• Vissza

Szepes Mária - Duálvízió

Bizarr novellák

Egyik bu­dai ház­ból jött ki a lány. Va­la­mi cso­ma­got vitt. Ru­gal­mas lép­tek­kel ha­ladt előt­te, mez­te­len láb­szár­ral, könnyű, vi­lá­gos­kék vá­szon­ru­há­ban és fel­csa­vart rőt­fé­nyű haj­jal. Elő­ször is­me­rős­nek tűnt, azu­tán csak kü­lö­nös­nek. A fér­fi tö­preng­ve néz­te lábá­nak si­ma, iz­mos haj­lá­sát és kar­csú de­re­kát, amely­re rá­fe­szült a ru­ha. De nem ezek a dol­gok kel­tet­ték fel ér­dek­lő­dé­sét. A nagy, nem­zet­kö­zi ho­te­lek­ben és itt­hon is, min­den­ütt, ahol meg­for­dult, kör­nye­ze­té­hez tar­toz­tak a kul­tu­rált, iz­mos for­mák, koz­me­ti­ka, sport, har­mo­ni­kus szí­nek és ké­nye­sen egy­sze­rű, de len­dü­le­tes ru­ha­vo­na­lak.

 

Nem is em­lé­ke­zett rá, mi­kor né­zett meg egyet is a mel­lé­kut­cák és kö­ru­tak tö­megasszo­nyai­ból úgy, hogy va­ló­ban lát­ta vol­na őket. Más vi­lág­hoz, más élet­fel­té­te­lek­hez tar­toz­tak. Ha egy-két szót vál­tott ve­lük, cso­dál­ko­zott, hogy ér­ti, amit mon­da­nak. Né­hány perc­cel ké­sőbb már rá­jött, hogy csak ká­prá­zat volt. Azok­nak min­den fo­ga­lom mást je­len­tett. A golfpá­lya sza­bad gyep­szőny­ege fal­lal kö­rül­vett ti­los biro­dal­mat, a Ritz ét­ter­me le­gen­dát, s az au­tó, a ban­kok, a fi­nom ma­gán­pa­lo­ták, es­té­lyek és ver­se­nyek va­la­mi ide­gen boly­gó­be­li utó­pi­át. Szá­na­lom és meg­ve­tés, fur­csa, tisz­tá­zat­lan ér­zé­sek fog­ták el, ami­kor lát­ta össz­hang­ta­lan, kí­nos sor­su­kat, ol­csó, rossz ru­hái­kat és az el­fe­dett ron­gyo­kat fé­lig ápolt tes­tü­kön. – Van ben­nük va­la­mi a né­ger­ből és a ku­li­ból – gon­dol­ta sok­szor. – Nem te­het­nek ró­la, és más kö­rül­mé­nyek kö­zött nem le­het­ne meg­kü­lön­böz­tet­ni őket tő­lük, de így…

 

Mi­kor a lány ki­buk­kant a ka­pun, ő utá­na in­dult… Nem tud­ta vol­na meg­ma­gya­ráz­ni, mi­ért.

 

Mi­ért jött ép­pen er­re?

 

Az an­golt, aki­vel be­szél­nie kel­lett, csak es­té­re vár­ta a Ritzbe, és a két vagy há­rom sza­bad órá­ját most nem volt ked­ve úgy el­töl­te­ni a meg­hú­zott kö­rön be­lül; strand­dal, briddzsel, tánc­cal, nő­vel vagy sport­ver­sennyel, ahogy azt nap­jai nagy ré­szé­ben tet­te. Vol­ta­kép­pen va­la­mi fur­csa, ok­ta­lan fe­szült­ség, nyug­ta­lan­ság lük­te­tett ben­ne.

