Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Felhőszobrász 2. rész

Bizarr novellák


 

Mézecske sikkantott, hüledezett, törve kérdezősködött. Kyros Mézecske csodálatától és saját mámoros üzleti fantáziájától fűtve, kifejtette a hozzásimuló női testnek és a holdszivárványos, mitikus felhőfestményektől torlódó égnek, mi mindent lehetne e kollektív vászonra vetíteni. Az óriási mértékben szuggerálható emberiség tudatába vetített parancsokat szinte kozmikus energiával kellene érvényesíteni. A hatás, amelyet újságok, filmek, rádió- és televízióadások, internethálók széttördelt, önkényesen választott vagy kikapcsolt adásai jelentenek, kivédhetetlenül egyetemessé válna az éjjel-nappali, nonstop kavalkádban a tömegek feje fölött. Nem lenne olyan árucikk, művészi termék, szórakozóhely, gyógymód vagy akár vallási szekta és politikai párt, amelynek materiális vagy absztrakt termékeit ne adná el átütő sikerrel egy ilyen ügyesen irányított, globális vetítés. Mindenfajta emberi alkotás eladói között olyan versengés, harc indulna meg, amely mellett a nukleáris és biológiai háborúk is eltörpülnének. Csakhogy itt nem rombolásról, hanem építésről volna szó. S amellett egy olyanfajta lélektani fegyverről, amelyet királyok, hadvezérek, diktátorok, próféták, géniuszok, üzletemberek, szerencselovagok és sarlatánok is hiába kerestek egész történelmünkön át. Ez a hasonlíthatatlan propaganda az emberi képzeletnek a kép ősi világnyelvén való leigázását jelenti, mégpedig olyan viszonylatból, amely valamikor a misztikus magasabbrendűség csodájaként kristályosodott ki az ősi ember tudattalanjában éppúgy, mint a legmodernebb tudományos utópiákban. A föld lakója mindig minden rendkívülit az égből vár. Régen angyalok röpködtek a felhők között, később léghajók, majd hangsebességet áttörő, szárnyas gépek, repülő csészealjak, amelyek távoli bolygók intelligenciáit hordozzák, végül megjelentek az űrrakéták. Az egykori halandó Istenhez imádkozott szorultságában vagy epedésében, a mai ember idegen csillagokról vár felszabadító hadsereget megoldhatatlan problémái, gondjai közepette. Évezredek óta reméli, idézi a mennyország megszólalását olyan nyelven, amelyet ért, atavisztikus ösztönnel fél és babonásan imád… Ez a felhőjáték fölöttünk az égi szférák válasza az embernek. Aki e vetítőcentrumot a kezébe kapja, azé lesz a föld minden gazdagsága és hatalma!

 

Zoltán egész testében remegett.

 

– De ha őrzik… ha megtalálja is… nem férhet hozzá… – lihegte Mézecske, felgyúlva Mister Kyros, a nemzetközi, görög üzletember valóban költői látomásától.

 

– Az már az én gondom! Csak annyit akarok tudni, hol van! Hol lehet?!

 

Zoltán nem tudta, hogy felelni fog. Egy másodperc töredékével előbb még úgy érezte, megnémult és dermedt, mint a fehéren derengő két oroszlánszobor a rácskapu előtt. Valami elementáris, robbanó erő lökte ki torkán a hangot.

 

– Itt vagyok! I am here! Du bin Ich!

 

A meghökkent csend után Mézecske ijedt suttogását hallotta a feje fölött.

 

– Vigyázz! He is crazy! Őrült!

 

– Mit akarnak látni az égen?! – kérdezte dühös hetvenkedéssel. Közben valahol borsószemnyire zsugorodott. Régi, félénk énje tudatosan szégyenkezett nevetséges kamaszságán.

 

Mézecske ideges vihogását a sötétben nyers, parancsoló hang vágta ketté:

 

– Shut u!

