Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Bűn és a bíró 2. rész

Bizarr novellák


Hajnalban őrült szívdobogásra ébredtem. Megnéztem az órát, pontosan hat óra volt, Sujtár Borbála kivégzésének időpontja.

 

Olyan nyugtalanság fogott el, hogy nem tudtam fekve maradni. Flanelköpenyembe burkolózva kiléptem az erkélyre, hogy megnézzem az eget, amelyre Sujtár Borbála utoljára nyitja rá gonosz szemét. Sárgás novemberi köd gomolygott odakint. Nedvességtől tapadt a levegő. Halvány, iszonyodó szánalom mozdult meg bennem ezúttal is; örültem, mert egy bűnös, akit megfosztanak az életétől, ilyen csúf, fénytelen időben talán könnyebben megy el a világból. Azután arra gondoltam, Sujtár Borbála halálával Rácperjes, de földünk úgy általában veszélytelenebb hellyé változik. Az a sötéten izzó elvetemültség, amely töpörödött, vénségtől korhadt testébe szorult, az akasztófán nyakcsigolyájának halk reccsenésével elillan belőle, láthatatlan páraként szétoszlik, és…

 

Anélkül, hogy én magam feltettem volna a kérdést, talán a meglódult gondolatsor túlfutása következtében szinte idegen, külső hangként zendült bennem:

 

– És hová lesz, mi történik vele a továbbiakban?!

 

Egész napon át úgy hordtam magamban ezt a kérdést, mint egy követ. Rosszul voltam tőle. Megfeküdte kedélyemet, és emésztetlenül erjedt bennem.

 

Estefelé gyalog mentem át az alagúton. A klubban sakkoztam előzőleg, mert ez a miniatűr agyháború mindig teljes kikapcsolódást jelentett számomra egyéb problémáimból. Most azonban furcsa „áthallás” zavart. Sürgető irritációt éreztem, mintha valamit elfelejtettem, elmulasztottam volna.

 

Hasonlított iskoláskorom reggeli felkeléseihez. Mindig nehezen ébredtem, lelkiismeret-furdalástól zaklatott lélekkel aludtam bele a reggelbe az ébresztés után. Tudtam, hogy már öltöznöm kellene, mert elkések, megszégyenülök… Ilyen bűntudatos féleszmélettel küzdöttem a sakkozás alatt is, és határozottan rossz pszichikai közérzettel érkeztem az alagúthoz. Nem volt érdemes járműre szállnom, mert közvetlenül az alagút mellett lakom.

 

A szitáló eső és az alagútba is begomolygó köd összevegyült az autókból, autóbuszokból és motorkerékpárokból kipufogó gázzal. A magasan égő lámpák alatt nem tudtam megbirkózni a sűrű, fullasztó homállyal. Nyúlós nyirkosság folyt körül, ahogy a keskeny járdán haladtam. Depresszióm elmélyült ettől a környezettől. Az volt az érzésem, hogy elájulok, vagy már el is ájultam, és most álomképek között sodródom tovább. Csak képzelem, hogy járok. Mert álomban, lidércnyomás szédítő intenzitásában törnek az emberre így a folyton változó, lenyűgöző benyomások. Azt képzeltem például, hogy az alagút tele van torlódó, tülekedő lényekkel. Egymáshoz préselődve mozgunk előre. Valami szorongó érzés arra késztetett, hogy a fejemet oldalt fordítsam. Bal oldalamhoz simulva Sujtár Borbála haladt. Mintha hozzám nőtt volna. Éreztem ruhájának dohos szagát. Szeme hirtelen oldalt villant. Megismert. Közvetlen közelből arcomba vihogó szája, amelyből egyetlen sárga szemfog ágaskodott elő, leírhatatlan undorral és rémülettel töltött el. Hátrahőköltem, de tömör falba ütköztem. A tömeg összeszorított. Még elesni sem lehetett, pedig azt is szívesebben választottam volna, mint hogy ezek a vakon előrecsoszogó lábak rám tapossanak. Felnéztem a lámpák felé; ott égtek fölöttem erőtlen fénnyel a sűrű ködön át. Fülemhez autódudák hangja szűrődött. És Sujtár Borbála jelenlétében, közelségében, létének gonosz valóságában mégsem tudtam kételkedni. Ott volt a testemhez nyomódva; minden szívós, hegyes csontját éreztem az esőköpenyemen át. Ha nem győződtem volna meg a haláláról… ha nem láttam volna az orvosi jelentést arról, hogy hány perc után állt be az exitus, akkor…

