Szepes Mária rovata

Szepes Mária - A ködön át

Bizarr novellák


Sylvia Cuthbert, azt lehet mondani, vihartalanul érkezett el huszonhatodik életévéhez. Szülei, békés kiskereskedők, korán férjhez adták Edgar Cuthbert könyvelőhöz, aki szerény, de biztos jövőnek nézett elébe egy kisebb hajóstársaságnál.

 

Hét év telt el esküvőjük óta, de még mindig jól érezték magukat egymás társaságában. Szívesen kicserélték véleményüket könyvek, újságcikkek fölött; s Eddie Cuthbert sohasem feledkezett meg Sylvia névnapjáról.

 

Valójában úgy állt a dolog, hogy kezdetben nem hevítette őket valami lángoló szenvedély. Inkább józan meggondolás. Meglehetősen illúziók nélkül mentek közös otthonukba, s ezért nem is várta őket kiábrándulás. Sylvia megtanulta őszintén becsülni férjét, Eddie pedig mind szerelmesebb lett a házasságban megérett és megszépült asszonyba.

 

Sylvia teljesen eltért az angol nők világos bőrű, kék szemű típusától. Karcsú volt ugyan és a középtermetnél magasabb, de nagy, álmos,mandulametszésű szeme, kreol bőre és dús, fényes, barna haja idegenszerűen egzotikussá tette külsejét. Hangja mélyen, kellemesen zengett; s ha nevetett, arca gyermekesen kedvessé változott.

 

Magas, csontos, sötétszőke férje jóval idősebb volt nála. Rokonszenves, de kissé semmitmondó arcát nem zavarták szabálytalanságok, noha valamikor szabad foglalkozásról, irodalomról álmodozott. Ebből az álomból csak selymes, francia festőkre emlékeztető bajusza, s egy egészen enyhe filozofálási hajlam maradt meg később.

 

Sylvia Cuthbert egyéniségében azonban volt valami rendkívüli, talán inkább rendellenes. Neuraszténiás gyermek volt kiskorában, és környezete ma is egy kevéssé egzaltáltnak tartotta. Szerette a magányt és érthetetlenül szerette a ködöt. Mikor mindenki szobákba, tető alá igyekezett leverten és borzongva, ő felélénkült.

 

Nyughatatlan izgalommal órákig kószált a sűrű, nyirkos tompaságban. Szenvedélye volt a ködben való séta.

 

Ha valami vagy valaki megakadályozta ebben, ingerültség fogta el.

 

- Nem értem! - fakadt ki Eddie, mikor először tudomást szerzett felesége különös kedvteléséről. - ...még a kutyámat sem engedném ki ilyenkor. Te pedig sétálni kívánkozol...

 

- De mikor ez a legszebb sétaidő! - kacagott Sylvia idegesen.

 

- Persze, hogy nem érted... nekem azonban mennem kell... Ne haragudj, Eddie. Hagyd rám ezt az egyetlen bolondságomat...

 

- De hát mi örömöd telik benne?

 

- Nem tudom megmagyarázni... olyan, mintha álomban járnék. Megszűnik az ismerős világ körülöttem. Azt képzelem el, amit akarok... Káosz, zsongás és kábult várakozás minden...

 

- Várakozás?

 

- Igen... kora gyermekkorom óta így van... Ha leszáll a köd, életre támad a várakozás is... Furcsa érzés ez bennem. Küzdelmes erőlködés, szorongás és izgalmas öröm...

 

- Mégis... mire vársz? - kérdezte Eddie nyugtalanul.

 

- Nem tudom. Éppen ez az... Ha tudnám, akkor megoldódna minden... Még nincs neve, nincs formája... még nem testesült meg...

 

- Egészen fantasztikus! Mondd, nem gondolod... ha esetleg elhívatnánk Hawks doktort?

 

- Szóval azt hiszed, hogy megőrültem? - nevetett Sylvia. - Hawks doktor magánszenvedélyből bolondokat gyógyít... igaz, hogy vannak, akik őt tartják bolondnak.