 

A homályban látta, ahogy a szivaros férfi mélyen áthajol a korláton. – The Empire State Building, Please! – mondta lefelé parancsolón, mintha bárzenekarnál jazz-számot rendelne.

 

 

Zoltán képzeletében hirtelen felmerült a New York-i felhőkarcoló valószínűtlen, mértani ábrája, amelyet filmen, képeslapokon annyiszor megbámult, s próbálta elképzelni, micsoda élet nyüzsöghet benne. Milyen lehet, amikor este kigyúl rajta a rengeteg ablak szikrázó ékköve. Volt valami hidegen félelmetes, idegen és impozáns a világnak e Bábel-tornyában, amelyet sokáig a legmagasabb épületnek tartottak. Ez a furcsa megrendülés mindig elfogta, amikor a létforma, amelyben született, távoli, egzotikus és utópisztikus csodáival rákiáltott anélkül, hogy azokat teljesen birtokba vehette volna. Úgy érezte, jussa van mindahhoz, ami valaha létrejött, kibontakozóban van és a jövőben megvalósul majd a földön. Tekintetét vad lelkesedéssel vetette fel az ég ritkuló páráira. A gigászi tenger égi vetülete már fakulni kezdett. Hullámai fáradón emelték magasra Neptun mitikus alattvalóinak víztől csillogó idomait. De ahogy szemének tüzes ecsetje új színeket fröccsentett a kozmikus vászonra, formák gyúltak ki rajta. Egyszerre megjelent a csillagszemekkel világító épület égbe szúró, sötét nyila, mesebeli légvárrá növekedve, amelynek tövénél a szivárványos felhők sugárúttá nyúltak, s egymáshoz ragadt autósorok hangyaforgalma nyüzsgött rajta.

 

A teraszon csend volt egy ideig, azután Mister Kyros rekedt horkantása hallatszott: – Good! Godd! Jöjjön fel! … Mire vár?! … A kapu nyitva van!

 

Amikor Zoltán később visszagondolt erre a pillanatra, növekvő meggyőződéssé lett benne: nemcsak egy budai villa kőoszlopos, kovácsoltvas kapuján lépett át, hanem olyan küszöbön sodródott keresztül, amely élesen elhatárolta addigi életétől. A kapu pedig, amely nyikorgó csattanással becsukódott mögötte, végleg lezárt valamit, amihez soha nem találhat vissza. Hiszen e pillanat évezrede előtti önmagához nem kötözték elég erős szálak ahhoz, hogy képzeletének vad sodrása el ne tépte volna gyökereitől.

 

A következő időszakasz víziókkal keveredő, túlfokozott, érzékeny éberség volt. Minden idegszála megfeszülve zengett. Emberek, tárgyak, hangok, illatok diffúz sokértelműséggé hasadtak benne. Mister Kyros olajos, feketebarna, szmokingos kövérségét együtt érzékelte Mézecske svédszőke karvalylényével. E kettő élethalálharc bilincsébe fonódott össze a tudatában. A jelentéktelen kis nőben vércse harcolt az üzleti világ nagy ragadozójával, de vastag pikkelyein legfeljebb csiklandós, felületi sebeket ejtett.

 

– Mariellának hívnak! – közölte vele Mézecske piros rúzsmosollyal. – Mister Kyros a fizetővendégünk. Tudja, hogy van ez nálunk, a férjem elhagyott egy vörös szajháért. A villából nem lehet leharapni, ezért felajánlottam az IBUSZ-nak a nívósabb külföldi utasok részére.

 

Híg szótócsáiból úgy emelkedtek ki Mr. Kyros kérdései, mint a tömör, hegyes bazaltsziklák:

 

– Hogy hívják? Hány éves? Mikor jött rá erre a képességére? Hogyan megy végbe ez magában? Először lehunyt szeme mögött támad róla kép? És azután? Szóval előbb erősen el kell képzelnie?... Csak azt tudja felvetíteni a felhőkre, ami előbb megjelenik képzelete centrumában? Akkor kigyullad mögötte ez az óriásreflektor?... Kívánnia kell hevesen? És meddig marad meg egy-egy ilyen kép színes realitása azután, hogy szemét és figyelmét elfordítja róla? Persze, hogy nem tudhatja még pontosan, de körülbelül milyen sokáig? A szülei tudnak róla? Minek szánták? Orvos akar lenni, vagy csak az apja kedvéért készül erre a pályára?