 

Béna, tehetetlen sóvárgás sajgott bennem a szabadulás után. Kívánni tudtam, de akarni nem, hogy véget érjen hasadt állapotom; a féleszmélet, félálom keveredése az ébrenléttel, a valótlanság vegyülése a valósággal.

 

Mialatt lassú hömpölygéssel sodródtam előre az arctalan árnyéklények tömegével együtt, akiknek csak hozzám tapadó sűrűségét és kigőzölését éreztem, oldalamon Sujtár Borbála penészszagú, fekete kendős fantomalakjával, gondolattá sem mertem formálni azt a rettegésemet, hogy a hajnalban kivégzett s e pillanatban zsákba takart arccal hullakamrában fekvő tömeggyilkos asszony, akit én küldtem akasztófára, beszélni fog hozzám. E lehetőség olyan pánikszerű tiltakozással töltött el, hogy verejték öntötte el egész testemet, ingem hozzám tapadt, gyomromba görcs állt, végtagjaim vad tremolban rángatóztak. De nem szólt, csak ment mellettem.

 

Az alagút nyúlt-nyúlt, mint egy réveteg fénycsík a földön. Halálosan fáradt voltam már. Nem tudtam elviselni, egyetlen másodpercig sem bírtam tovább ezt az eszelős víziót. Kiáltani akartam, segítségért ordítani, vagdalkozni magam körül, akkor is, ha kényszerzubbonyba dugnak, tébolydába visznek. Hang azonban nem jött a torkomra, és karomat testemhez szorították.

 

Valami ájulásszerű, több fokkal mélyebb eszméletlenség mentett ki átmenetileg a zsarnoki képzeletpokolból. Arra riadtam, hogy apró vízcseppek hideg tűszúrásai érik arcomat, ahogy a szél kalapom alá permetezi a szitáló ködöt. Az alagút budai oldalánál haladtam gépiesen mozgó lábaimon. A lámpa alá érve megnéztem az órámat. Öt perc sem telt el, amíg az alagút egyik oldaláról átértem a másikra. Én öt évezrednek éreztem.

 

Alig tudtam hazavonszolni magam. Hideg rázott. Hányinger fojtogatott. Amint betámolyogtam az ajtón, rosszul lettem.

 

Az orvos először azt hitte, gyomormérgezést kaptam, s eszerint kezelt. A csillapító injekciótól mélyen elaludtam. Hajnali három óra körül, éj és nappal senkiföldjén, amikor legalacsonyabb pontjára zuhan az emberi életerő, felriadtam. De nem teljes éberségre, hanem arra az álomittas féleszméletre, amelyben a józan, racionális elemek kiszűrődnek a tudatból, és bizonyos képzetek minden nappali érzékelésnél hevesebben izzanak fel. Az alagútban jártam újra a sűrű, arcnélküli árnyéktömegben, bal oldalamon Sujtár Borbálával. Ugyanakkor tudtam, hogy az ágyamban fekszem. Még az óra ketyegését is tisztán hallottam.

