Gyakori megbetegedések
- Bőrbetegségek
- Emésztőrendszeri megbetegedések
- Fájdalmak – fájdalomcsillapítás
- Férfi egészségügyi problémák
- Fertőző betegségek
- Fül-orr-gégészeti betegségek
- Gyermekkori betegségek
- Ideggyógyászati megbetegedések
- Időskori megbetegedések – anti-aging
- Immunrendszer és nyirokkeringés
- Jó- és rosszindulatú daganatos megbetegedések – rák
- Mozgásszervi megbetegedések
- Nőgyógyászati betegségek
- Pszichiátriai betegségek
- Száj- és fogászati betegségek
- Szemészeti problémák
- Szív- és érrendszeri betegségek
- Táplálkozás, anyagcsere, hormonok
- Tüdő- és légúti megbetegedések
- Vese és a húgyutak betegségei
Ajánló
Szepes Mária - Duálvízió
Bizarr novellák
Egyik budai házból jött ki a lány. Valami csomagot vitt. Rugalmas léptekkel haladt előtte, meztelen lábszárral, könnyű, világoskék vászonruhában és felcsavart rőtfényű hajjal. Először ismerősnek tűnt, azután csak különösnek. A férfi töprengve nézte lábának sima, izmos hajlását és karcsú derekát, amelyre ráfeszült a ruha. De nem ezek a dolgok keltették fel érdeklődését. A nagy, nemzetközi hotelekben és itthon is, mindenütt, ahol megfordult, környezetéhez tartoztak a kulturált, izmos formák, kozmetika, sport, harmonikus színek és kényesen egyszerű, de lendületes ruhavonalak.
Nem is emlékezett rá, mikor nézett meg egyet is a mellékutcák és körutak tömegasszonyaiból úgy, hogy valóban látta volna őket. Más világhoz, más életfeltételekhez tartoztak. Ha egy-két szót váltott velük, csodálkozott, hogy érti, amit mondanak. Néhány perccel később már rájött, hogy csak káprázat volt. Azoknak minden fogalom mást jelentett. A golfpálya szabad gyepszőnyege fallal körülvett tilos birodalmat, a Ritz étterme legendát, s az autó, a bankok, a finom magánpaloták, estélyek és versenyek valami idegen bolygóbeli utópiát. Szánalom és megvetés, furcsa, tisztázatlan érzések fogták el, amikor látta összhangtalan, kínos sorsukat, olcsó, rossz ruháikat és az elfedett rongyokat félig ápolt testükön. – Van bennük valami a négerből és a kuliból – gondolta sokszor. – Nem tehetnek róla, és más körülmények között nem lehetne megkülönböztetni őket tőlük, de így…
Mikor a lány kibukkant a kapun, ő utána indult… Nem tudta volna megmagyarázni, miért.
Miért jött éppen erre?
Az angolt, akivel beszélnie kellett, csak estére várta a Ritzbe, és a két vagy három szabad óráját most nem volt kedve úgy eltölteni a meghúzott körön belül; stranddal, briddzsel, tánccal, nővel vagy sportversennyel, ahogy azt napjai nagy részében tette. Voltaképpen valami furcsa, oktalan feszültség, nyugtalanság lüktetett benne.
Megállt. A lány befordult az üzletbe. Figyelte mozdulatait. Ahogy az arcát megpillantotta, látta, hogy érettebb, mint gondolta. – Nem ölebecske és nem kézimunkázó, kalácsszagú polgárlány – állapította meg. – Más, azután, mintha eszébe ötlött volna valami, nevetnie kellett. Persze hogy más. Éppen úgy különbözik ezektől az utcán szaladgáló szegény kis nőstényektől, mint azoktól, ott a hotelben… Ez az intuitív bizonyosság akkor is ott pihent benne, mikor a lány kijött az üzletből, és ő rezzenés nélkül, hosszan szembenézett vele. Az mosolytalanul, mindent tudóan viszonozta pillantását nagy, fényes, szürke szemével, amelyben nem volt sem kacérság, sem ijedtség, sem szégyenkezés. Szomjas, kutató, ismerős szem volt. A lány lassan vonta el a pillantását, elfordult és puha léptekkel megindult a Gellérthegy emelkedő utcáján. Egyszerre értek oda a padhoz, amely fölé tölgyfa levelek sátra borult. Leültek. A lány lerakta csomagját maga mellé és mosolyogva lenézett a csuklójára, amelyen egy katicabogár nyitogatta szárnyait.