 

Zoltán kábultan, gépiesen felelgetett, közben a teraszra kiintegető hangulatlámpa pergamenernyőjén repülő kínai sárkányt figyelte. Tulajdonképpen valamiféle művész szeretett volna lenni. Szüleinek sem tudta megmondani, melyik művészeti ágat választaná. Ha egyiknek elkötelezné magát, úgy érezné, kirekesztődik a többiből: festő, szobrász, zenész, író, építész és asztrofizikus. Igen. Együtt valamennyi, de azt úgysem lehet. Legfeljebb képzeletben. Azért is szégyellt beszélni róla a szüleinek, mert egyetlen gyermek. Nagy csalódást okozna nekik, ha nem folytatja a családi vonalat. Nem. E megalkuvás sohasem zavarta, mert…

 

 

Felnézett az égre, ahol légvára lassan oszladozni kezdett. Mr. Kyros követte a tekintetét.

 

– Képzeletben átélte mindazt, amit megkívánt! Mert volt hová elmenekülnie! – mondta hirtelen meglepő intuícióval.

 

– Minden ember azt teszi! – nyögdöste Mézecske, s hátrafeszítette a vállát, hogy arannyal átszőtt, gyapjúba burkolt, gyanús magasságban dudorodó mellével tápot adjon e képzetnek. – De az mégsem ugyanaz, mintha… Nem olyan kielégítő.

 

– Nem minden embernek! – dünnyögte a görög. – De akinek a képzeletéből égre vetülő, valóságos kép lesz, az a kielégülés olyan lehetőségét hordozza, amely mellett minden emberi élmény eltörpül.

 

Ezen a ponton megakadt emlékének folyamatossága. Csak bizonyos mozdulatok kötötték le a figyelmét, amelyek mintha végtelenül ismétlődtek volna. Mr. Kyros a teraszról bement a szobába, és egy üveg pezsgővel az egyik kezében, a másikban tálcán poharakkal tért vissza, amíg Mézecske szüntelenül búgott, fecsegett mellette, előrehajolt, hátrafeszült, és erős, édes parfümillatot legyezett az orrába. De az egésznek nem volt súlya. Nem tudta, mennyi idő van, és nem is érdekelte. A szavak, amelyek az agyában, egész lényében hangzottak, olyan erővel rezegtek, világítottak benne, hogy minden más érzékelését eltompították: „Akinek a képzeletéből égre vetülő, valóságos kép lesz, az a kielégülés olyan lehetőségét hordozza, amely mellett minden emberi élmény eltörpül.”

 

A pezsgő fanyar és izgalmas volt. Jelentősége mégis szédítően apróra zsugorodott az előtte imbolygó Mr. Kyros fejével együtt. Koccintottak, szívélyes közhelyeket váltottak, de ő nem volt jelen. Agyában ijesztően boldogító harang zúgott mélyen, sistergő közelségben: „Aki ezt a vetítőcentrumot a kezébe kapja, azé lesz a föld minden gazdagsága és hatalma.”

 

Koccintottak és ittak. Azután megint koccintottak és újra ittak. De lehet, hogy ez már megzavarodott memóriaképe volt, amely szüntelenül ismétlődött. Eszmélete elhomályosult, kihagyott, azután előbukkant.

 

Koccintottak és ittak. Nem ugyanazon a teraszon. Emlékezetében szakadék tátongott az előző és az újabb hely között. Tele volt fullasztó, sötét, évezrednyi álmokkal.