 

Meg­állt. A lány be­for­dult az üz­let­be. Fi­gyel­te moz­du­la­tait. Ahogy az ar­cát meg­pil­lan­tot­ta, lát­ta, hogy éret­tebb, mint gon­dol­ta. – Nem öle­becs­ke és nem ké­zi­mun­ká­zó, ka­lács­szagú pol­gár­lány – ál­la­pí­tot­ta meg. – Más, azu­tán, mint­ha eszé­be öt­lött vol­na va­la­mi, ne­vet­nie kel­lett. Per­sze hogy más. Ép­pen úgy kü­lön­bö­zik ezek­től az ut­cán sza­lad­gá­ló sze­gény kis nős­té­nyek­től, mint azok­tól, ott a ho­tel­ben… Ez az in­tui­tív bi­zo­nyos­ság ak­kor is ott pi­hent ben­ne, mi­kor a lány ki­jött az üz­let­ből, és ő rez­ze­nés nél­kül, hosszan szem­be­né­zett ve­le. Az mo­soly­ta­la­nul, min­dent tu­dó­an vi­szo­noz­ta pil­lan­tá­sát nagy, fé­nyes, szür­ke sze­mé­vel, amely­ben nem volt sem ka­cér­ság, sem ijedt­ség, sem szé­gyen­ke­zés. Szom­jas, ku­ta­tó, is­me­rős szem volt. A lány las­san von­ta el a pil­lan­tá­sát, el­for­dult és pu­ha lép­tek­kel meg­in­dult a Gel­lért­hegy emel­ke­dő ut­cá­ján. Egy­szer­re ér­tek oda a pad­hoz, amely fö­lé tölgy­fa le­ve­lek sát­ra bo­rult. Leül­tek. A lány le­rak­ta cso­mag­ját ma­ga mel­lé és mo­so­lyog­va le­né­zett a csuk­ló­já­ra, ame­lyen egy ka­ti­ca­bo­gár nyi­to­gat­ta szár­nyait.

 

– Ér­de­kes – szó­lalt meg a lány a fér­fi­ra néz­ve kis­sé fá­tyo­los, mély han­gon. – Ér­de­kes, hogy egy­szer el­té­vedt ide is.

 

Job­ban is­mer, mint én őt – gon­dol­ta a fér­fi. Nem le­pő­dött meg azon, hogy a lány szó­lí­tot­ta meg. Már reg­gel óta érez­te, hogy va­la­mi tör­tén­ni fog…

 

– Ve­szé­lyes epi­zód – foly­tat­ta a lány. – A ma­ga he­lyé­ben el­ke­rült­em vol­na… Mert hi­szen – ku­tat­va rá­né­zett – még nincs itt az ide­je.

 

– Nem tud­tam, hogy ide­jö­vök – is­mer­te be. Kis­sé szé­dü­lő fej­jel néz­te, ahogy a ka­ti­ca­bo­gár fel-alá sé­tált a lány arany­bar­na csuk­ló­ján.

 

– Sok ener­gi­át éget­he­tett el mos­ta­ná­ban, hogy en­ge­dett en­nek a csá­bí­tás­nak. Fá­radt – mond­ta szin­te súg­va.

 

– Iga­za van. De nem bá­nom, hogy el­jöt­tem.

 

– Vi­gyáz­zon. Ta­lán az egyik asszonyt ve­szí­ti el miat­ta.

 

– Azt már úgy sem – kezdte a fér­fi egész ter­mé­sze­tes han­gon, de azu­tán meg­döb­ben­ve el­hall­ga­tott. – Ez az ide­gen lány… ide­gen?

 

– Nos? Ki más­nak be­szél­het­ne ró­la? – a lány hang­ja bú­san és szel­íden csen­gett.

 

