedékek robbantak szét, majd pirosan szaggatott nyomjelző vonalak indultak feléje.

 

A szárnyas fiú erőtlen kísérletet tett rá, hogy feljebb emelkedjék. Meglengette szárnyait, azután elernyedt. Szinte önkívületig kimerült volt. Minek küzdjön? Feje szaggató fájással sajgott és szédült. Füle zúgott. Az ágyúk minden oldalról zárótűzbe fogták, a lövedékek egyre közelebb robbantak hozzá. Végül brutálisan, éles zendüléssel megütötte valami. Fájdalmat nem érzett, csak ámult várakozást. Azután megtörtént.

 

Borzalmas, roncsolt teher szakadt le róla. Egy ideig utánanézett, amint a levegőben forogva meredeken zuhant a föld felé, azután ujjongó megkönnyebbüléssel felkacagott, és tökéletes, boldog súlytalanságában széláramok, felhők, légörvények sötét sűrűjén túlra, a fénylő felszínre röppent.

 

Végre! – sóhajtotta megborzongva, de azután ezt az utolsó emlékező időgöröngyöt is eldobta magától.

 

Amint az állandóság oldó ragyogásában múlandó önmagát teljesen elfelejtette, csatlakoztak hozzá játszótársai, és ő velük együtt sodródott tovább az erők hömpölyögve feltornyosuló és mindig újra visszacsapódó hullámverésében.

 

1952, Budapest

 

(Megjelent a Felhőszobrász c. kötetben)

Szepes Mária
XIII. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.