 

Visszatérő öntudata halvány volt és kellemesen oldott. Nem csodálkozott, nem kérdezett semmit. Később vonatablakon tekintett ki a mozgó, napfényben fürdő, gyönyörű tájra. Azután valahogy föléje került, mintha repült volna. A föld plasztikus, színes térképpé zsugorodott alatta. Vizek, hegyek, erdők, tenger párolgó, kék tükre lebegett a mélységben, tömör, fehéren csillogó felhők díszei között. Ételek íze futott az ínyére; Mézecske más színek, illatok forrásává változott mellette. Hangja mély lett, haja besötétült vagy vörösen kigyúlt. Koccintottak és ittak. Mérhetetlenül jóleső volt nem oda tartozni saját személyiségéhez. Ernyedt derűvel tudta, hogy csak álmodja önmagát. Egyedül Mr. Kyros olajosan fénylő, kövér arca, táskás, véreres, fekete szeme volt állandó pont a szüntelenül rezgő, változó díszletek között. S ehhez az archoz való viszonya valamikor, valahol egy ízben mélységes, szinte elragadtatottan lángoló rokonszenvvé forrt fel. Életét adta volna érte. Igen. Tudja, hogy a legjobbat akarja neki: végtelenül jó hozzá. Vastag, aranypántos töltőtollal írta alá nevét a formásan gépelt sorok tövébe. A tollat hosszasan nézegette. Mr. Kyros neki ajándékozta a langyosan síkos, gyönyörű darabot, ő pedig zsebre tette, és meghatottságában könnyezni kezdett. Nagyon szerette Mr. Kyrost. Minek olvassa el azokat a rezgő, fekete sorokat? Persze, hogy nem bánja meg. Semmit nem sajnál. Tíz év. Legyen tíz év. Mi az a tíz év? Egy perc… vagy egy évszázad? Az időt csak képzelik az emberek.

 

Idő nincs. – Gondolja csak el, Mr. Kyros, nincsenek benne pártok, határok, falak, körvonalak. Csak lebegni kell benne mindenen kívül. Így. – Ahogy ő hullámzik és lebeg. Súlytalanul. Időtlenül. Személytelenül.

 

Egy negyvenemeletes felhőkarcoló tetőteraszán ébredt teljes öntudatra. De hamarosan kiderült, hogy új tudata nem azonosult a régi egyéniségével. A neve is más volt. Csak Mister Kyros maradt a helyén változatlanul. Fénylő lakájmosoly ráncaiba futó, kövér arcát pillantotta meg először a környezetében, amint az alatta nyüzsgő város gigászi játékkockákként egymás mellé dobált házainak látványától eltépte tekintetét.

 

De ez az arc most nem keltett benne forró rokonszenvet. Idegenkedő hüledezéssel nézte, s megállapította, milyen csúf, himlőhelyes, petyhüdt bőr veszi körül sóvár, ravasz kis disznószemét. Egyszerre határozott ellenszenvet érzett Mr. Kyros iránt.

 

– Hogy kerültem ide?! – kérdezte riadt idegenkedéssel.

 

Mr. Kyros arcán a mosoly önteltté és atyaivá izzott:

 

– Abból egyszer még hőskölteményt fog az égre vetíteni, fiam! Mert zárlatából való kimenekítése legalább olyan csoda, mint képzeletének kozmikus sugáradója, amellyel a felhőket formálni tudja. Bárkinek elmondtam, az remekműnek nevezte. Óriási sajtót kapott. A Trailer színes fotója, amelyet a határon áthoztunk, a biztonság kedvéért az alváz párnázatába rejtve, minden képes újságban megjelent.

 

 

Rossz érzése fokozódott.

 

– Megszöktetett akaratom ellenére – tört ki belőle. – A szüleim… beleőrülnek az aggodalomba!

 

– Majd pénzt küld nekik! Rengeteg pénzt! Higgye el, ez a legmegnyugtatóbb orvosság minden emberi bánatra! Ne féljen. Azóta már tudják, hogy biztonságban van. Egy csomó összegyűjtött lapkivágás úton van hozzájuk. Írhat nekik. Látni fogják, hogy a legjobb barátai közé került, s én valóban az édesapjának tekintem magam.