Ez a hang va­ló­ság­gal fel­zak­lat­ta. Igen. Ki­nek mond­hat­ná meg, ha nem en­nek az … egy­nek … ki­nek mond­hat­ná meg, hogy már ar­ról is le­fosz­lott a cso­ma­go­lás, mint ed­dig min­de­gyi­k­ről. Hogy az az asszony is csak olyan csil­lo­gó ezüst­pa­pír­ba cso­ma­golt, rom­lott, fil­lé­res cu­kor. Egy­for­ma ízű­ek, még szom­ja­sabb lesz utá­nuk, va­la­mi más­ra. Egé­szen más­ra. Er­re is azt mond­ta va­la­ki: kí­vá­na­tos. És va­ló­ban. Olyan szí­nei van­nak, mint a nyá­ri me­ző­nek. Bú­za­szí­nű haj, pi­pac­spi­ros ra­ga­do­zó száj, nagy, ké­kes­fe­hér fo­gak­kal. Amíg nem lett az övé, iz­gat­ta az ár­tat­lan kis­lány­pil­lan­tás, amellyel föl­né­zett rá. Azu­tán ki­de­rült ró­la, hogy csu­pa is­mét­lés. Ké­nyes, ön­ző, kis he­té­ra. Sok­szo­ro­sí­tott pla­kát. Szin­te egyen­ként fe­lis­mer­te ben­ne a fér­fia­kat, akik ölel­ték már, és akik mind rá ag­gat­ták egyé­ni­sé­gük bé­lyegét, íz­lé­sü­ket, fer­de­sé­ge­i­ket, gesz­tu­sai­kat és sza­va­i­kat. Mi kö­zöm hoz­zá­juk? – csa­pott le rá ilyen­kor jég­hi­de­gen. Mi kö­zöm ezek­hez a szá­nal­mas kre­a­tú­rák­hoz, ide­gen fér­fi­ak kí­sér­te­té­hez és eh­hez a kis mez­te­len ál­lat­ká­hoz mö­göt­te, aki a sa­ját hú­sát dé­del­ge­ti benn­em?

 

– Kis pil­lang­óvi­szo­nyok – mond­ta csen­de­sen a lány. – Ad­dig él­nek, amíg át nem lé­pik a kü­szö­böt. Amíg má­sok sze­mé­ből tü­krö­ződ­nek. Amíg irigy­lik ér­te. De be­tel­je­se­dés? Nem. Egyik sem Az.

 

– Egyik sem Az – is­mé­tel­te a fér­fi. Hir­te­len fel­kap­ta a fe­jét. A lány tág­ra nyi­tott szem­mel, fel­hú­zott sze­möl­dök­kel, ál­lan­dó mo­sollyal né­zett rá, kis­sé gu­nyo­ros ki­fe­je­zés­sel.

 

Nem is szép és most nem is kí­vá­na­tos, még­is a leg­több, a leg­több – gon­dol­ta zak­la­tot­tan.

 

Az fel­ne­ve­tett és ki­nyúj­tóz­va két kéz­zel meg­iga­zí­tot­ta a ha­ját. Szo­ro­san hát­ra­si­mí­tot­ta, hogy tisz­ta, ová­lis ar­ca, dom­bo­rú, szé­les hom­lo­ka mar­kán­san elő­raj­zo­ló­dott.

 

Asszony – és nem is tud­nám meg­mon­da­ni a ko­rát. Tud min­dent és lá­tott min­dent. Túl van raj­ta, az egé­szen, ott, ame­lyet ő ma élet­nek ne­vez. És mi­lyen fur­csa, lá­za­dó­an sze­mér­met­len a rúz­sta­lan­sá­ga. – Ez a tisz­ta, bús és két­ke­dő arc. – Ilyen éle­sen és min­den je­len­tő­sé­gé­vel együtt ta­lán csak rit­ka ál­mok­ban le­het em­lé­kez­ni ilyen arc­ra. – Igen, va­la­mi­kor ré­gen bi­zarr, vissza­té­rő ál­mok­ban lát­ta már – vil­lant föl ben­ne, mi­köz­ben mo­hón és tű­nőd­ve néz­te.

 

– Ma min­den le­het­sé­ges, ma nin­cse­nek ha­tá­rok – csen­gett a lány hang­ja. – Ma el­pi­hent a nyug­ta­lan má­sik ben­nünk, aki a csil­lo­gó ki­ra­ka­tos ut­cá­kon haj­szol­ja a hol­na­pot. Ma el­mo­só­dott a pu­ha szőny­eges hot­el­hall a pá­rás ci­ga­ret­ta­füst­ben, el­halt a liftek csön­des bú­gá­sa, az em­be­rek ha­lá­lo­san fon­tos mo­raj­ló vé­le­mé­nye és az áru­ló, di­na­mi­kus ere­jű hiú­ság. Ma nem fon­to­sak az üz­le­ti kap­cso­la­tok, az üz­le­ti csa­ták és ban­ket­tek – ez a jö­vő dé­li­báb­ja, a za­rán­do­kút vé­ge. Ta­lán egy pil­la­nat alatt múl­va el­tű­nik… egy moz­du­lat… és foly­ta­tó­dik min­den… de most… Most itt van… meg­idéz­tük…

