Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Felhőszobrász 1. rész

Bizarr novellák


A tavaszi ég óriási körben tárult ki a dombokról, szél hajszolta, izgatott felhők futkároztak rajta. Zoltán alaposan megizzadt, mire fölért a szemetes, gazos emelkedésre, ahol az átforrósodó tavaszban napok alatt rikító vadvirágok pattantak ki.

 

Kabátját levetette, ingujját feltűrte. Karjának sápadt, téli bőrén szeplők ütköztek ki, s aranyszőke szőrök csillantak meg rajta. „Olyan, mint egy vérszegény lányé” – futott benne kivájt gondolatpályán a sajgó elégedetlenség, amely most elvesztette intenzitását. Hiába társult hozzá beléakadt hínártömegként nyomorék lábának tudata. Egyedül ott – a dombtetőn – mindig megnőtt, egyensúlyba került.

 

Eksztatikus reménykedés habzott fel benne, mintha szénsavas, szédítő pezsgőt zúdítottak volna lényébe. Képzeletének teremtő mámora kigyúlt, mint alkimista fújtató huzatjától a parázs, és szomjas lángként fellobbant a felhőkig. Úgy érezte, valóságos örömtűzként világít, táncol a széttágult körperspektíva legmagasabb pontján. Ujjongásának sercenő szikrái ráfröccsennek a gazdátlanul hányódó felhőanyagra, és pirosan, sárgán, égő zölden világító selyemfoszlányokká színez egy csodálatos idomú meztelenséget. A duzzadó gömbölyűségek egyszerre felidézték benne Liu strandhomokon nyújtózó testét, ahogy tavaly nyáron karnyújtásnyira feküdt előtte rejtélyes, konok szépségének búvárharangjával leborítva. Mennyit tűnődött már ezen a közeli távolságon, a látszólag megragadható, valójában megközelíthetetlen messzeségen, amely két embert ilyen gonoszul sajgó vetületként egymás mellé helyez anélkül, hogy egyetlen közös, értelmes szó vagy érzés partra vetődhetne személyiségük külön óceánjának valamelyik szigetén. Liut lakkfekete haja, ferde metszésű szeme és duzzadt, gonoszul édes csecsemőszája miatt becézték ilyen egzotikus gésanéven. Mindig nagylány volt mellette, eszmélése óta. Akármilyen lélekszakadva futott is utána később szégyenkező bicegéssel az idő dimenziójában, a három év elválasztó szakadéka mindig közöttük feszült. Liu hátra se pillantott rá soha. S amikor túlnőtte őt vágyaktól tépett, sovány kamasztestével, Liu akkor is lenézett rá, a kisfiúra, az időszakadékon túlról, mert ő maga ösztönösen a kiforrottan érettet kereste a másikban: becsvágyó módon mindig előretekintett.

 

Pasaréten laktak, egymás szomszédságában. Ő a modern ikerház egyik épületének első emeletén, Liuék a másik ház félemeletén. Lakásuk fekvése és beosztása azonos volt. Széles erkélyük is egy oldalra nyílt. De e viszonylatban ő volt az, aki felülről belátott Liuék nyugágyas, virágos erkélyére. Gyakran lesett rá a napozó lányra; nem az erkélyről, hanem hálószobájuk oldalablakának redőnyrésén át.

 

Liu anyja énektanárnő volt, Liu pedig énekesnőnek készült. A Pasarét szeszélyes, individuális zajaihoz, zörejeihez hozzátartozott Liu kristálytisztán skálázó, bűvös és merész szopránja. Úgy hatott rá, mint egy óriási magasságban hajmeresztő gyakorlatokat végző trapézművésznő mutatványa. Nem hozta közelebb; távolabb sodorta, titokzatosabbá tette.

 

Azután egyszer véletlenül összeakadtak Balatonlellén. Közös üdülőbe utalták be őket; Liut édesanyja, őt kutatóorvos édesapja igényjogosultsága alapján.