– Érdekes – szólalt meg a lány a férfira nézve kissé fátyolos, mély hangon. – Érdekes, hogy egyszer eltévedt ide is.
Jobban ismer, mint én őt – gondolta a férfi. Nem lepődött meg azon, hogy a lány szólította meg. Már reggel óta érezte, hogy valami történni fog…
– Veszélyes epizód – folytatta a lány. – A maga helyében elkerültem volna… Mert hiszen – kutatva ránézett – még nincs itt az ideje.
– Nem tudtam, hogy idejövök – ismerte be. Kissé szédülő fejjel nézte, ahogy a katicabogár fel-alá sétált a lány aranybarna csuklóján.
– Sok energiát égethetett el mostanában, hogy engedett ennek a csábításnak. Fáradt – mondta szinte súgva.
– Igaza van. De nem bánom, hogy eljöttem.
– Vigyázzon. Talán az egyik asszonyt veszíti el miatta.
– Azt már úgy sem – kezdte a férfi egész természetes hangon, de azután megdöbbenve elhallgatott. – Ez az idegen lány… idegen?
– Nos? Ki másnak beszélhetne róla? – a lány hangja búsan és szelíden csengett.
Ez a hang valósággal felzaklatta. Igen. Kinek mondhatná meg, ha nem ennek az … egynek … kinek mondhatná meg, hogy már arról is lefoszlott a csomagolás, mint eddig mindegyikről. Hogy az az asszony is csak olyan csillogó ezüstpapírba csomagolt, romlott, filléres cukor. Egyforma ízűek, még szomjasabb lesz utánuk, valami másra. Egészen másra. Erre is azt mondta valaki: kívánatos. És valóban. Olyan színei vannak, mint a nyári mezőnek. Búzaszínű haj, pipacspiros ragadozó száj, nagy, kékesfehér fogakkal. Amíg nem lett az övé, izgatta az ártatlan kislánypillantás, amellyel fölnézett rá. Azután kiderült róla, hogy csupa ismétlés. Kényes, önző, kis hetéra. Sokszorosított plakát. Szinte egyenként felismerte benne a férfiakat, akik ölelték már, és akik mind rá aggatták egyéniségük bélyegét, ízlésüket, ferdeségeiket, gesztusaikat és szavaikat. Mi közöm hozzájuk? – csapott le rá ilyenkor jéghidegen. Mi közöm ezekhez a szánalmas kreatúrákhoz, idegen férfiak kísértetéhez és ehhez a kis meztelen állatkához mögötte, aki a saját húsát dédelgeti bennem?
– Kis pillangóviszonyok – mondta csendesen a lány. – Addig élnek, amíg át nem lépik a küszöböt. Amíg mások szeméből tükröződnek. Amíg irigylik érte. De beteljesedés? Nem. Egyik sem Az.
– Egyik sem Az – ismételte a férfi. Hirtelen felkapta a fejét. A lány tágra nyitott szemmel, felhúzott szemöldökkel, állandó mosollyal nézett rá, kissé gunyoros kifejezéssel.
Nem is szép és most nem is kívánatos, mégis a legtöbb, a legtöbb – gondolta zaklatottan.
Az felnevetett és kinyújtózva két kézzel megigazította a haját. Szorosan hátrasimította, hogy tiszta, ovális arca, domború, széles homloka markánsan előrajzolódott.
Asszony – és nem is tudnám megmondani a korát. Tud mindent és látott mindent. Túl van rajta, az egészen, ott, amelyet ő ma életnek nevez. És milyen furcsa, lázadóan szemérmetlen a rúzstalansága. – Ez a tiszta, bús és kétkedő arc. – Ilyen élesen és minden jelentőségével együtt talán csak ritka álmokban lehet emlékezni ilyen arcra. – Igen, valamikor régen bizarr, visszatérő álmokban látta már – villant föl benne, miközben mohón és tűnődve nézte.
