Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Bűn és a bíró 1. rész

Bizarr novellák


Mindig megvetettem azokat az embereket, akik felelősségük elől betegségbe menekülnek. Most itt fekszem az ágyban, párnákkal feltámasztva, és órákon keresztül írok, hogy őrjöngve kiáltoznom ne kelljen. Írok, mert nem vallhatok senkinek, és amit leírtam, meg fogom semmisíteni.

 

Beteget jelentettem, és lefeküdtem. Feleségem szorongó, elkínzott arccal járkál a lakásban, néha beles hozzám, és suttogva beszél. Tudom, micsoda pánikba taszítottam érthetetlen viselkedésemmel, hiszen annyira gyámoltalan és önállótlan. Mindig én gondolkoztam és döntöttem helyette. Most egész világa kimozdult sarkaiból. Én azonban nem nyugtathatom meg, mert minden erőmre szükségem van, hogy eszméletembe és életembe kapaszkodjak. Önmagam elpusztításától egyedül az tart vissza, hogy jobban félek meghalni, mint életben maradni.

 

Ágynak dőltem, noha a szó testi értelmében nincs semmi bajom. „Szerencsére” belső őrlődéstől kimerült, túlfeszült idegeim reflexei meggyőzték orvosunkat súlyos állapotomról. Így időt nyertem. Nem kell bejárnom a hivatalba. Legutolsó ügyemet átadhattam az egyik kollégámnak. Azután pedig… nyugdíjazásomat fogom kérni, s ha lesz erőm, ha eszem épsége megmarad, hátralévő éveimben, amíg még rajtam van testem védőborítása, megpróbálok megoldást találni… kiutat keresni vízióim, álmaim – nem tudom, minek nevezzem átéléseimet – szörnyű alagútjából.

 

Egy bizonyos: soha többé nem ülhetek bírói székbe. Soha többé nem ítélkezhetem a bűnös ember fölött, mert képtelen volnék halálos ítéletet kimondani.

 

Nem estem neurotikus meghasonlásba, hogy vajon az a fél tucat bűnöző, akit akasztófára küldtem, nem justizmord áldozata lett-e. Semmi kételyem nem lehet abban, hogy teljesen elaljasodott jellemük és állatias bűntetteik miatt éppolyan jogos védekezés volt kiirtani őket az emberi közösségből, mint ahogy az orvos az egészséges testszöveteket felbontó vírus ellen küzd. Az egyik tömeggyilkos anyagi haszonért ölt lelkiismeret nélkül, mintha csirkék nyakát vágta volna el. A másik – egy asszony – rábízott mostohagyermekeit kínozta halálra. És sorolhatnám tovább.

 

Márr tízéves koromban bíró akartam lenni. Meggyőződésből, szenvedélyes igazságérzetből, heves, kényszerítő részvétből lettem azzá. A jogos és jogtalan, a helyes és hibás, a bűn és erény kérdéseiben azonban legfőképp önmagamhoz voltam könyörtelen. Gyűlöltem a hazugságot, és nem tudtam elviselni, hogy a világ nem egyéb, mint bonyolult elvetemültségek erjedő szemétdombja. Nem akartam tétlenül nézni. Nem tudtam belenyugodni. Felelősnek éreztem magam. Ezzel a lelki-szellemi alkattal születtem. De a magammal szemben is gyakorolt becsületes őszinteséggel állíthatom, nem váltam rideggé, dogmatikussá vagy nagyképűvé. A bíró legfőbb, legszebb erényének az irgalmas megértést éreztem és gyakoroltam. Soha nem szűntem tanulni, az emberi természet fölmérhetetlen mélységeibe hatolni. A tettek láthatatlan okát, gyökerét kutattam. Minden karaktert egyszeri és egyetlen változatnak, külön világegyetemnek tekintettem, sajátos törvényekkel. Szokatlan, forradalmi módszerektől sem riadtam vissza, hogy a valóságot felderítsem, amely legtöbbször és teljes mértékben a bűnös ember előtt maradt rejtve, aki az elém táruló dráma főszereplője volt. Mélypszichológiát, a karakterológia minden válfaját, álomszimbolikát tanulmányoztam. Olvastam, búvárkodtam, fáradhatatlanul küzdöttem, hogy a világ szebb, biztonságosabb, rendezettebb hellyé váljék. Tele voltam tervekkel, utópisztikusnak tűnő ötletekkel. Olyan társadalom felépítését sürgettem cikkeimben, tanulmányaimban, amelyben a gyógyászat, a pedagógia és az igazságszolgáltatás főként a megelőzésen alapul.