 

– Itt van – mond­ta ká­bul­tan a fér­fi, és nem vet­te le ró­la a sze­mét. Pe­dig oly messze volt tő­le ez a lány. A sza­vát is csak eről­köd­ve ér­tet­te. Ide­gen, édes és fé­lel­me­tes le­ve­gő­jű vi­lág volt, egy ki­sza­kadt rész el­fe­lej­tett gú­nyolt ál­mai­ból. Ká­bult­sá­ga mö­gött hal­vá­nyan ott za­ka­tolt je­len éle­té­nek egész kom­ple­xu­ma har­sány és ro­ha­nó iz­gal­mai­val. Nem, ezt nem le­het csak úgy oda­ad­ni va­la­mi is­me­ret­len, kö­dös, fan­tasz­ti­kus árért. Ennyi va­ló­sá­got egy chi­ma­e­ra ar­cért… és még­is…

 

– Mit ad­nál cse­ré­be ér­te, mit ad­hat­nál te?! – tört fel be­lő­le nyug­ta­la­nul. – Annyit küz­döt­tem, amíg fel­ju­tot­tam. Most már fog­va tart. Me­gyek a ki­sza­bott úton. Ti­los ki­tör­ni be­lő­le. Egy lát­ha­tat­lan kor­don gyű­rűz kö­rül, a tár­sa­dal­mi kor­don, ha­tal­mas, szí­vós né­ző­kö­zön­ség, amely a szín­pa­dot kö­rül­ve­szi. Nyi­tott te­te­jű szín­pad a ho­tel, nyi­tot­tak a szo­bák, az ágyak és a gesz­tu­sok re­flek­tor­fény­ben len­dül­nek. Min­den sut­to­gás or­kán, amely el­sö­pör­het. A kö­zön­ség tap­sol és fü­tyül. Si­ker vagy bu­kás. Ját­sza­nod kell a sze­re­pet, ame­lyért tör­ted ma­gad. Ölel­ned kell szép part­ner­nőd­et az ak­tuá­lis da­rab­ban, ame­lyet ki­vá­lasz­tot­tak és szá­mod­ra írt a há­zi szer­ző a hiú sze­ren­csé­ről.

 

– És jól ér­zed ma­gad ben­ne? – te­gez­te vissza a lány.

 

– Né­ha… igen. De több­ször nem. In­kább csak elég­té­te­leim van­nak. Una­lo­mű­ző iz­gal­maim, meg egy­na­pos cél­jaim. Em­ber­nek nincs jo­ga több­höz.

 

– Le­het… Vagy ta­lán nincs bá­tor­sá­god több­höz. Em­lé­kezz ar­ra az es­té­re Pá­rizs­ban. Ott áll­tál a Ca­fe de la Paix te­ra­sza előtt, kép­te­le­nül az el­ha­tá­ro­zás­ra, hogy be­menj vagy ha­za­menj-e? Ez is egyi­ke volt azok­nak a ke­vés pil­la­na­tok­nak az éle­ted­ben, ami­kor ma­ga­dra ma­rad­tál. Az asszo­nyok pe­dig mi­lyen szí­ne­sek vol­tak ak­kor is, mint a ko­lib­rik, va­la­mi rej­té­lyes érin­tés­re elvesz­tet­ték min­den va­rá­zsu­kat kö­zö­nyös sze­med előtt. Hang­juk hol dal­la­mo­san, hol ri­ká­csol­va ha­tolt a fü­led­be, amint kép­te­len üres­sé­ge­ket fe­cseg­tek. S ne­ked ak­kor olyan ér­zé­ke­nyen éles volt a fü­led. Un­tad a la­ká­so­dat is, a fél­ho­má­lyos ott­hont, száz asszony ke­ve­re­dő par­füm­jé­nek hát­ra­ha­gyott il­la­tá­val. S rá­esz­mél­tél ar­ra, hogy sem­mi kö­zöd ah­hoz a la­kás­hoz. Egyet­len tár­gyat sem sze­retsz ben­ne. Ide­gen, el­len­sé­ges kör­nye­zet, mint min­den ta­nyád ed­dig, hi­szen se­hol sem eresz­tet­tél gyö­ke­ret. Ide­ig­le­nes dol­gok vol­tak. Ide­ig­le­nes per­cek, ide­ig­le­nes csó­kok, ide­ig­le­nes üz­le­tek és ide­ig­le­nes si­ke­rek. Ar­ra gon­dol­tál, hogy hát most hová? Ta­lán so­ha sem vol­tál szom­ja­sabb, mint ak­kor. For­rón vá­gya­koz­tál a biz­ton­ság­ra, cél­ra, ben­ső­sé­ges, igaz dol­go­kra… és már majd­nem ki­mond­tad a ne­ve­met. Vár­tam, mi­kor csap át a fe­je­den ez az ége­tő, saj­gó hul­lám. – De te egy kis ja­pán ko­kott sze­mé­be kap­cso­lód­tál, aki gyön­gé­den rád emel­te ned­ves, ke­le­ti pil­lan­tá­sát. Bá­mu­lat volt ben­ne, hí­vás és ide­gen gyö­nyör. Ve­le men­tél. De az az éj­sza­ka is csak tö­re­dék ma­radt.