– Ma minden lehetséges, ma nincsenek határok – csengett a lány hangja. – Ma elpihent a nyugtalan másik bennünk, aki a csillogó kirakatos utcákon hajszolja a holnapot. Ma elmosódott a puha szőnyeges hotelhall a párás cigarettafüstben, elhalt a liftek csöndes búgása, az emberek halálosan fontos morajló véleménye és az áruló, dinamikus erejű hiúság. Ma nem fontosak az üzleti kapcsolatok, az üzleti csaták és bankettek – ez a jövő délibábja, a zarándokút vége. Talán egy pillanat alatt múlva eltűnik… egy mozdulat… és folytatódik minden… de most… Most itt van… megidéztük…
– Itt van – mondta kábultan a férfi, és nem vette le róla a szemét. Pedig oly messze volt tőle ez a lány. A szavát is csak erőlködve értette. Idegen, édes és félelmetes levegőjű világ volt, egy kiszakadt rész elfelejtett gúnyolt álmaiból. Kábultsága mögött halványan ott zakatolt jelen életének egész komplexuma harsány és rohanó izgalmaival. Nem, ezt nem lehet csak úgy odaadni valami ismeretlen, ködös, fantasztikus árért. Ennyi valóságot egy chimaera arcért… és mégis…
– Mit adnál cserébe érte, mit adhatnál te?! – tört fel belőle nyugtalanul. – Annyit küzdöttem, amíg feljutottam. Most már fogva tart. Megyek a kiszabott úton. Tilos kitörni belőle. Egy láthatatlan kordon gyűrűz körül, a társadalmi kordon, hatalmas, szívós nézőközönség, amely a színpadot körülveszi. Nyitott tetejű színpad a hotel, nyitottak a szobák, az ágyak és a gesztusok reflektorfényben lendülnek. Minden suttogás orkán, amely elsöpörhet. A közönség tapsol és fütyül. Siker vagy bukás. Játszanod kell a szerepet, amelyért törted magad. Ölelned kell szép partnernődet az aktuális darabban, amelyet kiválasztottak és számodra írt a házi szerző a hiú szerencséről.
– És jól érzed magad benne? – tegezte vissza a lány.
– Néha… igen. De többször nem. Inkább csak elégtételeim vannak. Unaloműző izgalmaim, meg egynapos céljaim. Embernek nincs joga többhöz.
– Lehet… Vagy talán nincs bátorságod többhöz. Emlékezz arra az estére Párizsban. Ott álltál a Cafe de la Paix terasza előtt, képtelenül az elhatározásra, hogy bemenj vagy hazamenj-e? Ez is egyike volt azoknak a kevés pillanatoknak az életedben, amikor magadra maradtál. Az asszonyok pedig milyen színesek voltak akkor is, mint a kolibrik, valami rejtélyes érintésre elvesztették minden varázsukat közönyös szemed előtt. Hangjuk hol dallamosan, hol rikácsolva hatolt a füledbe, amint képtelen ürességeket fecsegtek. S neked akkor olyan érzékenyen éles volt a füled. Untad a lakásodat is, a félhomályos otthont, száz asszony keveredő parfümjének hátrahagyott illatával. S ráeszméltél arra, hogy semmi közöd ahhoz a lakáshoz. Egyetlen tárgyat sem szeretsz benne. Idegen, ellenséges környezet, mint minden tanyád eddig, hiszen sehol sem eresztettél gyökeret. Ideiglenes dolgok voltak. Ideiglenes percek, ideiglenes csókok, ideiglenes üzletek és ideiglenes sikerek. Arra gondoltál, hogy hát most hová? Talán soha sem voltál szomjasabb, mint akkor. Forrón vágyakoztál a biztonságra, célra, bensőséges, igaz dolgokra… és már majdnem kimondtad a nevemet. Vártam, mikor csap át a fejeden ez az égető, sajgó hullám. – De te egy kis japán kokott szemébe kapcsolódtál, aki gyöngéden rád emelte nedves, keleti pillantását. Bámulat volt benne, hívás és idegen gyönyör. Vele mentél. De az az éjszaka is csak töredék maradt.
Később, Szudánban, ahová egy busás jövedelmű üzlet délibábja űzött – mikor a láz ágyba kényszerített – csaknem ott álltam a küszöböd előtt. Tunya, kócos bennszülött asszony idegesített ápolásával, kelet minden szennyének illatát terjesztve. Magány és hiábavalóság fojtogatott. Egész addig megtett utadnak értelmetlensége. Abban az órában tudtad, mit kellene tenned, de egy angol nő lépett be az ajtón. Fáradt mozgású, fojtott és csöndes hangú asszony, akiben az ősz fanyar búcsúzása és őrült kapaszkodó életvágy égett. És te vakon rögtön elhitted neki, hogy ő az. Pedig nem is áltatott. Mint afféle rövid lejáratú üzlet kényelmes és elkényeztetett emberek között. Ez az ügy sem tartott sokáig. Nem parírozott egyik fél sem. Nem szolgált, hanem követelt. Mindenesetre elég volt ahhoz, hogy újra belevessen a hajszába. Eggyel több „majd én megmutatom” embered került a listára. Eggyel többen ültek az ellenséges, mohó közönség soraiban, akik a felmaskarázott komédiát figyelték.