 

Most már tudom, milyen óriási tévedésben voltam. Ez a tévedés felborította az egész világképemet, létem alapját, eddigi munkám létjogosultságát. Teljes megzavarodásban és megrendülésben, kifejezhetetlen pánikban az élet-halál senkiföldjére vettettem ki. Mint váratlan robbanás után, zúzottan, feltépett spirituális vénákkal fekszem itt, régi lakásom, régi ágyam, régi egyéniségem és hivatásom keretében meghasonlott, önmagától elidegenült, béna tartalomként. Semmi sem érvényes többé, amit érvényesnek hittem. Minden erőfeszítésem tragikomikus ördögűzésnek, boszorkányégetésnek, tűz- és vízpróbának tűnik előttem azóta, hogy egy felderíthetetlen belső misztérium, felizzott, rejtélyes érzékszervtöbblet továbbhajszolt a jelenségek világából az okok ibolyán túl folytatódó útjára. Kényszerített, hogy kövessem a szem elől láthatatlanba rezgő színeket, hallhatón túl csendülő hangokat. Érző, látó és tudatos műszerévé tett egy olyan érzékelésnek, amely az anyag és energia megmaradásának, egymásba való átalakulásának fizikai törvényét átemelte az intellektus, az emberi tudat, a szellem síkjára.

 

Ami felborította egész életművemet, az a töredékes látás és féltudás csődje volt. E tökéletlen nézőpontból csak erre a világra építettem. Ezt a világot akartam megtisztítani. Egyedül a föld felszínén kívántam egészséges, harmonikus életet kivirágoztatni, mégpedig úgy, hogy mindazt, ami aljas, beteg, veszedelmesen fertőző, romlott, erkölcstelen, halálos, ördögien bűnös, egyszerűen áttoltam, áthajszoltam az ibolyán túlra. A perverz indulatok fenevadüvöltését áthangszereltem ultrahanggá. A gyilkos szándékot, felemelt öklöt, fojtogató karmot, kést, hurkot, bombát átalakítottam láthatatlan, romboló energiává. A tételt, hogy a természetben semmi sem vész el, csak átváltozik, mint egzaktul bizonyítható tényt elfogadtam, de puszta absztrakcióként. Nem is merült fel bennem, hogy érvényessége a leggyakorlatibb módon érint engem és hivatásomat is. Sohasem képzeltem el, nem meditáltam rajta, micsoda félelmetes törvény ez, ha a világot átfogó és összetartó analógiák alapján vetítjük rá a jelenségek minden síkjára. Ijesztő világossággal lett nyilvánvalóvá előttem, hogy az anyag- és energiamegmaradás elvének engem végzetesen érintő vonatkozása az, hogy az intelligencia, az emlékezet, az érzésenergia, az öntudat sem vész el, hanem átalakul. Más halmazállapotba kerül, de valójában fogyatkozás nélküli, örök, és az életnek bizonyos kettős ütemű törvénye szerint a láthatóból láthatatlanba, a láthatatlanból láthatóba hullámzik. Átkapcsolódik, vált, mint a szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszer az ébrenlét és álom állapotában. Ugyanígy, éjszakaként és nappalként követi egymást az életnek egyik formából a másikba való átmenete, a halál is. S mivel van élet és van halál, a halál szükségképp életté és az élet halállá alakul át, ugyancsak váltakozva, végtelen áradással, szüntelen ismétlődéssel.

 

De nem akarom ezt az eszmemenetet pusztán filozófiai-elméleti vonalon folytatni, mert bennem sem spekulációként él, hanem borzalmas átélések poklában izzott cáfolhatatlan meggyőződéssé.