 

– Azonnal hazautazom! – jelentette ki határozottan. – Az egyetemen már elveszett a félévem!

 

Mr. Kyros hasadozott, kékes ajka duzzogva legörbült:

 

– Én nem veszek erőszakot senkin, annak ellenére, hogy rengeteget tettem magáért, fiam. A szerződését is készségesen visszaadom, amelyet saját kezűleg írt alá.

 

– A szerződést?

 

– Igen. Tízévi együttműködésben állapodtunk meg. Emlékeznie kell rá. A töltőtollamat is zsebre tette.

 

Halványan derengeni kezdtek benne a fekete sorok és a szép, vastag, aranykarikás töltőtoll is, de tudta, hogy az írást nem olvasta el.

 

– Nem voltam eszemnél! Elkábított! Valamit belekevert a pezsgőbe, amitől bezúgtam. Majdnem szerelmet vallottam magának! – védekezett zavart háborgással.

 

– Meg is tette! De én nem éltem vissza vele – mondta Mr. Kyros sértett méltósággal. – A pezsgő még nem kábítószer, legfeljebb akkor veszedelmes, ha mértéktelenül és állandóan él vele valaki. Úgy, ahogy maga tette egész úton. Magnóra vehettem volna a könyörgését, hogy vigyem magammal. Ajándékozzam meg a világgal. Látni fogom, milyen hálás lesz nekem. Az egész életét nekem adja érte. Milliomossá tettem. Maga pedig gyalázatos vádakkal fizet érte!

 

– Ne játssza meg magát, fiam! Nem pelenkás kölyök már! Ingyen nem adnak semmit! Maga pedig ugyancsak produkálta magát a világszínpadon! Méghozzá hiú élvezettel! Teljes és gátlástalan kitárulkozással! A pornók, krimik, vadul szokatlan, botrányos reklámok árfolyama igen magas a média, a vállalkozók, a gyárosok, a politikusok, a kimeríthetetlen vagyonú bankárok körében. Nem tudom, hogyan csinálja, mi a titka. Senki se érti, csak csodálja, féli és önti érte a zsozsót! A látványos botrányok, delejezések, pozíciókra törő tisztes üzletembereknek álcázott maffiózók, csalók, sikkasztók, kéjgyilkosok, tömött zsebű, züllött alakok, magas rangú, álszent, gyermekekkel fajtalankodó arisztokraták, ájtatos szektavezetők, fekete vagyonokat harácsoló prédikátorok a mi kimeríthetetlen kincseskamráink. Mocskos fotóikhoz bűneiket rejtegető levelezésüket, passzióikat leleplező dokumentumaikat, lehallgatott telefonjaik kazettáit, televideo-szalagjait könnyű megvásárolni nagy pénzért, csak saját múltjuk tényeivel kell sarokba szorítani őket. Legtöbbjüknek sokméteres priusza van. Úgy félnek a börtöntől, mint a pokol tüzétől. A disznó fotók és minden pornófilmet megszégyenítő videokazetták a maga narkós képzeletében mind életre kelnek, és megaprodukcióként peregnek az ég felhővásznán. De még jobb üzlet, ha számtalan millióért botrányba keverjük valamelyik magas pozícióért harcoló főgazember ellenfelét, vagy éppen megfelelő összegért nem tárjuk a nézők elé valakinek a szennyesét, amitől elvesztené a családját, állását, szabadságát, életét.

 

Zoltán egyre nagyobb elszörnyedéssel hallgatta a lilára gyúlt arcú, saját szavaitól részegült gengsztert, mert egyszerre az agyába, lényébe látott. Tudta, hogy lelkiismeretlen gonosztevő. Mintha számára is érthetetlen képessége valamiféle pszichikai röntgenné alakult volna át. Ő maga szinte évszázadokat öregedett e megrázkódtatástól.

 

 

– Hol vagyunk? – kérdezte fojtottan, halkan.