 

Az alagút óriási boltozattá tágult fölöttem. Egyszerre gyomromba nyilalló rémülettel észrevettem, hogy falaiba sötét üregek mélyülnek, mint régi kolostorpincékben a barátok sírjai, és mindenik üregből arcok lesnek ki rám. Homályos, gomolygó párákba burkolt arcok voltak, de amint rájuk figyeltem, élesedtek, mintha fényképezőgép lencséjét állítottam volna be rájuk. Érdeklődő, rémült figyelésem kiemelte őket a ködből. Az arcokhoz sötét, rongycsomószerű testek tartoztak. Feküdtek, pihentek ott, mint valami borzalmas menedékhelyen; csontos, lila kezüket, inas, szőrös lábukat hanyagul lelógatták, és kocsonyás, révült szemmel nézelődtek. Alig tudom racionális fogalmakkal kifejezni viszonyomat ezekhez a … gonoszul idiotikus lábadozókhoz, mert látásom és intenzív érdeklődésem ebben az állapotban külön görcsös érzékszervvé lett. Fizikai értelemben például a szem és szemléletének tárgya között nincs olyan összefüggés, mint a kéz és az általa megragadott tárgy között. Itt azonban pontosan olyan módon, helyesebben még sokkal fokozottabban jött létre a kapcsolat. Azzal, hogy ránéztem egy ilyen szörnyetegre, szoros, fülledt, iszonyú együttlétbe kerültem vele. Nemcsak láttam, hanem éreztem, tapintottam, a benne lüktető gonosz, erős élet rezgéseit idegeimmel felfogtam, szinte azonosultam vele. Úgy téptem el tőlük a tekintetem, mintha kezemmel valami puha, bűzös csigába tenyereltem volna. Egyszerre rémülten felkiáltottam. Hallottam saját artikulátlan ordításomat, és érzékeltem feleségem szorongó felbukkanását az ágyamnál, de hasadt állapotom nem szűnt meg. Itt is voltam és ott is. Jutott is, maradt is belőlem, ahogy a felakasztott boszorkány mondta a halála előtt. De micsoda halál volt az?

 

Rémült kiáltásomat ismerős arcok váltották ki belőlem. Ott feküdtek egymás fölött hárman. Zsillei, a púpos kéjgyilkos. A dilis Rédliné, a szadista mostohaanya és dr. Berkó, talán az egyik legügyesebb gazember a kriminológia történetében, akit olyan nehezen tudtam megragadni csúszós, elködösített, mesteri alibikkel körülbástyázott gaztettei között. Orvosnak adta ki magát, és főleg öreg nőket tett el láb alól. Volt olyan óvatos, és nem magát nevezte meg örökösül, de nem is volt szükség rá, hiszen mire áldozatai koporsóba kerültek, már nem maradt hagyaték utánuk. E három közül egyiknek sem volt szép halála. Rédliné szorult ki testéből a legnehezebben. – Ennek nem egy, de hét élete volt! – mondta az orvos, aki a halál bekövetkeztét végül megállapította. S ez a könyörtelen némber milyen pokoli félelmet állt ki az akasztása előtt! Könyörgött, sírt, rimánkodott… pedig úgy pusztította el három kis mostohagyermekét, mintha vaksi kismacskák lettek volna. Engem akkor is, mint mindig, mérhetetlen, szinte rosszullétszerű részvét fogott el. Megvetettem magam érte, és gondolataimat visszakényszerítettem gyermekkínzásának a tárgyaláson kiteregetett, hajmeresztő részleteire. Abban továbbra sem támadt kétségem, hogy meg kellett tennem, amit tettem a világot fenntartó erkölcsi törvény képviseletében. Fogadkozása mégsem hagyott nyugton: – Csak még egyszer adjanak alkalmat arra, hogy megjavuljak! Az isten szerelmére, ne öljenek meg! Jóvá teszek mindent! Megszülöm újra mind a hármat… Tíz gyermeket szülök az államnak… katonát és szolgát! Hiszen olyan fiatal vagyok, bíró úr! Még a huszonötödik évemet sem töltöttem be! – Nehéz volt ezekkel a szavakkal együtt élni sok éven át. Az igazság az, hogy sohasem hevertem ki egészen.