 

Sujtár Borbála, a rácperjesi tömeggyilkos asszony kivégzésének napján történt. Ez a primitív falusi öregasszony, akinek rejtélyes befolyása és szuggesztív ereje még engem is alig leküzdhető szorongással töltött el, tíz év alatt mintegy kilenc embert mérgezett meg arzénnal a faluban, anyagi haszonért vagy személyes bosszúból. Az áldozatok száma nem pontos, mert bizonyos hasonló körülményeket mutató, régebbi esetek nyomait a háború eltüntette. Sujtár Borbála egyébként a körülmények furcsa szimbolizmusa folytán bábaasszony volt, tehát nem csak a rombolás, hanem a teremtés művét is szolgálta ugyanazzal a kezével, bár vajákos, angyalcsináló tevékenysége is közismert. Hosszú évtizedeken át valóságos sötét hatalomként uralkodott a környéken. Mindenki ismerte bűnei hosszú lajstromát, de a szájakat a félelem mágikus pecsétje oly szorosra zárta, hogy még a törvény előtt, rács mögé kényszerítve is alig akadt terhelő tanúja. Aki pedig vallott, nyilván saját rémülete, hisztérikus képzetei folytán súlyosan megbetegedett. E titokzatos „megtorlások” híre a többi tanút még inkább elijesztette.

 

A hozzám került ügy rendkívül sokáig húzódott. Sujtár Borbála több szempontból érdekelt és erősen foglalkoztatott a két év alatt, amelyet kivégzéséig a börtönben töltött. Nyilvánvaló bűnössége ellenére furcsa következetességgel felmerülő alaki hibák, bizonyításkiegészítés tanúságát szükségessé tévő, rejtélyes elágazások miatt a végső aktust legalább ötször el kellett halasztani. Ezek a halasztások is növelték a faluban elharapózott hisztériát, és alátámasztották a nyugtalanító mítoszt a boszorkány Sujtár Borbála körül.

 

A különös az volt, hogy ő maga is hitt ebben a mítoszban. Kivégzése elhalasztását, terhelő tanúi megbetegedését és károsodását saját praktikáinak tulajdonította. Cellájában igen különös tevékenységet folytatott, primitív, nevetséges dolgokat művelt, mintha nem is technikai civilizációtól felőrölt századunkban, hanem a középkor idődimenziójában élt volna. Írni-olvasni nem tudott, tehát rajzolt, még pedig a saját vérével. A cellaajtó belsejére és a falra kígyót, lefelé fordított háromszöget, hurkot, horgas végű villámvonalakat mázolt. Karján úgy kaparta fel a bőrt, mintha szilva húsát tépte volna kis sárga, hegyes szemfogával. És vihogott hozzá. Tele volt ilyen sebekkel, de egyik sem gennyedt el soha, hanem rendkívüli gyorsasággal begyógyult.

 

– Nem fáj?! – kérdeztem elborzadva, amikor tanúja voltam egy ilyen öncsonkításnak.

 

– De nem ám! – mondta véres, foghíjas mosollyal. – Csak annak fáj, aki azt hiszi!

 


Gyakran meglátogattam. Ijesztő lénye nem hagyott nyugodni. Pszichológiai rejtély volt számomra, s lelkiismeretem is követelte. Meg akartam győződni, hogy mennyiben felelős a tetteiért. Néha szabályos paranoiásnak tűnt, leggyakrabban azonban ördögien, abnormálisan okosnak és fölényesen tájékozottnak, ha a huszadik század kultúrértékelése szempontjából teljesen műveletlen volt is. Mert gondolkodása egészen másfajta, de sokkal hatásosabb és frappánsabb volt. Ez az irracionális, intuitív intelligencia hasonlított az állatok csalhatatlan ösztönéhez, amellyel megérzik az időváltozásokat, elemi katasztrófákat, és vak biztonsággal, légvonalban találnak el párjukhoz vagy másik világrészben lévő fészkükhöz. Valami elementáris, sötét természetérzés, könyörtelen, morál nélküli látás izzott a vén gonosztevőben, s ez oly furcsa belső egyensúlyt, fölényes hatalomtudatot éltetett benne, amelynek viszonylatából félelem nélkül tekintett az élet minden jelenségére, az emberekre és a halálra. Rám is. Sárga bagolyszemének intenzív, éles tőrsugarát alig bírtam elviselni. Legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy menekülve el ne forduljak tőle. Számtalanszor megfogadtam, hogy nem keresem fel többé a cellájában, hiszen ügye végeredményben a napnál világosabb. Az orvosi vizsgálatok, morális fogyatékossága ellenére, tetteiért egyöntetűen felelősnek, beszámíthatónak ítélték. Mégsem tudtam távol maradni tőle, pedig migrénné fokozódó fejfájások kínoztak minden együttlétünk után.