 

 

Ké­sőbb, Szu­dán­ban, ahová egy bu­sás jö­ve­del­mű üz­let dé­li­báb­ja űzött – mi­kor a láz ágy­ba kény­sze­rí­tett – csak­nem ott áll­tam a kü­szö­böd előtt. Tu­nya, kó­cos benn­szü­lött asszony ide­ge­sí­tett ápo­lá­sá­val, ke­let min­den szennyé­nek il­la­tát ter­jeszt­ve. Ma­gány és hiá­ba­va­ló­ság foj­to­ga­tott. Egész ad­dig meg­tett ut­ad­nak ér­tel­met­len­sé­ge. Ab­ban az órá­ban tud­tad, mit kel­le­ne ten­ned, de egy an­gol nő lé­pett be az aj­tón. Fá­radt moz­gá­sú, foj­tott és csön­des han­gú asszony, aki­ben az ősz fa­nyar bú­csú­zá­sa és őrült ka­pasz­ko­dó élet­vágy égett. És te va­kon rög­tön el­hit­ted ne­ki, hogy ő az. Pe­dig nem is ál­ta­tott. Mint af­fé­le rö­vid le­já­ra­tú üz­let ké­nyel­mes és el­ké­nyez­te­tett em­be­rek kö­zött. Ez az ügy sem tar­tott so­ká­ig. Nem pa­rí­ro­zott egyik fél sem. Nem szol­gált, ha­nem kö­ve­telt. Min­de­ne­set­re elég volt ah­hoz, hogy új­ra be­le­ves­sen a haj­szá­ba. Eggyel több „majd én meg­mu­ta­tom” em­be­red ke­rült a lis­tá­ra. Eggyel töb­ben ül­tek az el­len­sé­ges, mo­hó kö­zön­ség so­rai­ban, akik a fel­mas­ka­rá­zott ko­mé­di­át fi­gyel­ték.

 

– Jó. Ez így van. Tu­dom. De mi van ezen­kí­vül? – tört ki a fér­fi­ből. – Mi az el­le­nér­té­ke?

 

– Nos ez nem cse­reüz­let – vá­la­szolt a lány, hát­ra­dőlt és hang­ja fur­csán, ének­lőn hang­zott. Mint­ha egy ár­nya­lat­nyit gú­nyo­ló­dott vol­na. Vagy in­kább va­la­mi őrült, gu­nyo­ros, lá­za­dó öröm csen­dült mö­göt­te hal­kan, mint az át­szű­rő­dő fény. Ez a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan sej­tés szív­do­bo­gást és vad iz­gal­mat gyúj­tott a fér­fi­ban. Ka­masz­kori hol­nap­vá­rá­sa és a még so­ha nem íz­lelt csó­kok elő­íze volt ha­son­ló eh­hez az ér­zé­sé­hez.