 

– New Yorkban. Holnap indulunk tovább Los Angelesbe. Csillagászati összeget, részesedést kapunk a filmsorozatért, amelynek maga a főszereplője. Sztárt csináltam magából, ifjú barátom!

 

– Maga egy undorító, alávaló féreg! Zsaroló gyilkos!

 

– Nevezzen, aminek akar! Mindenki ugyanazt csinálja, amit én, csak nincs ilyen legyőzhetetlen fegyvere hozzá! Maga dobta az égboltra a legfajtalanabb gonosztettek, botrányok mozgó, színes, óriási videoklipjeit! Cinkosok vagyunk.

 

– LSD-t tett a pezsgőbe? – kérdezte Zoltán még mindig halkan.

 

– Na és? Hollandiában már nem tiltja a törvény. Megszabadítottam a fölösleges gátlásaitól.

 

– Az első repülővel hazautazom – tört ki a fiúból.

 

– Ugyan már! Ott vannak a zsebében az iratai, az útlevele, a csekk-könyve. A megváltott neve is hangzatosabb: Gabriel Superior the Skyking. Nos, hogy tetszik? – Mr. Kyrosnak kifogyott a levegője. Homlokáról verejték csurgott. Nagy, széles és magas tükör csillogott mögötte.

 

Zoltán egyszerre mozgást, színeket, éles fényt látott a köpcös, szuszogó, homlokát törölgető alak mögött. Körözési plakátok lengtek a tükörben kéretlen menedzsere arcával, de más névvel, különféle nyelveken. Az Interpol kerestette. Megjelent kettős börtönfotója is szemből és profilban. Nyilván sikerült megszöknie a rabságból. Valódi neve Sztredosz volt.

 

Egyszerre olyan erőt érzett magában, mintha sok ezer voltos áramot kapcsoltak volna lényébe, s ez az erő lézersugárként nyúlt ki a szeméből és zendült meg a hangjában.

 

– Forduljon meg, és nézzen a tükörbe! – szólította fel Sztredoszt. E mondat nem kérés, hanem parancs volt. Mozgásra kényszerítő, ellenkezést nem tűrő energia. A gengsztert láthatatlan lézerkarok perdítették meg. Szembenézett körözése plakátjaival, börtönfotójával, saját rabruhás, bilincses alakjával. A tükör képernyője egyre mélyült. Már történéseket mutatott. Szörnyű tettek vetültek dugdosott emlékezetéből különféle helyszínekre, amelyeket óriási képzeleterő sugárzása tett plasztikusan elevenné. Bankrablások. Robbantások. Gyermekrablás, amelynek kis áldozatát holtan dobta ki az erdőben egy autóból. Szemtanúk szitává lövése. Megerőszakolt gyermeklányok, s mindenütt az élen ő, Sztredosz, a tükör előtt dermedten álló hóhér, kezében pisztollyal, véres késsel, vasdoronggal. Megkínzott, megcsonkított hullák hevertek körülötte. E holtak azonban eltorzultan, levágott ujjakkal, tátongó sebeikkel, orrukból, szájukból patakzó vérrel, roncsolt fejük, fekete szemüregük ellenére mozogni kezdtek. Feltápászkodtak. Visszajátszás! Villant át Zoltán agyán, s ezt most óriási elégtétellel találta természetesnek.

 

Sztredosz artikulátlanul felordított, mert áldozatai botladozó, rozoga léptekkel, fél lábon ugrálva, karok nélkül elindultak. Nagy csoporttá verődve vonultak, mint a gépemberek.