 

Liut nagy társaság vette körül, mégis több szót váltottak egymással, mint Pasaréten, ahol legfeljebb köszönésig jutottak el az évek folyamán. Ezek a szavak azonban vastag üvegfalhoz ütődő falevelek voltak. Liu forró, homokba mélyedő, barna teste mellette, amelynek hajlatain olajos csillogás rezgett, sokkal többet mondott neki, de választ nem tőle vár e jelbeszédre. Mindegy. Ott, a dombtetőn egyszerre tudta, hogy Liu teste is csak nyersanyag, mint a felhők fölötte. Azt tehet vele, amit akar. Csak a képzelete vetítőszerkezete mögötti lámpát kell kigyújtania, s akkor a kép, amely színes, plasztikus, illatos életté duzzad, nemcsak őt magát hiteti el, nemcsak őt gyújtja fel, hanem e fantázialencsén át kisugárzik, hajnali napkorong szétrobbanó fényéhez hasonlóan behatol a világba. Megmutatkozik. Kényszerít. Minden formát, érzékelést hatalma alá von. Egy pillanatra lehunyta a szikrázó ragyogástól káprázó szemét, hogy a még nagyobb fényesség lobogására figyeljen önmagában. Ez volt a lámpa benne. A vetítőszerkezet üzemanyaga: vágy, szépségszomj, színmámor. Párás, naphőt sugárzó elevenséggel pillantotta meg hirtelen agya projektorában Liu arcát és alakját. Megérinthette. Mintha színes felhőkből formálta volna. E képzelettől lángoló, érzékeiből kivetülő mű a boldogság olyan ámult feszültségével telítette, hogy fel kellett kiáltania. A ránehezedő szépség súlya szinte összemorzsolta. Elragadtatottságában csak lassan tudatosította, hogy szeme valóban nyitva van, de a kép mégsem mosódott el látóterében. Ott függött fölötte millió árnyalattal, rejtett fénnyel, duzzadó, érzéki idommal, világító, égő színekkel. S az égen nyújtózó, csaknem meztelen leánytest rezgő, remegő élettől lüktetett. Lélegzett. Sötét szeme lecsukódott, azután kinyílt. Feje lassú, alig észrevehető furakodással kéjes, kényelmes helyet keresett magának az áttetsző, mélységesen kék levegőpárnán.

 

Pánik fogta el. Nyitott szeméhez kapott. Meztelen, nedves szivárványhártyájához nyúlt. A brutális érintéstől látását tiltakozó könnyek homályosították el, de a szivárványos rétegen át is ott rezgett fölötte az eleven felhőszobor. Nem álmodott. Legfeljebb megőrült. Vízió ejtette rabul, s eltakarja előle a valóságot.

 

E felfedezés öröm és óriási ijedtség volt egyszerre. Egészséges ösztöne riadtan tiltakozott zavaros állapota ellen. Képzelete gyönyörködve, görcsösen belekapaszkodott. E kettősség olyan fájdalmas feszültséget okozott benne, hogy sietve elindult lefelé a dombról. Nem akart az égre nézni, mégis minduntalan fellesett a gigászi képre, amely eleven, lustán ringó tömörséggel függött fölötte. Fokozódó rémülettel, ugyanakkor növekvő elragadtatással állapította meg, hogy látomása nem tágít mellőle, nem adja fel csodálatos formáit. Arra gondolt, idegorvoshoz vagy talán szemészhez kell mennie, hogy megszabaduljon e gyönyörűséges vízió kéjétől. De meg akar-e szabadulni tőle? Miért akarna? Fellobbant benne a lázadás. Miféle kellemetlenséget okoz neki? Kinek árt vele? Miben akadályozza? Ha nem árulja el senkinek, sohasem derülhet ki, micsoda titáni gazdagság került a birtokába. Olyan abnormitás, amely nem hiány. Magasan a többi ember fölé emeli és…

 

Kiránduló társaság némán felfelé bámuló csoportja bukkant elő hirtelen.

– Meg kell őrülni – rikkantotta egy kiálló fogú lány, akinek vállán nehéz férfikar nyugodott. Mindketten az eget nézték.

– Ezt rávetítik valahonnan! – jelentette ki a csoport egy másik férfi tagja, akinek borús, hosszú arcán sértődött fölény ült.