 

– Ne be­szél­jünk már ró­la. Jó? – mond­ta a lány ugya­na­zon a han­gon. – Szép ez a nyár. – Két ke­zét tar­kó­ja alá tá­maszt­va ki­nyúj­tó­zott, bar­na, si­ma nya­ka hosszú ív­ben meg­fe­szült.

 

– Igen, igen – kö­vet­te sza­vak nél­kül, csak ab­ban az alak­ta­lan bel­ső go­moly­gás­ban, amely­ben egy más­faj­ta élet sej­té­se rez­dül… Így kép­zel­te ő is elő­ször, na­gyon ré­gen, egy csön­des vil­la nyi­tott szo­bái­val, a nyár sma­rag­dzöld su­gár­zá­sá­ban. Ze­ne, mun­ka, be­fe­lé ter­jesz­ke­dő élet. Köny­vek hal­kan meg­ziz­ze­nő lap­jai, egy ön­ma­gát fe­lol­dó bol­dog és épí­tő élet.

 

Hir­te­len mint­egy más di­men­zió­ba len­dült. Re­ális éle­té­nek egy­más­ra ko­pí­ro­zó­dó ké­pei csat­tan­tak fel har­sány szí­nek­kel. A szi­kár an­gol úr ezüst­ös fe­je a ho­tel te­ra­szá­nak pi­ros vi­rá­gos fe­hér hát­te­ré­ben, ahogy las­sú moz­du­lat­tal ci­ga­ret­tá­ra gyújt és a be­já­ra­tot le­si, jön-e már az ál­lam­tit­kár vá­la­szá­val. Je­an­ne-ra gon­dolt, a pi­káns ar­cú fran­cia asszony­ra, aki szan­dá­los, mez­te­len, pi­ros kör­mű lábát ke­reszt­be ra­kva hal­kan fe­cseg va­la­me­lyik lo­vag­já­val és csi­klan­dó­san ka­cag hoz­zá. Meg­be­szélt éj­fé­li ta­lál­ká­ju­kra gon­dol, el­ső ta­lál­ko­zá­su­kra, ame­lyet teg­nap be­szél­tek meg a Han­gli­ban.

 

A lány mel­let­te szin­te el­tűnt az üz­le­ti, sze­rel­mi csa­ták, uta­zá­sok és pil­la­nat­cé­lok ka­var­gá­sá­ban… míg egy­szer­re hang­já­ra esz­mélt.

 

– Ugye – mond­ta hal­kan –, tud­tam, hogy nincs itt az ide­je. – Egye­ne­sen az ar­cá­ba né­zett. Gúny és re­zig­ná­ció csil­lo­gott a sze­mé­ből.

 

Al­ko­nyo­dott. A fák kö­zött hal­kan jár­kál­ni, mo­toz­ni kez­dett az es­ti szél.

 

– Menn­em kell – mond­ta a lány és fe­lállt.

 

– Nem! – riadt meg a fér­fi. Za­var és nyug­ta­lan­ság fog­ta el. A lány már meg­in­dult. Ã is fe­l­ug­rott és ott lép­ke­dett az ol­da­la mel­lett.

 

– Ta­lál­koz­nunk kell új­ra! – mond­ta sür­get­ve.

 

– Igen. Ez el­ke­rül­he­tet­len.

 

– Sze­ret­ném az idő­pon­tot meg­ha­tá­roz­ni. Nézd… most még há­rom na­pig Pes­ten ma­ra­dok, azu­tán csak egy hó­nap múl­va jö­vök visz­sza Pá­rizs­ból.

 

– Ó… hi­szen rá­ér. Mond­tam már. Az idő­pont kü­lön­ben tel­je­sen tő­led függ.

 

Ott áll­tak a ház előtt. A lány a ke­zét nyúj­tot­ta. Egy pil­la­na­tig meg­ka­pasz­ko­dott a szo­rí­tá­sá­ban. Ez a hű­vös, iz­mos kéz a meg­hitt­ség és örö­mök is­me­ret­len ak­kord­jait zú­gat­ta fel ben­ne. – „Ã az!” – ha­ran­go­zott ben­ne ün­ne­pé­lye­sen. – „Az örök­ké vár… az egyet­len… ő az éle­tem tel­jes­sé­ge” – de a lány már el­húz­ta a ke­zét.