 

- Például te is. Ne túlozzunk. Annyi bizonyos, hogy ideges vagy. Nekem máskülönben semmi kifogásom nincs ellene, csak azt nem szeretném, ha belebetegednél...

 

- Efelől nyugodt lehetsz. Az egész nem más, mint egy romantikus csökevény... idővel talán teljesen elmúlik.

 

Azontúl Cuthbert nem gördített akadályt felesége sétái elé, és nem is történt aggodalomra okot adó esemény ezek alatt a kóborlások alatt - egészen házasságuk hetedik évéig.

 

Gyermekük nemvolt. Egy öreg, de tiszta és barátságos házban laktak Chelsea-ben a Lamont Roadon, melyet Cuthbert szüleitől örökölt.

 

Sylvia életét teljesen lefoglalta a háztartás és a kert ápolása. Vendégeket nem fogadtak, és ők sem jártak sehová. Szerették a csendet, kertjük fáinak ismerős zúgását és kandallójuk tüzét téli estéken.

 

Házasságuk hetedik évfordulójának reggelén Sylvia nyugtalanul ébredt. Voltak ilyen reggelek életében,mikor furcsa, elfeledett álmának íze visszamaradt idegeiben. Mintha valamit már megtalált volna ezeken a képekben... mintha megszületett volna bennük az, amiért annyira sóvárgott éveken át. De reggelre újra csak a sejtelem és a várakozás maradt meg belőle... Ezeket az álmokat is az éjszaka nesztelenül leszálló köd okozta, amely tompa, sárga csendben belopózott az ajtóréseken.

 

Szitáló eső verte az ablakot. Szűk konyhájában villanyt kellett gyújtania, olyan sűrű volt a köd odabent is. Idegesen, kapkodva végezte dolgát, hogy mielőbb kimehessen. Fojtogatta a lakás körülhatároltsága, az árnyékból kibukkanó tárgyak, melyekbe minduntalan beleütközött... Ezért nem sétált a város utcáin. Az előtünedező idegen arcok, fények, lármás tülkölés kizökkentették. A Brompton Cemetery volt legkedvesebb helye nagy, szabad fasoraival. Ott nem zavarták élők, a csendesen pihenő holtak pedig láthatatlanok maradtak, mint maga a köd.

 

Egy óra múlva már nem tudott ellenállni a csábításnak.

 

Talán sohasem volt még ennyire nyugtalan, ilyen feldúlt és összetört.Mintha hosszú utakon gyalogolt volna éjszaka. Fáradtság nehezítette el tagjait. Mégis menni kellett... menni, menni... tovább... valami határozott és sürgős cél felé... valami ismeretlen felé...

 

Miközben kinyitotta a szekrényajtót, hogy ruhákat vegyen elő, csaknem felkiáltott attól a képtől, amely álmából tért vissza emlékezetébe. Rácsozott, magas kertbejáraton át sárgás, alacsony, bolthajtásos udvarházra látott. A nagy, széles, belső kaputól balra öreg eperfa terjesztette szét sűrű lombozatát... Ez a látvány olyan örömmel és fájdalommal búgott fel benne, hogy szinte beleszédült.

 

Ott állt tétován a szekrény előtt hosszú ideig... nem tudta, meddig… s arra eszmélt fel, hogy egy meztelen villanykörte hideg, kellemetlen fénye szúrja a szemét. Gépiesen odament a kapcsolóhoz és lecsavarta. Homály borult a szobára. Az esőköpeny már rajta volt, de nem mert elindulni. Szédülése fokozódott, félt, hogy rosszul lesz odakint. Úgy érezte, ha kiteszi lábát az ajtón, féktelen ár sodorja magával, amely ellen nem lesz ereje küzdeni többé. ... Forgott és fojtogatott a szoba... odakint pedig a sárga, mindent felolvasztó, elmosó köd várakozott... a hipnotikusan vonzó Nirvána... amelyen át kell küzdenie magát birkózva és kétségbeesetten...

 

Józansága, talán életösztöne fellángolt hirtelen. - Tiszta őrület ez! - kapaszkodott meg a kritikájában. Segélyt kérően, gyors léptekkel a pohárszékhez ment, bort töltött magának és felhajtotta.