– Jó. Ez így van. Tudom. De mi van ezenkívül? – tört ki a férfiből. – Mi az ellenértéke?
– Nos ez nem csereüzlet – válaszolt a lány, hátradőlt és hangja furcsán, éneklőn hangzott. Mintha egy árnyalatnyit gúnyolódott volna. Vagy inkább valami őrült, gunyoros, lázadó öröm csendült mögötte halkan, mint az átszűrődő fény. Ez a meghatározhatatlan sejtés szívdobogást és vad izgalmat gyújtott a férfiban. Kamaszkori holnapvárása és a még soha nem ízlelt csókok előíze volt hasonló ehhez az érzéséhez.
– Ne beszéljünk már róla. Jó? – mondta a lány ugyanazon a hangon. – Szép ez a nyár. – Két kezét tarkója alá támasztva kinyújtózott, barna, sima nyaka hosszú ívben megfeszült.
– Igen, igen – követte szavak nélkül, csak abban az alaktalan belső gomolygásban, amelyben egy másfajta élet sejtése rezdül… Így képzelte ő is először, nagyon régen, egy csöndes villa nyitott szobáival, a nyár smaragdzöld sugárzásában. Zene, munka, befelé terjeszkedő élet. Könyvek halkan megzizzenő lapjai, egy önmagát feloldó boldog és építő élet.
Hirtelen mintegy más dimenzióba lendült. Reális életének egymásra kopírozódó képei csattantak fel harsány színekkel. A szikár angol úr ezüstös feje a hotel teraszának piros virágos fehér hátterében, ahogy lassú mozdulattal cigarettára gyújt és a bejáratot lesi, jön-e már az államtitkár válaszával. Jeanne-ra gondolt, a pikáns arcú francia asszonyra, aki szandálos, meztelen, piros körmű lábát keresztbe rakva halkan fecseg valamelyik lovagjával és csiklandósan kacag hozzá. Megbeszélt éjféli találkájukra gondol, első találkozásukra, amelyet tegnap beszéltek meg a Hangliban.
A lány mellette szinte eltűnt az üzleti, szerelmi csaták, utazások és pillanatcélok kavargásában… míg egyszerre hangjára eszmélt.
– Ugye – mondta halkan –, tudtam, hogy nincs itt az ideje. – Egyenesen az arcába nézett. Gúny és rezignáció csillogott a szeméből.
Alkonyodott. A fák között halkan járkálni, motozni kezdett az esti szél.
– Mennem kell – mondta a lány és felállt.
– Nem! – riadt meg a férfi. Zavar és nyugtalanság fogta el. A lány már megindult. Ã is felugrott és ott lépkedett az oldala mellett.
– Találkoznunk kell újra! – mondta sürgetve.
– Igen. Ez elkerülhetetlen.
– Szeretném az időpontot meghatározni. Nézd… most még három napig Pesten maradok, azután csak egy hónap múlva jövök viszsza Párizsból.
– Ó… hiszen ráér. Mondtam már. Az időpont különben teljesen tőled függ.
Ott álltak a ház előtt. A lány a kezét nyújtotta. Egy pillanatig megkapaszkodott a szorításában. Ez a hűvös, izmos kéz a meghittség és örömök ismeretlen akkordjait zúgatta fel benne. – „Ã az!” – harangozott benne ünnepélyesen. – „Az örökké vár… az egyetlen… ő az életem teljessége” – de a lány már elhúzta a kezét.
– A viszontlátásra! – csendült ki a kapualjból.
– De hiszen… a nevedet sem tudom! – kiáltotta riadtan.
Az visszafordult és gyöngéden, nagyon szomorúan nézte.
– Nincs nevem, amíg nem szólítasz… úgy hívnak, ahogy te akarod. Én nem is vagyok addig, amíg nem vágyakozol rám a saját életednél is jobban.
A férfi megzavarodva figyelt befelé önmagába… mintha már egyszer tudta volna a nevét, de elfelejtette… vagy talán a nevét is csak álmodta volna?
Hirtelen megérezte, hogy egyedül maradt.