 

Most ott voltak mind a hárman egymás fölött heverészve, az alagút sötéten ásító sírkamráiból hályogos szemmel előderengve, majd élesedő körvonalakkal, lényükkel, erőikkel belém hatolva, mintegy összemosódva velem. Pedig én láttam őket kiterítve a hullakamrában. Ebben a szörnyű összevegyülésben, az ő másfajta érzékelésükön át elviselhetetlen, undorító intimitásban félelmetes képeket kezdtem észrevenni. Emlékeket. Vágyakat. Múltat… és jövőt. A jövő volt a legijesztőbb. A tiltakozó tülekedésben, amelyet ezzel a gyűlöletazonosítással folytattam, csak hátra vagy előre kellett ösztönző, sóvárgó érzéseket, indulatokat beállítaniuk önmagukban és bennem, hogy a tegnap és holnap dimenziója kinyíljék. Nem akartam. Nem bírtam. Ellöktem, eltéptem érdeklődésemet tőlük és… egyszerre ott hevertem egy mély boltozatban, Sujtár Borbála mellett. Nem. Benne, az ő lényében, érzéseimmel, gondolataimmal, mint magzat egy iszonyú anyatestben. A magam ellenszegülő, borzadó érzéstartalma, erőtlen képzeletműködése mellett párhuzamosan ott futott az övé színesen, hevesen, a valóságos átélésnek olyan elhitető, lenyűgöző hatásával, hogy minden egyéb réveteg áramlásnak tűnt körülötte. Nem néztem, éltem, tapintottam Sujtár Borbála infernális belső világegyetemének eseményeit, rejtett szándékait, förtelmes élvezetét mindabban, ami félelmetes, gyötrő és aljas. Én rettegtem, erkölcsi felháborodástól fuldokoltam, ő azonban nem riadt vissza semmitől, nem volt gátlása vagy kételye. Mialatt árnyképe, másodteste – nem tudom, minek nevezzem azt a valamit, ami az ő külsejének keretében irreális módon összefoglalta mindazt, ami Sujtár Borbála szörnyű lényét és lényegét jelentette –, ez a valami pihent az alagút sírkamrájának sötét üregében, és hideg, nyálkás borzalommal körülfogott, magába zárt engem is; képzelete hallatlan energiával és dinamizmussal tevékenykedett. S ez a tevékenység több volt, mágikusan hatalmasabb, mintha kézzel megragadott, futott, hajlongott, kiáltozott, teljes testi erejével véghezvitt és dolgozott volna. Nem tudok más kifejezést találni rá, mint hogy valami titokzatos, rettentő módon teremtett. Beavatkozott, kényszerített, átformált. Nemcsak múltba hatolt vissza, hanem jelent és jövendő sorsot szőtt önmagának, de azoknak is, akikhez izzó érdeklődése hozzákapcsolódott. Fantáziájának csak ezer voltokban kifejezhető intenzitásában vele jártam falujának nemcsak sárba, porba, hóba fúlt, görbe, dombra futó utcáit, hanem a dimenziókba kiterjedő, az időben terjeszkedő Rácperjes ösvényeit is. Az éveken, évtizedeken át utazó, fiatal házakból megroskadó, öreg sárfészekké süppedő otthonokat, udvarokat, fészereket, istállókat. Gyönge facsemetékből vastag törzsű, termő, majd kiszáradó gyümölcsfák lettek. A sűrű erdővé sötétülő akácosok csöndes, lassú nyújtózása, rejtélyes mozgása is Sujtár Borbála múltjához tartozott. Élete összeforrt a faluval; minden bokorral, fával, kunyhóval. S az élőlények, emberek, állatok, amelyek az apró ablakok mögött, gőzös konyhákban, udvarokon, ólakban, utcákon és földeken nyüzsögtek, szintén Sujtár Borbála emlékezetének időgépén áramlottak a múltból a jelen, majd a jövő felé. Apró gyermekekből keleti fakír bűvölte magvarázsként sudár felnőttek, kerek idomú lányok, izmos karú, nehéz léptű legények nyújtóztak fel, majd a villámgyorsan rájuk rakódó kortól rohamosan meghajlottak, összetöpörödtek. Kölyökkutyák, játékos macskák rövid dimenziószakaszon túl már öreg ebekké, morózus kandúrokká vagy terhes hasat himbáló, kedvetlen anyamacskákká élemedtek. A botladozva elfutó kisborjúk, nyerítve hempergő fiatal csikók vagy visító kismalacok lomha léptű, érett állatokként ballagtak az időtáj jelenbe hajló dombjain. Aztán a leölt barmok húsát, vérét felszívták a falusi konyhák és emberi gyomrok. Az embereket pedig örökké éhes szörnyetegszájként zabálta fel a temetőkapu.