 

- Ma nem megyek ki! - mondta magának hangosan és szuggesztíven. Erélyes mozdulattal leült az asztal mellé...

 

... de csak egy pillanatig tartott ez a lendület. Azután már nem tudott elhatározásra jutni. Ernyedten kihullt az agyából és a névtelenségbe zuhant, mint minden körülötte...

 

Homály és névtelenség... megolvadtak a falak, a tárgyak, és szédítő forgással táncoltak körülötte.

 

- Beteg leszek... nem szabad engedni... elvesztem... menekülni... segítség... Eddie... - szűkölt benne egy egészen gyenge hang...

 

... azután az is elnémult.

 

Felkelt, kinyitotta az ajtót, áthaladt a szűk kerti ösvényen és néhány lépést tett az utcán a Brompton Cemetery irányába... de onnan már nem jutott tovább. Megtorpant, mint akibe éles és fényes villámkígyó szúrt hirtelen. Agya felizzott, szeme kitágult... tagjait sokkszerű reszketés fogta el... Megtántorodott... karját a levegőbe csapta és végigzuhant a nedves járdán...

 

Férje talált rá a ház előtt. Rémülten karjába kapta, bevitte és lefektette az ágyba. Rögtön orvost hívott.

 

Sylvia csak órák múlva tért öntudatra. Hawks doktor magukra hagyta őket azzal, hogy este újra eljön. Egyelőre idegcsillapítókat rendelt.

 

A beteg nyitott szemmel, látszólag közömbös arccal feküdt az ágyban. Pillantása lassan ide-oda vándorolt... majd megpihent az aggódva figyelő Cuthbert arcán... Idegen, furcsa tekintettel sokáig nézte... azután mintha emlékek rohanták volna meg, nyugtalansága riadalommá vált.

 

- Kérem... - mondta gyenge hangon - nekem haza kell mennem. Várnak otthon...

 

Cuthbertet szorongás fogta el.

 

- Sylvia – szólította halkan -, mi van veled?

 

Az asszony felült, és menekülő pillantással kereste az ajtót.

 

- Borzasztóan meg lehetnek ijedve... ne maradhatok tovább... könyörgöm... ha kimehetne egy pillanatra, hogy felöltözzem... nem akarom Gábort bizonytalanságban hagyni...

 

- Sylvia!

 

- Jánossy Katalin a nevem - szegezte rá hideg pillantását. - Nem emlékszem, hogy kerültem ide... talán elájultam az utcán. Köszönöm a segítségét, már jobban vagyok. Szeretnék felöltözni. A kisfiamat le kell fektetnem... egy percig sem maradhatok tovább!

 

- Az istenért... Sylvia... megrémítesz... én vagyok!... Eddie... a férjed! 

 

Az asszony megnémulva, rettegve húzódott a falhoz:

 

- Ne... ne... kérem...

 

Cuthbert kétségbeesve rohant a telefonhoz, hogy felhívja doktor Hawksot. Azalatt Sylvia gyorsan felöltözött. Az ajtóban összetalálkoztak.

 

 

- Hová mégy? - kérdezte Cuthbert ijedten.

 

- Haza!... Értse meg, uram... itt lakom Budán, az Uri utcában…

 

- De hiszen Londonban vagyunk! Chelsea-ben a Lamont Roadon... A feleségem vagy, Sylvia... mi történt veled…mit tegyek?... ne rohanj el tőlem, ne félj... ha akarod, győződj meg arról, amit mondtam... itt vagyunk a saját házunkban... Londonban - hadarta lázasan. Mikor gyöngéden hozzá akart nyúlni, az elhúzódott tőle és fürkésző szemmel nézte.

 

- Jó, jó... - mondta tétován -, csak menjünk ki innen... elhiszem önnek - hagyta rá, mint egy rögeszmét.

 

Az utcán rémült meglepetéssel nézett körül. Az eső elállt és a köd kitisztult. Autóbusz rohant át az úttesten. Értetlenül, reszkető kézzel végigsimított a homlokán.