Zoltán közelebb lépett hozzá, mialatt szívének meglódult vágtája szinte szétrobbantotta lüktető nyaki erét. Közben szeme fogva tartotta a mozdulatlanul függő, plasztikus, színes, élettől duzzadó leányfelhőt az égen.

– Mit tetszik nézni?! – kérdezte száraz torokkal, hebegve.

Az apró, kissé kancsal férfiszemek bizalmatlanul méregették.

– Nem lát, fiatalember?! Tegyen fel szemüveget, és nézzen az égre! – förmedt rá, mintha személyes támadás érte volna.

– Hátha valóban nem lát jól… Ne légy olyan haragos! – szólt rá egy kövér, lihegő asszony. – Valami reklámot vetítenek az égre! – magyarázta jóindulatúan. – Rövidlátó? – érdeklődött tovább anyás bizalmaskodással.

– Nem… – Zoltán elveszetten és teljesen megzavarodva meredt önnön képzelete fantomjára. – Csak nem tudtam elhinni, hogy mindenki látja azt, ami ott fönt…

A kövér asszony fénylő dudorokkal az arcán, döcögve fölnevetett.

– Miért ne látná mindenki! Hiszen ott van!

– Még ha a középkorban csodálkozna valaki ilyen „égi jelen”, megérteném – oktatta ki a fekete bajuszos, hosszú arcú, fölényes férfi. – De hogy egy mai fiatalember hasra esik egy fürdőruhareklám láttán, az meglep! Hol élt eddig?

– Az biztos, hogy ilyesmit régen égi jelnek tekintettek volna – vihogott a kiálló fogú lány.

– Ezt a nőt?! – A kövér asszony vallásos beavatottsággal háborodott fel. – Ezt legfeljebb egy paráznának gondolták volna János jelenéseiből.

– Hogy zúgnának a vészharangok! – tódította a lány vállára támaszkodó férfi. – Attól féltek volna, hogy rájuk szakad Isten haragja.

– Lehet! Nem is szabadna ilyen csábító, fizetett erkölcstelenséggel már az eget is megháborítani! – mondta a kövér asszony kenetteljesen.

– Babona! És blöff! – Legyintett a hosszú arcú férfi fölényesen. – Ma már pontosan ismerjük a felhőképződés okát és a Földet körülvevő égi szférák összetételét!

– Azért kisebb csoda ez! – mondta egy hajlott kis öregember, aki eddig némán figyelt. A szöges végű hegymászóbotjára szögezett fémplakettek természetjárásáról árulkodtak. – Ha nem is vallási megújulást követelő lángoló kereszt vagy háborút jelző kard jelenik meg az ég felhőiben, az ember tudása, amelynek része a felhőre vetített hirdetés, mégiscsak felidézte az apokalipszis veszedelmét. – Senki sem felelt neki. Tovább nézték a fejük fölött ringatózva, rebegve nyújtózó, gyönyörű felhőlányt.

 

A kép nem halványult és nem oszladozott egy pillanatra sem.

 

„Lángoló kereszt és tüzes kard? – tűnődött Zoltán egyre hitetlenebbül önnön szobrászatán, a csodálatos jelenségtől mégis lelkesen. – Vajon milyen lenne, ha ma itt, e fölényes, mindent csodálatosan, néhány racionális abrakadabrával elintéző, modern embercsoport fölött megjelenne egy lángoló kereszt?! – Szeme rátűzött a felhőalakra, s képzeletét már elárasztotta a misztikus látomás; homloka mögött kigyúlt az óriási ábra előképe. Befelé figyelt kaján elégtétellel. Külső kapcsolatát elvesztette Liu felhőalakjával. – Igen… Mi lenne?!... Pánikot keltene. Ha ez a biblikus kereszt egyszerre fellángolna és…”

 

A csoport ámuló, borzadó kiáltozására rezzent fel.

 

– Nézd! Nézd! Szent isten! – A kövér asszony nagy csuklásokkal felzokogott. – Úrjézus! Úrjézus! – zihálta, és mellére gyors kereszteket vetett.