 

Sujtár Borbála lénye s benne az én foglyul esett, rémült utálattól vergődő tudatom mérget sugárzó kelésgócként sajgott a falu eleven testében. S ez a mérgező, kényszerítő képzet-érzet keringés nem szűnt meg a jelenben és a jövőben, hanem fokozódott. Megülte, megtermékenyítette, irányította a falu gyanútlan, vakon tántorgó élőlényeinek ösztönvilágát. Betört érzékeikbe. Indulatokat lobbantott fel bennük. Kocsmák erjedő, piros, lázas légkörét gyilkos reflexek kisüléseibe hajszolta. A bicskák nyomán kiömlő vér mintha az ő érzés- és gondolatkeringésének vénáiba ömlött volna, lénye még maróbb, lüktetőbb élénkséggel lángolt fel. Ugyanígy hatott rá az általa hevített, üzekedő embertestek kéjárama. Attól is ő erősödött. Úgy fürdött egy-egy ilyen forró örvényben, mint valami megifjító gyógyforrásban.

 

A hatalmas izzás, amely lényét mélyvörös parázsgócként éltette, mágneshez hasonlóan hatott az alagút sírkamráiban pihenő, lárvaszerű alakok révetegen szállongó képzeletére, amely tulajdonképpen egyéniségük hordozója volt. E fekete gondolatdenevérek ott szálldostak, csapongtak, tolongtak Sujtár Borbála körül, vak indulatok, véres összecsapások, lidérces álmok, verejtékes, kéjes szeretkezések páráján marakodva. Egyik-másik úgy hullt bele néha az ilyen gyönyörörvény sodrába, mint bogár a lángba. Bénultan csapkodott, védekezett egy ideig, azután eltűnt, leszívódott; magába nyelte a bezárult anyaméh. S ez az iszonyú mag a megtermékenyült klauzúrában életre kelt, duzzadt, növekedett, majd a vajúdás görcsei közt a magzatvíz őstengeréből vér, verejték és könnyek hullámtaraján a látható világ partjára vetődött. Újra megszületett. Így tért vissza az akasztófán kivégzett gonosztevő. A méregkeverő, a tolvaj, az útonálló, a hüllőkegyetlenségű kéjgyilkos, a beteg torzszülött, a tébolyda priccsén kiszenvedett dühöngő őrült. Elsorvadt, elpusztított, elöregedett testük helyett azonban új test, friss idegzet, megújultan lüktető vér, erős csontok és izmok, forró hús és feszes bőr épült vészes töltésű jellemük köré. Mert a természetben semmi sem vész el. Anyag, energia… és intelligencia megmarad! Csak átalakul. Ha egy proton látszólag megsemmisül, megjelenik a titokzatos antiproton. Az energia anyaggá, az anyag energiává transzformálódik. A látható világ erői, konfigurációi átlüktetnek a láthatatlanba, és a láthatatlanból újra visszazúdulnak a láthatóba, örök hullámzással, örök körforgással, elliptikus pályán.

 

A régiek tudták ezt. Az ősi kinyilatkoztatások fényessége beragyogta ezt a megrendítő titkot, amely felé a modern, vallástól elszakadt tudomány racionális gondolatcsápjai tapogatóznak e túlfeszült korszakvég és korszakkezdet krízisében. És én is látom! Látom a „napot éjszakai útján”, amelyről az egyiptomi himnuszok énekelnek. Látom a tibetiek Bardóját, a halál és élet között az álmoktól terhes létéjszakát, amelynek álmaiból új test, új élet és új körülmények kristályosodnak.