 

Zombik! Zoltán olvasott e mágiával életre keltett halottakról Seabruck könyvében. Üres szemű emberhéjak voltak, amelyeket egyetlen formula éltetett, amelyet a néger orvosságos ember helyezett beléjük. Egyértelmű volt, hogy e szerencsétlen áldozatokat mi vezette gyilkosuk felé. A tükör alsó szegélye nem volt akadály előttük. Átléptek rajta. Csak a célt látták. Könyörtelen hóhérjukat, aki borzadva, segítségért üvöltve, könyörögve hátrált, egyre hátrált önnön tetteinek húsára, lelkére éhes keselyűhada elől. Karmok, öklök, fogatlan, némán ordító szájak tolultak feléje. Fejetlen, lábatlan törzs vonszolta, gurította magát. Meztelen kisgyermek mászott négykézláb. Azután valamennyien rárohantak, lecsaptak gyilkosukra.

 

Zoltán csendesen kilépett a szobából. A lifttel lement a földszintre. Átadott a portásnak egy csomó bankót. Taxit hívatott. Az utcán senki sem állta útját. Érezte, hogy hozzáférhetetlen bura veszi körül, amelyről lesiklanak a kémlelő szemek és az erőszakos szándékok. Az agyába, lelkébe összevont titáni energia védte Kyros testőrei, gorillái ellen, mert azt is lecsapolta agyából, hogy óvatosságból körülvetette velük a házat.

 

A repülőtéren felmutatta az útlevelét, a jegyét, amelyet átíratott egy Budapestre tartó gépre. Poggyásza nem volt.

 

A nagy luxusgép ablaküléséről kitekintett a mélyen alatta duzzadó, fehér felhődunyhára. Mélységes hála öntötte el. Az, hogy a felhők fölött repül, gyönyörű jelképpé vált benne. „Odaadom! Föléje kerültem! Nem kell nekem!” – fogalmazódott meg benne ujjongó fogadalomként. Szemébe könnyek gyűltek. Tenyerével eltakarta kibuggyanó érzelmei gyöngyeit, nehogy a mellette ülő, középkorú hölgy észrevegye. Anyja sem fiatal már. Apja nemcsak kutatóorvos, hanem kitűnő kardiológus is. Szíveket gyógyít. Páciensei imádják. Apjára mindig felnézett, de félt is tőle. Úgy érezte, csalódást okoz majd neki, mert nem képes eleget tenni az elvárásainak. De miért ne tudna, Azért, mert biceg? Attól még jó orvos lehet. Apja sosem erőszakolta semmire. Alig volt ideje arra, hogy beszélgessenek. Mindig rohant. A szívrohamok nem várnak. Ragyogó neonfénnyel hirtelen kigyullad benne egy mondata, amelyet tizenhatodik születésnapján mondott neki, amikor megölelte: – Akitől a sors testileg elvesz valamit, azt szellemileg pótolja. Azért lesz különb a többi embernél. – Ezek a szavak akkor nem sokat jelentettek neki. Nem enyhítették gátlásait, motorbiciklijével rohangáló, ütközéstől mélységbe zuhanó, bonyolult lábtörése katasztrófáját, gerincsérülését. Zuhanása oly súlyos volt, hogy csontjait apja legjobb sebészkollégái sem tudták tökéletesen összefoltozni. Térde, csípőcsontja teljesen összezúzódott, s örültek, hogy nem maradt béna. Ha sántán is, tudott járni, bár vastag talpú gyógycipőben, de nem kellett tolószékben töltenie az életét. Hát biceg. Na és? Vannak bájgúnár egyetemista társai, akiknek fejéből kifelejtették az agyat. Most már csak mosolyogni tudott rajta, pedig régebben őrjöngött, amikor meghallotta, hogy a háta mögött lólábú, sánta kutyának csúfolják. Viszont azok minden vizsgán megbuktak. Elégtétellel gondolt arra, hogy ő kitűnő tanuló.

 

Hátradőlt az ülésen, és lehunyta a szemét. Mielőtt elszunnyadt volna, képzeletterében megjelent anyja mosolygó arca. Apja szemüveges feje is felvillant. „A szemem épp olyan, mint az övé.” Meghitt szeretet áradt el benne. Milyen jó lesz együtt lenni velük!

 

Szelíd, ringató álmából akkor ébredt fel, amikor a gép leszállt Budapesten. Az ellenőrzésen gyorsan átjutott.