 

- Uramisten!... de hát hol vagyok? - tört ki belőle, mint a segélykiáltás. Tenyerét szemére szorította, és felzokogott - Gábor!... Péterke!... Mi van velem?!

 

Az öreg Hawks doktor fordult be a sarkon. Ahogy közelükbe ért, jókedvűen integetni kezdett:

 

- Hát itt a beteg! - de feldúltságuk, s a furcsa légkör, amely körülvette őket, torkára forrasztotta a szót. Cuthbert komoran intett neki, azután Sylviához fordult:

 

- Talán menjünk vissza a házba...

 

Az asszony akarat nélkül, megsemmisülten követte őket. Odabent leroskadt egy székre.

 

Cuthbert sietve tájékoztatta Hawks doktort a másik szobában.Mikor kijöttek, Sylvia felpattant és türelmetlen kétségbeeséssel megkérdezte, mit akarnak vele? Egyáltalában miképpen került ide és hogyan mehetne rögtön haza, mert idegei már nem sokáig bírják ezt a furcsa helyzetet itt ebben az idegen házban, idegen városban...

 

A doktor udvarias kérdéseire világos feleleteket adott. Férje, Jánossy Gábor kúriai bíró. Saját házukban laknak Budán az Uri utcában. Kisfia, Péterke kétéves. Ő született Halmos Katalin. Édesanyja él. Erdélyben lakik.

 

- Erdély... Buda... - mormolta Cuthbert -, de hiszen az Magyarországon van...

 

- Természetes! - nézett rá hideg, félénk és idegen pillantásával Sylvia.

 

- Mi pedig Angliában vagyunk.

 

Sylvia kezét tördelte:

 

- Nem tudom... nem tudom felfogni... érthetetlen előttem, hogy jutottam ide...

 

- Mire emlékszik utoljára... rosszulléte előtt? - vetette közbe Hawks doktor.

 

Sylvia emlékezetében kutatva maga elé nézett... majd lassan, töprengve mondta:

 

- Kint álltam... a kőterasz alatt... Az eperfa mellett a homokban játszott Péterke... Julis... egy kőtálban almát vitt keresztül az udvaron... én rászóltam... hogy adjon belőle Péterkének...

 

- Azután?

 

Fokozódó izgalom vett erőt rajta.

 

- ... azután... nagy zuhanást hallottam... és... elájultam... igen... ott ájultam... azt hiszem... csaknem biztos vagyok benne... hogy a kőterasznak egy része leomlott... - megtapogatta a fejét -, valószínűleg rám zuhant a törmeléknek egy darabja... attól...

 

Hawks doktor bólintott és nyugodt hangon mondta:

 

- Itt nagy hézagok vannak, azt ön is beláthatja, asszonyom. Például az is különösnek tűnhet, hogy angolul beszél velünk, holott...

 

Sylvia megrázta a fejét:

 

- Miért? Angolul mindig jól beszéltem.

 

- ...Továbbá a ruhája... ugyanaz-e vajon, amelyet akkor viselt?

 

Az asszony összerezzent. Végignézett magán, de nem felelt. Cuthbert idegesen járt fel-alá a csendben. Feje teljesen zavart volt a hallottaktól, a szánalomtól és nyugtalanságtól.

 

- Még egy kérdést, ha szabad - fordult újra Sylviához Hawks doktor. - Azt észrevehette Mrs. Cuth... Asszonyom... hogy segíteni akarunk önön... 

 

Sylvia bólintott.

 

- Legyen olyan jó és mondja meg nekem az évszámot, amikor ez történt.

 

- Ezernyolcszázkilencvenötben... ebben az évben... - mondta Sylvia csodálkozva és értetlenül.

 

Cuthbert lába a földbe gyökeredzett.

 

- De hiszen most ezerkilencszáz... - akarta kiáltani, de Hawks doktor gyors intésére elnémult.

 

- Köszönöm, asszonyom... ha megengedi, most megbeszéljük Cuthbert úrral a tennivalókat.

 

- Doktor... rettentő... azt hiszem, örökre elvesztettem Sylviát - mondta összetörten Cuthbert a dolgozóban, ahol egyedül maradtak.

 

- ...szegény, szerencsétlen asszony...