 

Egy ízben kenyérgalacsinok gyúrása, formálása közben találtam. Bütykös, fekete rovátkás fakéreggel a kezében alakítgatta a mocskos szürkére sötétített masszát. Három-négy ilyen galacsinfigura már mellette hevert a priccsen. Torz, primitív formában a sakk parasztjaira emlékeztettek.

 

– Mit csinál? – kérdeztem tőle.

 

– Embermásokat – dünnyögte, és sárga villanással fellesett rám. Mosolygott. Ez a mosoly volt rajta a legvisszataszítóbb.

 

– Minek? – firtattam tovább.

 

– Hogy megdöfjem őket – most már hangosan vihogott. – Azér’ tán csak nem fenekedik rám a törvény?

 

Gúnyolódására ügyet sem vetettem, bár idegeimet felborzolta vele.

– És kiknek a másai ezek? – folytattam én is gúnyosan, mert így akartam elrejteni előle bosszúságomat. Sorra kezébe vette, és megnevezte a galacsinfigurákat:

 

– Ez Bacsóné… aki elárult. Két hónapot adok neki, nem többet. Ez meg Nagy Vendel. Tencs Kata se viszi el szárazon… Hej, Kuruc Tóni! – Gyér kontyából csont hajtűt húzott elő, és átdöfte vele a kezében tartott alakot. – Neked se árt egy kis hascsikarás!

 

Csaknem felkiáltottam az undortól, olyan heves erővel tört rám a képzet, hogy tűje eleven húsba hatolt.

 

– Ez meg… – valóságos röhögőgörcs jött rá, ahogy az ötödik figurát múmiatenyerén elém mutatta –, találja ki a bíró úr a nevét!

 

Anélkül, hogy megmondta volna, tudtam, hogy engem formált meg a fekete kenyér beléből, s ha egyedül marad, kínozni kezdi „másomat”. Nem volt kellemes gondolat. Gonoszul szuggesztív egyéniségére jellemző, hogy fejszaggatásom állandósult, noha megállapítottam: ellenszenvemet és ösztönös szorongásomat reagálom le így. De ami a négy másik embermással történt rövidesen, kísérteties volt. Bacsóné, akinek összesen két hónapot adott, valóban meghalt ezen időszakon belül. Nagy Vendelnek leégett a háza. Tencs Kata, aki terhes volt, az udvaron elvágódott, és koraszülésben csaknem elvérzett. Kuruc Tóni pedig súlyos bélfertőzéssel kórházba került. Igaz, nemcsak ők, hanem az egész falu halálos félelemben élt Sujtár Borbálától azután is, hogy kitéptük bagolyvárából, felhoztuk a fővárosba, és áldozataitól elkülönítettük. Terhelő tanúja több is volt e négyen kívül, mégis éppen velük történtek ezek a bajok az általam megfigyelt figuragyúrást követően. Töprengtem, micsoda távbefolyás működik itt, s az eredmény, amelyre jutottam, az egzakt tudomány szempontjából még erősen vitatható. Bár a párhuzam, amely konklúziómhoz vezetett, merőben technikai természetű. A rádióra gondoltam, a leadó és felvevő készülékeket behelyettesítve emberi agyakkal. Elvégre ma már mérik a gondolatrezgéseket, s ezek hullámzása a hangszalag grafikonjához egészen hasonló képet mutat. A hullámhossz, amely a kapcsolatot létrehozza, ez esetben a leadó és a felvevő között keringő, összpontosított gondolatáram, amely éppúgy összevonja a teret és áthatol a falakon, mint a hangrezgés. A telepátia régi kísérleti téma, ha még nem is nyert tudományos polgárjogot. Nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek ne lennének meglepő egyéni tapasztalatai e téren.