 

– A vi­szont­lá­tás­ra! – csen­dült ki a ka­pu­alj­ból.

 

– De hi­szen… a ne­ve­det sem tu­dom! – ki­ál­tot­ta riad­tan.

 

Az vissza­for­dult és gyön­gé­den, na­gyon szo­mor­úan néz­te.

 

– Nincs ne­vem, amíg nem szó­lí­tasz… úgy hív­nak, ahogy te aka­rod. Én nem is va­gyok ad­dig, amíg nem vá­gya­ko­zol rám a sa­ját éle­ted­nél is job­ban.

 

A fér­fi meg­za­va­rod­va fi­gyelt be­fe­lé ön­ma­gá­ba… mint­ha már egy­szer tud­ta vol­na a ne­vét, de el­fe­lej­tet­te… vagy ta­lán a ne­vét is csak ál­mod­ta vol­na?

 

Hir­te­len meg­érez­te, hogy egye­dül ma­radt.
A lány el­tűnt a sze­me elől. Mint egy nagy, sű­rű füg­göny, üres­ség és sö­tét­ség zu­hant le kö­rü­löt­te. A jó­vá­te­he­tet­len vesz­te­ség ér­ze­te áradt el ben­ne ki­bír­ha­tat­lan szo­ron­gás­sal. Nem! Nem en­ged­he­ti el… so­ha töb­bé.

 

Utá­na­sie­tett. A ház el­ső eme­le­tén fo­lyo­só ve­ze­tett egy má­sik ház­ba, on­nan ka­pu nyílt a szom­szé­dos ut­cá­ra. A két ház­ban pe­dig sen­ki sem is­mer­te a lányt.

 

Ké­ső es­te volt, mi­kor fá­rad­tan elin­dult a ház ka­pu­já­tól. Ad­dig­ra meg­ér­le­lő­dött ben­ne a bi­zo­nyos­ság, hogy a lány már nincs a kör­nyé­ken. Messze van. Tud­ta, egé­szen pon­to­san tud­ta, hogy nem ta­lál­hat­ja meg. Majd ha eszé­be jut a ne­ve egy­szer. Vagy ta­lán, ha Je­an­ne és a töb­bi­ek ne­ve el­mo­só­dik, ki­hűl, olyan lesz ben­ne, mint a her­vadt le­vél, vagy a pad­lás­ra do­bott já­ték­szer… Akor, majd, ta­lán meg­ta­lál­ja…

 

Új­ra fel­buk­kant előt­te vá­ra­ko­zó an­gol tő­ké­sé­nek alak­ja. Elő­ször hal­vá­nyan, azu­tán egy­re sür­ge­tőb­ben, ahogy ide­ge­sen vár az éles fé­nyű lám­pák alatt a bú­gó mu­zsi­ka és el­mo­só­dó em­ber­han­gok mo­raj­lá­sá­ban. Az ál­lam­tit­kár vá­la­szá­ra vár, hogy meg­in­dul­has­son a ha­tal­mas gépe­zet, ame­lyet ő ál­mo­dott meg min­den rész­le­té­ben újabb, egy­na­pos cél­nak, si­ker­nek, ma­ga­sabb csúcs­nak, hogy azu­tán…

 

Azu­tán? – egy pil­la­nat­ra meg­állt. Azu­tán majd jö­het a lány. Ké­sőbb… a vé­gén… ki­kö­tő­nek. De ad­dig még sok min­dent kell elin­téz­nie. Meg­gyor­sí­tot­ta lép­te­it… Ezt az üz­le­tet… és
Je­an­ne-t… azu­tán a má­sik ter­vet a va­su­tak­kal… még Sang­haj­ba is el kell men­nie, hi­szen az egész élet ke­vés az ese­mé­nyek­hez… a ki­kö­tő rá­ér, rá­ér…

 

Út­köz­ben egy pil­la­nat­ra még be­lé­szúrt a lány hát­ra­haj­tott nya­ká­nak, pu­ha szá­já­nak, le­hunyt sze­mé­nek, mez­te­len, édes ar­cá­nak em­lé­ke…

 

… de a ho­tel ka­pu­ján már ru­ga­nyo­san, össze­hú­zott szem­mel, a ré­gi győz­tes hi­deg, álar­cos mo­so­lyá­val lé­pett be.