 

Mialatt ágyamon fekszem, és éjjeliszekrényemen nyugtalan emberszívként ketyeg az óra, tudatom többfelé hasadva, párhuzamos események medrében sodródik. Mindenütt ott van, és sehol sincs egészen. Rettenetes áthallások, felismerések, fölmérhetetlen jelentőségű perspektívák gyötrik. Lehet, hogy ebből az állapotból ebben a testben és ebben az életben már nem vezet kiút. Sorsom, nevem, pályám tébolydába torkollik, mert vissza nem fordulhatok! A poszt, amelyet elhagytam, nevetségesnek, értelmetlen paródiának tűnik ebben a sokfelé szóródó fényben, a megnyílt dimenziók között.

 

Miféle ítéletet hozhatnék ezután? Micsoda morális alapról hajszolhatnám ki a bűnösöket sebezhető testükből az emberi indulatok, ösztönök, vágyak szabad vadászterületeire? Hiszen tudom, hogy iszonyú inspirációjuk kivédhetetlen fegyver, minden gyilkos ártalomnál, méregnél veszedelmesebb, mert láthatatlan. Hogyan tekinthetném a világrend, az erkölcs, de főként az élet szempontjából megnyugtató elintézésnek a testi megsemmisítést, amikor meggyőződtem arról, hogy akik az egyik létkapun kilépnek, a másikon visszatérnek?

 

Minden órám réteges, súlyos örökkévalóság, amely szüntelenül újabb borzalmakat vet felszínre, és kimeríthetetlen problémákat állít elém. Keserű lázongásomra, önsajnálatrohamaimra könyörtelen, elbírhatatlan súlyú ítélettel felel: ahová én Sujtár Borbála pokoli lényével alámerültem, ez a lét alvilága. Hadész. Mert van felszín is, fénylő, csodálatos, árnytalan, örömtől rezgő, eszmei régió; én azonban ítéleteimmel e mélységi lényekhez kötöztem magam. Sorsomat összeszőttem velük. Felelős vagyok, és jaj… azonos vagyok! E szörnyű tételtől úgy csavartam, téptem el tudatomat, mintha undorító mérget kellett volna lenyelnem. Pedig igaz! Igaz! Uramisten… miért lettem bíró? Mert potenciális gonosztevő vagyok! Magam fölött kellett ítélkeznem. A bennem lapuló, bujkáló, bűnöktől terhelt elátkozottat üldöztem: bűntudatomat próbáltam oldani vele!

 

Úgy érzem magam, mint aki zárt, szűk, védett cellában vélt tartózkodni, ahol tilos tevékenységeket folytatott, intim monológot dadogott, nevetséges, tragikomikus szemérmetlenségeket művelt, s egyszerre ráébred, hogy a cella egyik oldala nyitott. Az egész gátlástalan, eszelős kitárulkozás reflektorfényben, minden emberi méretet meghaladó, zsúfolt amfiteátrum feszülten figyelő nézőközönsége előtt történt. A hangokat, sóhajokat megafon juttatta a legtávolabbi szektorba is, és a könnyeket, ostoba, torz fintorokat színes televízió közvetítette premier plánban. E közönség azonban – alig lehet ezt kifejezni – egyénenként és minden individuális változatában hozzám tartozik. Én vagyok. Az egész kozmoszba, dimenziókba terjedő táj. A láthatatlanból a láthatóba torkolló erők és formák. Múltból jelenbe és jelenből jövőbe ágazó cselekményszövevény. Az alvilág lomha ösztön- és indulatszörnyei. Az elviselhetetlen szépségben, szédítő távolban ragyogó csillagok, naprendszerek, tejutak, csillaghalmazok, örvénylő, gázoktól-gőzöktől szikrázó ködrendszerek. Mindenütt az én történetem: elhomályosult, elfeledett sejtelmek, villanó gondolatok, felsajgó érzések végtelen előzményei és következményei. Ahová nézek, amilyen irányba, rezgő színfoltra figyelek, rémült felismerések, élményektől, vad, intenzív részletektől sűrű emlékek rajzanak elő. Nem tudom, hová nyúljak elhárító védekezéssel, hogyan rekesszem ki az elementáris erővel rám törő megtorlókat, miképpen teremtsek rendet ebben a minden síkról lávaerővel felszökkenő szimultán eseményszökőárban, elintézetlen félelmek, forrásban buzogó vágyak, lápisz érintésű vádak szüntelen zuhogásában. Mit tegyek? Mi lesz velem? Hogyan váljak újra emberré, testem hűs, üdítő csendkamrájába, védőborításba burkolva, amelyen mindössze öt egészen apró, sokszorosan szigetelt érzékszerv szűri e félelmetes, démoni orkán halvány rezgéseit? Soha többé!