 

Doktor!... mit gondol... beszéljen az istenért!... Ebbe nem lehet belenyugodni... ezt nem lehet megérteni...

 

...egyik pillanatról a másikra... Az isten szerelmére, mondjon már valamit... ígérjen! Értse meg... akkor az egész tudomány szemétre való, ha Sylvia elveszett... meg kell gyógyítania... ön orvos... kötelessége, hogy visszaadja nekem! - lázasan, kiáltva, teljesen magán kívül beszélt.

 

- Nyugodjék meg! - mondta Hawks doktor erélyes hangon. - Ezzel a kitöréssel úgysem fogjuk meggyógyítani.

 

Nyugodt biztonsága magához térítette Cuthbertet. Leült, és két tenyerébe hajtotta arcát.

 

- Az az átkozott köt... - szűrte suttogva a fogain át.

 

- Ha csak mint orvos tekinteném az esetet - kezdte Hawks doktor csendesen -, akkor azt mondanám, az énhasadás jelenségével állunk szemben, amely azonban a szokásostól eltérő tüneteket is tartalmaz... s mert a tudománynak, a hivatalos tudománynak legfeljebb teóriái vannak erre a betegségre vonatkozólag, reménytelennek nyilvánítanám Mrs. Cuthbert állapotát...

 

...azonban...

 

Cuthbert felemelte sápadt, feldúlt arcát,melyen szorongó várakozás tükröződött:

 

- Azonban?

 

- ...nekem van egy egészen más gondolatom is. Egy kissé tudománytalan, egy kissé a transzcendensbe nyúló elméletem, amelyet azonban már igen sok kísérletem igazolt. Erre most itt nem akarok bővebben kitérni. Egy ilyen újfajta gyógymódot alkalmaznék most is a felesége esetében. 

 

- Micsoda gyógymódot? Mindenbe belemegyek, doktor... mindenbe...

 

- Egy megrázó élménynek kell kitennünk Mrs. Cuthbertet, amellyel vagy megnyerünk mindent... vagy le kell mondanunk gyógyulásáról. Egyelőre úgy teszünk majd, mintha valóságnak fogadnánk el az ő képzeteit. Holnap ön kiveszi a szabadságát és mindhárman Budapestre utazunk...

 

Cuthbert csodálkozó mozdulatot tett.

 

- Felkeressük azt a házat, amelyet megjelölt... s a többit a sors rendezi el.

 

- De hiszen - mondta Cuthbert megzavarodva - több mint ötven év előtti évszámról beszélt... és egyáltalában... csak nemhiszi komolyan, hogy az a ház valóban ott volt valamikor?!

 

- Miért ne? Ebben az esetben egy tudományos teóriát sem volna könnyebb elhinni. Itt azonban mindenről magunk meggyőződhetünk. Mint egy újfajta lélektan kísérletezője és hívője mondhatom önnek, egyszerűbb, noha mélyebb magyarázata van ennek a dolognak,mint azt a pozitivista tudomány és az illúziók világában élő, anyagelvű ember hirdeti.

 

- Nem tudom, doktor, most már semmit sem tudok! De mindent meg akarok kísérelni Sylviáért... Holnap kiveszem a szabadságomat, és ha úgy akarja, elutazunk Budapestre.

 

Sylvia hallgatag és töprengő volt egész úton. Udvariasan, de zárkózottan válaszolt kérdéseikre. Csodálatos, új egyéniségének megfontolt gesztusaiban és kifejezéseiben teljesen normálisnak tűnt. Csak éppen a tény maga, hogy egyik pillanatról a másikra jutott ehhez az egyéniséghez, egy idegen élet emlékképeihez és érzéseihez, volt felforgató és kétségbeejtő Cuthbert számára, aki a másik énjében lemaradt mellőle.

 

A magyar határon túl belépő hivatalos emberekkel számukra teljesen érthetetlen nyelven kezdett el beszélni Sylvia. Magyarul. Ahogy közeledtek útjuk céljához, kedélye egyre jobban elborult. Láthatólag belebonyolódott a nagy változásokba, amelyek olyan ijedt kuszaságot okoztak benne, hogy kérdezősködni sem mert. Később mégis megkockáztatott néhány kérdést.