 

Sujtár Borbála a lelki üdvössége érdekében ügyködő katolikus papot egyenesen kétségbe ejtette. Úgy látszott, senki más nem hozta ki a sodrából, csak ez a szegény, jámbor, szőke lelkész, aki rajongó meggyőződésből és fiatal lelkesedéstől áthatva választotta hálátlan misszióját a lelkek legdémonibb, legsötétebb őserdejének bennszülöttei között. Az öregasszony vad, trágár gorombaságokkal árasztotta el, leköpte, hozzávágta a vizeskancsót, s amikor nem tágított, lemeztelenítette alsótestét, és obszcén mozdulatokkal rémítgette.

 

Ez a magatartás határozottan elmebajra mutatott. A meglepő magyarázat viszont, amelyet hozzáfűzött, értelmes és az ő szempontjából logikus volt. Akkor közölte velem, amikor megfenyegettem, hogy őrültekházába kerül, ha így viselkedik a jóindulatú lelkésszel.

 

– Nem fognak bolondok közé csukni! – mordult rám dühösen. – Nálam a bíró úr is bolondabb. Azér’, mer’ felemás. Én nem vagyok felemás!

 

Azután lassan kifejtettem motyogó, rikácsoló, zavaros szóözönéből, hogyan érti, amit mondott. Különös, undorító filozófiáját igyekszem értelmesen megfogalmazni. Szerinte az emberek azért nyomorultak, betegek, eszelősek, azért esnek áldozatul a szerencsétlenségeknek, mert két erő küzd bennük: a jó és a rossz. Ettől meghasonlottak. Csak az a valaki lehet egészen hatalmas és minden törvény felett álló, aki önmagában az egyiket végleg legyőzte. Ő legyőzte önmagában a jót. Szikrája sem maradt benne. Azért él félelem nélküli harmóniában saját lényével. Ez a sötét teljesség látóvá, uralkodóvá tette. Nem fél semmitől, mert a félelemkeltő dolgokkal szoros szövetségben cselekszik. Indulatok, borzalmak, vér, kín és könny a létének táptalaja, részegítő nektárja. Amikor azt kérdeztem, az akasztástól, haláltól retteg-e, megint azzal a mérhetetlen becsmérléssel nyitotta rám gonosz ragadozószemét:

 

– Mér’ félnék? Hiszen tudom, amit tudok! – és újra zajos, köhögő, köpködő vihogásban tört ki, de többet erről nem mondott. A pap gyalázására tért át. Követelte, hogy tartsák távol a cellájától.

 

– Reszket tőle… mint ördög a tömjénfüsttől, igaz? – dobtam felé a kihívást. Fel is dühödött tőle. Kikérte magának. Azért utálja a papot, mert „kórságterjesztő”. Nem akar elkapni tőle „fehér hólyagokat”. Egyedül ettől a „fehér ragyától” tart.

 

Hosszú huzavona után mégis elérkezett a november eleji péntek, Sujtár Borbála akasztásának napja. Előző este meglátogattam. A papot már kidobta. Bort, cigánykártyát és töltött káposztát kért a siralomházban. Elbúcsúzni senkitől nem akart.

 


– Minek búcsúzzak? Azér’, mer’ egyik kapun kimegyek, a másikon meg újra begyövök? Korán örül a falu! – mondta kilógó, hegyes szemfogát kivillantva.

 

– Azt hiszi, megmenekülhet? – kérdeztem kíváncsian. – Most már nincs olyan boszorkánykenőcs vagy falra festett varázsjel, amely a kötéltől megszabadíthatná!

 

– Nincs? – kérdezte ironikusan. Határozottan pokoli kedve volt; azt gondolhattam volna, ivott. Pedig a bor érintetlenül állt előtte. Megköszönte, hogy elfogadtam a meghívását.

 

– Nem tudok róla, hogy meghívott volna! – mondtam hirtelen, s ezzel újabb mulatságot okoztam neki.

 

– Persze, hogy nem tud róla. Mégis eeegyött! – bólintott elégedetten. Ösztönösen blöffölt, mint a kuruzslók és jósnők általában; a természetes eseményeket saját praktikáinak tulajdonítva.

 

– Rendben van – mentem bele állításába. – És miért kellett idejönnöm?