 

 

„Végre! – gondolta. – Hazaérkeztem.” Egyszerre nyugtalanság és valami furcsa érzés fogta el. Megtorpant. Mit mond majd aggódó szüleinek, hol volt? Mi történt vele? Szorongása szinte lebénította. Az volna jó, ha álmodta volna az egészet és… és visszamenne az időben oda, ahol elindult az egész őrület, amely felkavarta a saját és mások sorsát. Igen. Mi lenne, ha…

 

Szredoszt is vissza tudta vezetni abban a tükörben a gonosztettei színhelyére. Különben is elmebajos, lehetetlen vízió az egész! Nem történhetett meg! Álom! Lidérces álom, de…

 

A zsebéhez kapott. Ott volt az útlevél és az idegen iratok. Akkor ez…

 

Besietett a férfimosdóba. Az egyik zárt fülkében apró darabokra tépte útlevelének lapjait és az iratokat, majd az egész halomra ráhúzta a vizet. Az útlevél üres bőrfedelét a szemétbe hajította.

 

A pénzváltóban száz dollárért forintot vett.

 

Kilépett a nagy, megnyíló üvegajtón.

 

A széttáguló térben megint érezte magában a lézererejű energiát, amely a New York-i luxusszobában elfogta rabtartója előtt.

 

„Igen! Vissza! Vissza az időben oda, ahol ez a téboly elkezdődött!”

 

Hirtelen sűrű, tejes köd burkolta körül. Agya éles és tiszta volt. Bőrén finom, nedves tűszúrásként üde érintéseket érzett. Teste súlytalanná vált, mintha lebegett volna. Arca szédítő száguldás surrogásába hatolt. Lazán átengedte magát e teret-időt átmetsző utazásnak parázsló célja felé. Mert akarta, hogy így legyen.

 

Egyszerre szilárd talaj csúszott a lába alá. A köd szétoszlott. A táj kitisztult.

 

Szél hajszolta, izgatott felhők futkároztak a domb fölött. Szemetes, gazos talajon állt, amelyen az átforrósodó tavaszi naptól rikító virágok pattantak ki. Alaposan megizzadt, mire felért e magaslatra. Kabátját levetette. Karján feltűrte az ingujjat. Tudatos lassúsággal csinált mindent, mintha egy belső forgatókönyv utasításait követné boldog izgalommal. Olyan mű volt ez, amelyet láthatatlan dramaturg dolgozott át isteni alkotóerővel. Megváltoztatta az időbe szőtt, elrontott cselekményt. Visszatért a kiinduláshoz, hogy jobbat teremtsen. Hitelesebbet.

 

Rápillantott a karórájára. Délután három óra volt, ugyanazt a dátumot mutatta, amikor kirándulni indult pasaréti otthonából e kedves helyére, ahol magányos elragadtatottságában kamaszképzelete szabadon felszárnyalhatott, és hiányérzeteiből valótlan életformát vizionált magának. Olyan látomásokat, amelyek erjedő, gyulladt mirigyeiből nőttek ki. De már nem volt kamasz. Nem játszotta szédült, ostoba felhőjátékát a sorssal. A visszanyert idő megérlelte. Gátlástalan fantáziálások helyett reális, erős becsvágy vénája fakadt fel benne. Érezte erejét és képességeit. Emlékezetében felfénylett anyja gyöngéd lénye és apja türelmes, okos tekintete, amelyben mindig cinkos humor csillan, amikor ránéz. Most fejtette meg, mit sugárzott vele. Biztatást. Nem fog csalódni benne.

 

Lassan elindult lefelé a keskeny, kavicsos ösvényen. Várják otthon. Szobája asztalán nyitva fekszenek a könyvei, füzetei.

 

Ez már az új cselekmény volt.

 

Hazaérkezett jelenének fészekmelegébe.

 

2000. Budapest  Részlet a „Felhőszobrász” c. könyvből

Szepes Mária
XIII. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.