 

- Most... itt van a határ? - nézett tétován Hawks doktorra, aki iránt, úgy látszott, nagyobb bizalmat érzett.

 

- Igen. A háború befejezése, illetve a versailles-i békeszerződés óta.

 

- A háború...? - hirtelen elhallgatott és gubbasztva ült egy ideig. Azután újra megszólalt:

 

- Ön... azt kérdezte tőlem a múltkor... hogy milyen évszámot írunk...

 

- Igen.

 

- Miért kérdezte?

 

- Mert... - Hawks doktor átnyújtotta a cseh pályaudvaron vásárolt Daily Sketchet. - Az ön által mondott és a mai évszám között több mint ötven esztendő telt el.

 

Sylvia az újságra meredt, azután irtózattal eldobta magától. Fejét belefúrta az ülés támlájába, és fuldokolva, kétségbeesve zokogni kezdett.

 

- Nem... ezt nem bírom tovább! - mondta Cuthbert tompán, és kirohant a folyosóra.

 

- Asszonyom... - hajolt közel hozzá Hawks doktor -, nyugodjék meg! El fogunk menni abba a házba, ahol ön lakott… azután talán együttesen sikerül majd visszatalálnunk a mához. Bízzék bennem. Ne törődjék most semmi mással, csak azzal, amin túl kell esnünk. Megkísérli ezt?

 

Sylvia sírása alábbhagyott. Felszárította könnyeit, és hangtalanul mondta:

 

- Megkísérlem...

 

Taxijuk lassan, keresgélve haladt a budai utcán. Sylvia előrehajolva, reszketve figyelte a házakat, kertkapukat. Néha csüggedten felkiáltott:

 

- Ez a bódé... ez itt volt... De ez a magas ház... óh, ez elront mindent... Mégis... erre menjünk! Nem... Ez nem az...

 

Állj! - sikoltotta hirtelen. Kitépte a taxiajtót, és oly gyorsan rohant át az úton egy házhoz, hogy alig tudták követni. Mire a kertajtóhoz értek,már eltűnt a nagy sárga kúria belső fakapuján.

 

Hawks doktor a réztáblához hajolt: Dr. Jánossy Péter ügyvéd - olvasta hangosan tagolva.

 

Mintha kripták levegője csapta volna meg őket. Halálos megdöbbenéssel néztek egymásra, noha Hawks doktort nem érte készületlenül a dolog. Sylvia gyors léptekkel jött ki újra a házból.

 

 

- Elutaztak! - mondta messziről - ... Abbáziába utaztak! Mikor melléjük érve rápillantott a névtáblára, elfehéredett.

 

- Péter... Péterke... - hebegte - a kisfiam... Hiszen ő még... és bent... A lány... Julist is elküldték... Ez nem ismer meg... vagy ... én már nem tudok semmit! ... De hiszen itt van, ez az a ház, a mi házunk! - fordult hozzájuk szenvedélyesen.

 

- Még egy látogatáson kell átesnünk - mondta Hawks doktor csendesen és részvéttel -, egy látogatáson, amely kiegészíti ezt a különös történetet... S azután vagy minden visszazökken a helyes mederbe, vagy ön itt marad a fiánál, asszonyom...

 

Félórára elvált tőlük. Egy kis cukrászdában várakoztak rá.

 

Taxin tért vissza és együtt utaztak tovább a városon át. Nem beszéltek egymással. Idegállapotuk nem bírt volna el kérdéseket. A gondolkodás maga is elviselhetetlen teher volt a rájuk tört titok s a beteljesült csoda káoszában.

 

Nagy kőfal mellett rohant autójuk és megállt a rácsbejárat előtt.

 

 

A temetőnél voltak.

 

Sylvia és Cuthbert döbbenten visszariadtak.

 

- Ennek meg kell lenni! - mondta Hawks doktor.

 

Az őr nem értette meg angol nyelvű kérdezősködését, ezért Sylviát kérte meg, hogy tudakozódjék magyarul nála - melyik parcellában van a Jánossy-sírbolt.