 

Meztelenül, zúzottan, védtelenül sodródom tűzben és vízben, amely ragadozó, vad élettől nyüzsgő ősóceánná duzzadt bennem, és millió nyitott érzékszervvel látom a titkot! Hallom a titkot!

 

Ketyeg az óra. Egyetlen perc mélységében évezredek múlnak. Az idő rettentő súlyokat görget itt az alagút sírkamráiban, s a sírkamrákból szétágazó sorsszövevények útvesztőiben.

 

Mennyi halált kell halnom még minden kivégzettben, mire elhagy a büntetni vágyó, szorongó bűntudat?

 

Most már világos előttem réveteg életálmom kábult víziószerűsége, amelyben különvalónak véltem magam saját kivetített látomásom alakjaitól. Egyikre azt mondtam: gonosztevő. Másikra azt, hogy a feleségem, a kedvesem, az anyám, a fiam, a barátom, a kollégám, az alantasom, s főnököm… a kutyám, a madaram a kalitkában. Színház… mozi… a hivatalom… a hivatásom… az orvosom. Egyedül voltam egész idő alatt önmagammal… bűnökkel, sóvárgásokkal, indulatokkal, pokollal és mennyel viaskodva. Egyedül. Mint most. Egy egész univerzumban. Egy gigászi egokozmoszban. Egyedül.

 

Az orvos. Igen, tudom. A feleségem felcsukló sírása. Elhangzott az ítélet. Egészen mellékesen, ezredsorban tisztában vagyok azzal, hogy hová visznek majd a mentőkocsival. Néhány percem van még… így. Helyes. És teljesen mindegy. Mint ahogy mindegy volt mindig, nekem és a többi elkárhozottnak e földön, s a dimenzióskálán rezgő, láthatatlan világmindenségekben, hogy az emberburokba zárt mikrokozmosz, néhány évig az anyagban központi akarattal működő sejtkollektíva autóban, páholyban, bankettasztalnál, trónon ül-e vagy a templomlépcsőn koldulva. Egyformán távol és kívül marad. A bírói emelvényen és az őrültekházában… egyformán.

 

Furcsa. Mintha…

 

Igen… Ebben a mindent szétzúzó, mitikus végítéletben lassú, lopakodó, csöndesen sápadó fény árad el. Selymes, könnyű pára.

 

Valami meghatározhatatlan érzés. Változás.

 

Hajnalodik.

 

Elérem-e egyszer még valahol, valamikor az alagút végét? Meglátom-e a meghasonlás szaggatta tájon a szárnyasan felemelkedő napot?

 

De hiszen láttam már. Már volt egyszer. S ami volt, az van és lesz!

 

Nehéz álmú, csillagokat szétszóró, fekete ködbe, káoszba hulló kozmikus éj… kialudt fényű, alámerült kerubok lidérces lázálma…

 

És a hajnal. Mindent újra kezdő, újraformáló, ébredő istenek öröme!

 

Micsoda zsoltár ez?

 

Mágikus csillagzene.

 

A kulcsszót kell megtalálnom még. Gyorsan.

 

Orvos! Orvossá kell lennem az alagúton túl, hogy meggyógyítsam önmagam halálos nyavalyákban vérző millióit, azután újjáteremtő művészmágussá… Megelevenítővé. Azután…

 

Titánok ujjongó éneke…

 

A visszatérők köszöntenek…

 

Mehetünk, doktor.

 

Részlet a Felhőszobrász c. könyvből

 

Szepes Mária
XIII. évfolyam 3. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.