A lány eltűnt a szeme elől. Mint egy nagy, sűrű függöny, üresség és sötétség zuhant le körülötte. A jóvátehetetlen veszteség érzete áradt el benne kibírhatatlan szorongással. Nem! Nem engedheti el… soha többé.
Utánasietett. A ház első emeletén folyosó vezetett egy másik házba, onnan kapu nyílt a szomszédos utcára. A két házban pedig senki sem ismerte a lányt.
Késő este volt, mikor fáradtan elindult a ház kapujától. Addigra megérlelődött benne a bizonyosság, hogy a lány már nincs a környéken. Messze van. Tudta, egészen pontosan tudta, hogy nem találhatja meg. Majd ha eszébe jut a neve egyszer. Vagy talán, ha Jeanne és a többiek neve elmosódik, kihűl, olyan lesz benne, mint a hervadt levél, vagy a padlásra dobott játékszer… Akor, majd, talán megtalálja…
Újra felbukkant előtte várakozó angol tőkésének alakja. Először halványan, azután egyre sürgetőbben, ahogy idegesen vár az éles fényű lámpák alatt a búgó muzsika és elmosódó emberhangok morajlásában. Az államtitkár válaszára vár, hogy megindulhasson a hatalmas gépezet, amelyet ő álmodott meg minden részletében újabb, egynapos célnak, sikernek, magasabb csúcsnak, hogy azután…
Azután? – egy pillanatra megállt. Azután majd jöhet a lány. Később… a végén… kikötőnek. De addig még sok mindent kell elintéznie. Meggyorsította lépteit… Ezt az üzletet… és
Jeanne-t… azután a másik tervet a vasutakkal… még Sanghajba is el kell mennie, hiszen az egész élet kevés az eseményekhez… a kikötő ráér, ráér…
Útközben egy pillanatra még belészúrt a lány hátrahajtott nyakának, puha szájának, lehunyt szemének, meztelen, édes arcának emléke…
… de a hotel kapuján már ruganyosan, összehúzott szemmel, a régi győztes hideg, álarcos mosolyával lépett be.
Szepes Mária: A láthatatlan üzenete a vízióvilágnak
A láthatatlan AZ IGAZ,
A látható, ami nem igaz,
de önmagát valónak hiszi,
s öröknek azt, amit ellopnak percei.
A láthatatlan az időt nem ismeri.
Nincs küszöbe, amely rettenti.
Nincs könnye, bánata, véres határa.
Válást, gyászt, találkozást nem érleli.
A láthatatlannak csak jelene van.
S onnan kitekintve mosolyog.
Talán szán. Nem tudni.
Milyen gyönyörű lehet így lenni!
Minden más, a vélt „lenni” annyi,
mint halálba zuhanni.
s az szörnyű svindli.
Szepes Mária: Japán versek (Haikuk)
Kulcs
A csodálkozást soha ne feledd!
Akard a szépet, s a jót mindig megtedd!
Bölcsek aranyának mágnese a lelked.
Akarod
hogy szeressenek? Szeress. Mindenkit.
Szerelmed piros parázsként világít.
Szemed tavából a szomjazó iszik.
Az égen
minden csillag kivirágzik egy éjen,
ha titkukra lesel álomszemeddel.
A föld hínáros. Föléje lebbenj!
Bölcső
az ágyad, ha gyöngéd emlékezet ringat,
képzeletszárnyad kitárja rajtad.
Igazi édenedben csapong lélekmadarad.
Démonait
az ember vetíti, vámpírrá sűríti.
Mikor veszi észre, önmaga ellen teszi?
Eltűnik rögtön, ha égi énjét felébreszti.
Ki üldöz?
Sarkadban ki tapos? Nézz hátra!
Mögötted rohan fényed árnyéka.
Miért rettegsz tőle? Lelketlen lárva.
Bűntudatod
hagyd már abba. Zsákutca.
Ne bujkálj a tegnapba vagy holnapba.
Légy egész, boldog, tevékeny! Ma!
Mágikus akarattal
kell megoldanod a megoldhatatlant.
Ne adj hatalmat zsarnok csillagaidnak.
Alattvalói ők a bölcs uralkodónak.
Ne higgy vakon
ne moralizálj! A fanatizmus fekete düh.
Sanyargat. Gyűlöl. Üres szavakká hűl.
Ha tudod az igazat néma lelked megszelídül.
Szepes Mária
XII. évfolyam 4. szám
Címkék: ezotéria, Szepes Mária