 

Zoltán szédülve tudatosította, hogy a lángoló kereszt látomása már nem belül, homloka takarója mögötti képzeletterében izzik… hanem kívül! Ott lángol az égen, hatalmasan és félelmetesen. A fürdőző lány érzéki formái feloldódtak, és titáni keresztté alakultak, amelyből baljós fenyegetéssel hegyes lángnyelvek lobogtak, pirosan bevilágítva az eget. Olyan rémület fogta el, hogy egész testében remegni kezdett. Attól félt, elájul. Mint akire korbáccsal ráütöttek, futni kezdett. Botladozva rohant lefelé a dombról, a lejtő lendületétől felgyorsuló tempóban. Rövidebb lábára nagy zökkenésekkel zuhant rá testének súlypontja. A fék nélküli száguldás fokozta az üldözöttség képzetét. Hirtelen fagyökérbe botlott. Nagy zuhanással elterült a fűben. Előrenyújtott két keze csökkentette az esés erejét, de tenyeréről lehorzsolódott a bőr.

 

– Mi elől futok? – ötlött fel benne, még mindig hason fekve, lélegzet után kapkodva. Vérző tenyere csípős fájdalommal sajgott, de nem tudott rá figyelni. Megmagyarázhatatlan élménye teljesen lenyűgözte. Azután szökőárként felszökkenő, diadalmas ujjongásától szemét könnyek öntötték el. Sietve visszaindult a dombon, szinte repült. A növekvő csoportot látva megtorpant. Egy széles törzsű fa mögé húzódott, mint valami rejtőző Isten. A kereszt lángolt, véres pirosan szikrázott az elképedt tömeg feje fölött. Egy pillanatra szorongó kétely rohanta meg. Hátha lázálom az egész? Még mindig a dombtetőn fekszik, és önkívületben képzelődik. Zúzottan égő tenyerére nézett, majd szakadást fedezett fel a nadrágján. Sebesen kivillanó térde is sajgott. „Meglátjuk!” – gondolta vadul dobogó szívvel, és felnézett az égen lángoló keresztre, amelynek vörössége baljós tűzfénnyel terhelte meg a völgyben elterülő várost. A luxusautóra gondolt hirtelen, amelyet vágyódó figyelemmel járt körül aznap az egyik hotel előtt. Hatalmas volt, széles, szárnyas és hosszú. Most ezt a pogány bálványt hajította fel az égre képzelete mágikus parancsával. S a kérkedő, modern jármű már ki is oltotta a kereszt lángjait. Krómos csillogású diadalszekérré változott. Gondolatai kapkodva kutattak formák után, amelyekkel titkos vágyódással, kéjesen vagy esztétikai gyönyörrel játszadozott. Gyermekkori hintalovát El Greco Angyali üdvözletévé varázsolta át, amelyet boszorkányszombaton ördögporontyokkal fajtalankodó nőstények kavartak szét egy onanizáló kamasz erotikus látomásaként. De mások is látják-e azt, hogy… riadt zavar öntötte el. Felviharzó restelkedésének ereje az antik római diadalszekerek elé fogott, nyargaló lovakká változtatta az erotikus képet. Lenézett a kitáruló városra, a világos utak szalagjára, a tetőkre, az erkélyekre, a teraszokra, a hangyaforgalmú utcákra. A távoli kép most nyugtalanítóan átalakult. Autók álltak összetorlódva. Apró emberkék tapadtak össze nagy csoportokká. A tetőkön emberfürtök függtek. Az ablakokból emberbolyok hajoltak ki egymás hegyén-hátán. Mindannyian az ég felé fordították fehéren villanó tűhegyarcukat; nem lehetett kételye benne. A dombtető elhagyatott volt, mint a halandók fölé tornyosuló Olümposz, s őt az istenek mámora öntötte el. „Lehet, hogy megőrültem!” – merült fel agyában az erőtlen kétely, de mitikus örömének ujjongása teljesen elmosta kételyeit. A felhőkben már Yehudi Menuhin hegedült úgy, ahogy a koncertdobogón irigy gyönyörűséggel csodálta, önmagát vetítve helyére, frakkban. Démoni zeneigék varázslatával rántva magához a nők érzéki képzeletét. Legfőképpen Liu hiú szomjúságát. Hanyatt feküdt a fűben, és magához ölelte az egész, szélesen kitáruló eget: „Az enyém! Az enyém!” – fektette mellére két kezét hisztérikus nevetéssel. Könnyeinek fénytörésén keresztül szivárványosan tündököltek képzeletének váltakozó árnyai.