 

- Ó... én tudom! - indult előre gyorsan Sylvia. - Sokszor voltunk idekint a nagyszülőknél...

 

Mindjárt az első parcellában rátaláltak. Hatalmas, oszlopos, márvány síremlék díszítette, melyen aranybetűk jelezték az alatta nyugvók neveit... Sylvia tétován közelebb lépett. Szeme nyugtalanul siklott névről névre...

 

... egyszerre rekedt, artikulátlan kiáltásban tört ki

 

- "Jánossy Gáborné Született Halmos Katalin Élt 27 évet"

 

...ugrott elő aranyos betűkkel a fehér alapból. Mindjárt mellette az ötvennégy éves korában elhunyt Jánossy Gábor neve állott.

 

Hawks doktor némán félrevonta Cuthbertet.

 

Sylvia kezébe temetett arccal, mozdulatlanul állt a márvány síremlék előtt. Csak válla reszketett meg időnkint.

 

Rothadó levelek szaga vegyült el a sírokat díszítő krizantémok illatával. Az ég felhőtlen kékségében madarak húztak el megvillanó szárnnyal. Állandóság, csend és a halottak közelségének rezignált szomorúsága pihent a levegőben... Ebben az időtlen várakozásban mintha elmosódtak volna a határok élet és halál között... néma üzenetek szálltak feléjük a láthatatlan partról...

 

... Sylvia már újra az aranybetűket nézte... könnyek nélkül, inkább töprengve, fáradt, elkínzott arccal... Súlyos szemhéja lehunyódott lassan.

 

- Mindent megértettem, Hawks doktor - suttogta halkan. - Menjünk innen...

 

- Vissza... a Jánossy házba? - kérdezte Hawks doktor.

 

Sylvia kitáguló szemében iszonyat lobbant fel.

 

- Nem, nem! ... ott egy halott emlékét őrzik... Egy valóságos... egy a földben már... elrothadt halott... emlékét...

 

- Akkor hová?

 

Az asszony arcán zavart keresés suhant át. Pillantása rebbenve kutatott támpont után… és megpihenve kikötött Cuthbert arcán. Tűnődve... lassan megfényesedő, a visszatérő emlékezés és értelemvilágosságába olvadó tekintettel nézte...

 

- Eddie, Eddie... - hagyta el az ajkát dideregve -, most már... jól van... Eddie, te vagy... ó, most már világos minden... de a másik... az is hozzám tartozik... messze a múltban... csak... emlék... csak emlék... - megtántorodott.

 

Cuthbert hozzáugrott és átölelte a vállát.

 

- Még ma utazzunk el innen... haza, mihozzánk, Eddie... - mondta erőtlen hangon, de sürgetve.

 

Cuthbert magához szorította:

 

- Igen, igen!

 

- Eddie... - nézett fel rá tágra nyitott, égő szemmel -, ezt soha, sohasem szabad elfelejtenünk... ez több mindennél... tudni, hogy az élet újra támad... hogy a tegnap és ma... csak falakkal elválasztott kulissza... amely leomlik egyszer... érzed, micsoda szédület ez?!

 

- Egy mindent átértékelő bizonyosság - szólt bele halkan Hawks doktor - ... az élet igazi értelmének felismerése. A földön csak átutazók vagyunk, akiknek léte nem szűnhet meg a halál egy-egy határállomásánál...

 

... Menjünk, Mrs. Cuthbert. Hűvösödik... Két óra múlva indul a vonatunk... vissza, London felé...

 

Csillagok balladája

Szepes Mária: Uránusz-lokáli

Vezérbolygónk bioritmusa

változott meg félelmetesen.

Vadabb üzenetre ver,

lüktetőbbet. Biztat. fenyeget.

Tachikardiális szinkópája sürget,

hajszolja a kimerült, öreg szívet,

a forrongó ifjúban fokozza a hevet.

Már nem lehet e rettegett

Titánt egy palackba visszagyömöszölni.

Koronát visel. Dobol és ünnepel.

Az ember pedig röhögve zsoltárt énekel.

Szepes Mária
XI. évfolyam 8. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2017. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.