 

Szepes Mária: A láthatatlan üzenete a vízióvilágnak

A lát­ha­tat­lan AZ IGAZ,
A lát­ha­tó, ami nem igaz,
de ön­ma­gát va­ló­nak hi­szi,
s örök­nek azt, amit el­lop­nak per­cei.
A lát­ha­tat­lan az időt nem is­me­ri.
Nincs kü­szö­be, amely ret­ten­ti.
Nincs könnye, bá­na­ta, vé­res ha­tá­ra.
Vá­lást, gyászt, ta­lál­ko­zást nem ér­le­li.
A lát­ha­tat­lan­nak csak je­le­ne van.
S on­nan ki­te­kint­ve mo­so­lyog.
Ta­lán szán. Nem tud­ni.
Mi­lyen gyö­nyö­rű le­het így len­ni!
Min­den más, a vélt „len­ni” annyi,
mint ha­lál­ba zu­han­ni.
s az ször­nyű svind­li.

 

Szepes Mária: Japán versek (Haikuk)

Kulcs
A cso­dál­ko­zást so­ha ne fe­ledd!
Akard a szé­pet, s a jót min­dig meg­tedd!
Böl­csek ara­nyá­nak mág­ne­se a lel­ked.

Aka­rod
hogy sze­res­se­nek? Sze­ress. Min­den­kit.
Sze­rel­med pi­ros pa­rázs­ként vi­lá­gít.
Sze­med ta­vá­ból a szom­ja­zó iszik.

Az égen
min­den csil­lag ki­vi­rág­zik egy éjen,
ha tit­ku­kra le­sel álom­sze­med­del.
A föld hí­ná­ros. Fö­lé­je leb­benj!

Böl­cső
az ágyad, ha gyön­géd em­lé­ke­zet rin­gat,
kép­ze­let­szár­nyad ki­tár­ja raj­tad.
Iga­zi éde­ned­ben csa­pong lé­lek­ma­da­rad.

Dé­mo­nait
az em­ber ve­tí­ti, vám­pír­rá sű­rí­ti.
Mi­kor ve­szi ész­re, ön­ma­ga el­len te­szi?
El­tű­nik rög­tön, ha égi én­jét fe­léb­resz­ti.

Ki ül­döz?
Sar­kad­ban ki ta­pos? Nézz hát­ra!
Mö­göt­ted ro­han fé­nyed ár­nyé­ka.
Mi­ért ret­tegsz tő­le? Lel­ket­len lár­va.

Bűn­tu­da­tod
hagyd már ab­ba. Zsá­kut­ca.
Ne buj­kálj a teg­nap­ba vagy hol­nap­ba.
Légy egész, bol­dog, te­vé­keny! Ma!

Má­gi­kus aka­rat­tal
kell meg­ol­da­nod a meg­old­ha­tat­lant.
Ne adj ha­tal­mat zsar­nok csil­la­gaid­nak.
Alatt­va­lói ők a bölcs ural­ko­dó­nak.

Ne higgy va­kon
ne mo­ra­li­zálj! A fa­na­tiz­mus fe­ke­te düh.
Sa­nyar­gat. Gyű­löl. Üres sza­vak­ká hűl.
Ha tu­dod az iga­zat né­ma lel­ked meg­sze­lí­dül.

Szepes Mária
XII. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Válogatás cikkeink közül:

• Kerti ruta (Ruta graveolens)
• Mág­ne­ses me­ző­vel ke­zelt víz
• Válaszol a Jóskönyv - Lelkesedés
• Exkluzív - Istenről
• Álmatlanság klimax idején

Válogatás cikkeink közül:

• Válaszol a jóskönyv - A szerelemről
• A szájüreg erősítése?
• A jóakarat energiája
• Bolhamag: a természet apró csodája
• Van remény! - 2006. március

Részletesebb keresési lehetőségekért kattintson ide!

• Egészségnaptár

• Eseménynaptár

• Holdnaptár

• Vetési naptár

• Kínai horoszkóp

Aktuális lapszámunk:
2020. április

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.