 

Órákig feküdt így, egzaltáltan, ismeretlen értelmű külső és belső hangáramlatok kereszttüzében, amíg az ég lassan pirossá lázasodott, és vele együtt fáradni kezdett: „Valakinek… meg kell mutatnom ezt – ötlött fel benne révetegen, amíg szemének titokzatos, két vetítőlencséjére rágördült szemhéjának súlyos redőnye. – Be kell bizonyítanom… Le kell lepleznem magam, hogy más vagyok… több vagyok… a legtöbb… Mindenki fölött álló hatalom él bennem, amely…”

 

Elaludt.

 

Suhogó, sűrű, idegen sötétben riadt fel. Tagjai kihűltek. Didergett. Fák surrogtak, konspiráltak fölötte a jegessé vált, fenyegető széllel. Felugrott. „Keresni fognak!” – ötlött fel benne kábán, mialatt testét kapkodva, dörzsölve melegítette. Azután a kerubi harsonák ujjongó hangján harsant fel benne: „Az égre nézz! Az égre nézz!”

 

Hívő, gyermekkori karácsonyok forró rezzenésével zúdult át rajta az égi csoda tudata. Felnézett a kozmosz csillagai és a Föld között rezgő ezüstös páratáncra. A hold körül szivárványos udvar csillámlott. Hideg, nagy tányérjára lilásszürke, ezüstös felhőanyag gyűrődött rá. Fennakadt. Hosszan ellengett róla. Bújtatta, majd megmutatta újra.

 

Mintha égig érő, láthatatlan csápokkal kapott volna bele e kínálkozó sziderikus klaviatúrába. Képzeletével megragadta e lustán nyújtózó kísértetfoszlányokat, és buján duzzadó sellőket formált belőlük a benne megkötözött Odüsszeusznak. Végtelen óceán hullámai habzottak fel az égen, és szirének hidegen síkos asszonytesteit ringatták, amelyekbe nem épült oldódás. Pikkelyes halfarkuk börtönbe zárta a mélységbe merült Erost, s az őrjöngő démonként tombolt e hullámjáték beteljesülés nélküli üzekedésében.

 

Rohanni kezdett lefelé a dombról. A sürgetés, hogy megossza végre feszítő titkát, olyan erővel rontott rá, hogy kiáltoznia kellett tőle. Hangja faunos ujjongással hatolt a fülébe: mintha a halfarkú szirének kiáltoztak volna benne párjukat szólongató ragadozókként.

 

„Liu!” – zendült meg benne. Az égi istennővé emelt lányt fogja lenyűgözni mágikus képzeletével, aki érzéki hevületének pillanatában elsőként vetült a kozmosz vásznára. Gigászi vetítővé alakul majd. Megmutatja a világnak mindazt, amit ő szépnek lát, s ami után elementáris tűzerővel vágyakozik.

 

Útja villák között vezetett a gyéren világított, dombra futó utcán. Fülét különös beszéd fonadéka ütötte meg egészen közelről. – Aber nein!... No! No! De… hidd el! – mondta egy fülledt női hang halk, nyögdöső nevetgéléssel, amely nagynénje gerjedelmes viháncolására emlékeztette. Mély, dünnyögő, légcsőhurutos férfihang felelt a nőnek angolul. Furcsa angolság volt ez. Már meg tudta különböztetni a klasszikus angolt és az amerikai slampos kiejtést attól, ha valaki nem anyanyelvi szinten beszélte. Ő maga megtanult angolul, nehézség nélkül olvasott, de csak a lassan, tagoltan kiejtett szavakat értette meg. A férfihang fölötte igen csúnya, sziszegő és merev angolsággal vitatkozott a nővel az égi felhőjátékról.