 

– No hajja?! – mondta durva kedélyességgel. – Csak kezet rázok a legfőbb csizmahúzómmal. Meg aztán… jól összeszoktunk má’, nem?!

 

Pimaszkodását felelet nélkül hagytam.

 

– És tudtul adom az úrnak még emitt – folytatta ugyanúgy –, engem ne hibáztasson! Maga kezdte a bratyizást, magára vessen érte!

 

– Ne féltsen engem, Sujtár Borbála! – mondtam csendesen. – Az ilyenfajta „bratyizásért” vállalom a felelősséget! Valahányszor halálos ítéletet kellett kimondanom, mindig sokat vívódtam a lelkiismeretemmel. De azt egyetlen pillanatig sem bántam meg, és nem is fogom soha, hogy magát hóhér kezére juttattam. Érettebb gyümölcs még nem lógott akasztófán!

 

Jót nevetett, mintha tréfáltam volna vele.

 

– Hogy nem bánta meg, azt elhiszem! – dörzsölgette fekete, ráncos szoknyáján áthegyesedő térdét. – De hogy nem is fogja… erről szót váltunk még, tán hónap este! – Tenyerének érdes bőre olyan hangot adott, mint a reszelő, ahogy ide-oda húzogatta a szöveten.

 

– Holnap este? Akkor már maga a pokolban ropja a csárdást, Borbála!

 

– Az biz’ meglehet! – kuncogott. – De együtt ropjuk majd! Merthogy jut is, marad is a bíró úrból… úgy intézem!

 

Hajnali kivégzése türelmessé tett ostoba hetvenkedésével szemben.

 

– Talán bizony meg fog mérgezni engem is? – kérdeztem mosolyogva.

 

– Ugyan má’, minek? Megokosottam azóta. – Szoknyája ráncai közül elővonta a galacsinfigurák egyikét. Az idomtalan, mocskos kis szörnyeteg homloka közepéből apró, fekete szilánk ágaskodott ki.

 

– Mi az?! – kérdeztem hangosabban, mint akartam, a hirtelen belém nyilalló rossz érzéstől.

 

– A körmöm – mondta szinte nyájasan. – Átdöftem vele az elsüllyedt szeme hályogát. Látni fog engem a bíró úr… ez a szeme itt velem gyön. Meg a füle is, amikkel kevesen értik a hallást!

 

Egyszerre nem bírtam tovább a közelségét. A cella penészes levegője és a vén boszorkány ruháiból áradó, dohos szag fojtogatni kezdett.

 

– Szálljon magába! – mondtam gyorsan, és felálltam. – Fogadja el a pap vigaszát…

 

– Én magam misézek! – mordult rám elkomorodva. – Fekete misét mondok egész icaka. Ha a pap még eccer bedugja ide a szoknyáját, hát másér’kell neki szoknyát hordani egész életibe! 

Szepes Mária: Szabadító

Az ember valóban nem volna más,

csak csepp a tengerben, vagy szélben

táncoló porszem, se csíra elpusztul,

amint tovább szövi a többi élet- halálra
átkozott utódja kusza sorsfonalát?
Az is, de más is. A világegyetem

egyetlen atomba tejutakat rejtett.

Messze és Közel, titáni vagy parányi

ami mértékünket veri vissza

a folyékony tér és relatív idő pocsolyáiból.

Néhány tört cserép darabnyi igazat mutat,

de nem a teljes Valót.

Pedig Isten teremtő hatalmával

együtt az is bennünk él.

Vak szemünk azonban

mindössze a felszínét

fogadja be annak, ami oly

mérhetetlen mély, mint maga a lét,

s árama akkor is hat, ha láthatatlan.

Vakságunk hályoga azonban

lepattan egyszer,s akkor

felzúg bennünk a mindent mindennel

egybeoldó Opusz: az Egész.

Mert valamennyi töredék

e Remekmű színes mozaikja,

a Messiást mutatja benső Templomunk

Égi fényt átbocsátó ablakán.

1979.VI. 22.

 

  

Folytatjuk

Részlet a Felhőszobrász c. könyvből

Szepes Mária
XIII. évfolyam 2. szám

Címkék: betegség, bíró, boszorkányság, bűn, ezotéria, igazságérzet, novella, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.