 

Zoltán önkéntelenül megtorpant, és felnézett. Egy rácskerítés fölé mellvédszerűen kiugró teraszon két alak támaszkodott a korlátra. Testük körvonalai alig derengtek a homályban, de arcukat időnként égő cigaretta felizzó parazsa vonta kísérteties fénybe.

 

A férfi ingerült volt, de a nőt azért egyre Honeynak, Mézecskéjének szólította. Mézecske szabadkozása egyenesen idiótának tűnt, mert nyilvánvalóan nem értette, mit akar megtudni tőle a „dear Mister Kyros”. Csak arra összpontosított, hogy ki ne zökkenjen egy pillanatra sem saját érzéki jelenlétének hatásos alakításából. Zoltán addigi sorsából kiborult, dúlt érzékenységét úgy megrendítette Mr. Kyros nedvesen köpködő, kerékbe tört angolsága, hogy elszédült tőle, és zsibbadtan állva maradt. Füle itta az agyában bombaként robbanó szavak értelmét. Mr. Kyros szerint lehetetlen volt, hogy Mézecske ne tudja, hol a megfizethetetlenül zseniális felhővetítés leadó épülete. Hiszen Budapesten született, s az emberek itt mindent tudnak. Azt is, amit hivatalosan nem közölnek velük! Megérti, hogy a központi tudakozó, a napilapok szerkesztőségei vagy a hotelportások nem adhatnak felvilágosítást ilyen félelmetes propagandaeszközről egy átutazó, görög üzletembernek, akinek nemzetközi kapcsolatai közismertek. De nevetséges, hogy Mézecske is alakoskodik, fél, pedig tudhatná, a szolgálat, amelyet a hely megemlítésével tenne, egész életét gondtalanná tehetné.

 

Ez az utalás már áttörte Mézecske mindent elködösítő nemi auráját is.

 

Hogyan tenné gondtalanná őt egész életére a „dear Mister Kyros”? – How? Wie… Tell me… lassan!

 

Mister Kyros nyomatékosan, tagolva, részletes ajánlatot tett Mézecskének. Az utazások, helyek, bankok nevét, az összegeket a biztonság kedvéért németül is megismételte. (Folytatjuk)

 

2000. Budapest

Részlet a „Felhőszobrász” c. könyvből

 

Sze­pes Má­ria: Zarándok az időben

Messziről jöttem…

Keletről valahonnan…

Láttam a rózsaszínű lótuszok mosolyát…

Láttam a holdfény táncát

gördülő hullámok hátán

és hallgattam a folyó énekét…

Más volt a nevem is,

de elfeledtem itt, hogy a fák hogyan szólítottak.

Messziről jöttem…

Keletről valahonnan…

porosak lettek saruim a városban.

Eltévedtem.

Nem találtam a Nagy Templom

hűvös márványlépcsőit.

Az emberek mind előrenézve siettek

és nem mertem megszólítani őket.

A csillagok is messzebb húzódtak

és felöltötték

a titok és hallgatás köntösét.

De egy kis fehér kutya rám ismert

és körülcsaholt.

Éjszaka volt.

Lelkemen át, mint a szent folyó hömpölygött

csillogón, némán a szomorúság…

A házak mély árnyékából szaladt elő

a kis fehér kutya…

Körülcsaholt, azután fejét a térdemre fektette…

Nagy, puha szemeiben megláttam

az erdőt és az öreg remetét, kinek

vállára madarak szállnak megpihenni.

Nagy, puha szemeiben megláttam

az emberek lelkét,

ablakok, szemek mögötti tragédiákat…

Azután eltűnt, úgy, ahogy jött, a ködben…

Láttam egy fehér felhőt tovaosonni az égen…

….És már nem csodálkoztam,

mikor ott álltam újra

az Örök Templomnál.

fehér lépcsők végtelen sora előtt,

a kékszínű csöndben…

Berlin, 1931. május

 

Részlet a „Csillagpor” c. könyvből 

Szepes Mária
XIII. évfolyam 5. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.