Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Jairus lányai - Igaz csodák

Bizarr novellák

A ké­te­zer év előt­ti el­ső szá­zad­ban, mi­kor Ná­zá­re­ti Jé­zus ta­nít­vá­nyai­val együtt Iz­ra­el egyik tar­to­má­nyá­ba ér­ke­zett, bá­nat­tól súj­tott fér­fi bo­rult lába elé. A zsi­na­gó­ga ran­gos írás­tu­dó­ja volt, név sze­rint Jai­rus. Ha­lá­los kór­ral küz­dő kis­lá­nya éle­té­ért kö­nyör­gött az esszé­nus gyó­gyí­tó­nak, aki­nek hí­re min­de­nü­vé el­ju­tott. A fő­em­ber két­ség­be­esé­sé­nél csak Jé­zus­ba ve­tett hi­te volt ha­tal­ma­sabb. Ezért kö­vet­te őt há­zá­hoz a Meg­vál­tó ta­nít­vá­nyai­val együtt. Ott azon­ban Jai­rus csa­lád­tag­jai­nak ja­jon­gá­sá­ból ször­nyı hír sza­kadt rá­juk: A gye­rek ha­lott! Szí­ve meg­állt.    


Jé­zus fel­emel­te jobb­ját: „Ne sír­ja­tok! Jai­rus le­á­nya nem halt meg, csak ela­lu­dott.” – Hang­já­ban ha­ta­lom volt. Ta­nít­vá­nyai­val s a két szü­lő­vel együtt be­sie­tett a ház­ba. Le­ha­jolt a me­rev test­hez, amely­nek mész­sá­padt bő­ré­re a ka­szás már rá­ütöt­te li­la pe­csét­jét. Jé­zus meg­fog­ta a ki­csiny gyer­mek­ke­zet, s a hol­tat han­go­san szó­lí­tot­ta: „Ta­lit­ha, ku­mi! Le­ány­zó, éb­redj!”

 

A kis­lány ne­héz szem­hé­ja meg­reb­bent, süp­pedt ar­cát szín ön­töt­te el. Sı­rı pil­lái alól ámu­ló szem ra­gyo­gott elő. Fe­lült. Lábra állt. Jár­ni kez­dett. Szü­lei kar­já­ba sza­ladt. Gyó­gyul­tan.

 

Márk 5, 22–43-ig

 

Ami­kről val­lok most, úgy őr­zöm em­lé­ke­ze­tem széf­jé­ben, mint éle­tem két drá­ga­kö­vét. Nem vál­nék meg tő­lük a vi­lág va­la­mennyi ara­nyá­ért sem.

 

Az iga­zi, egyet­len si­ker­ről szó­lok, ame­lyért még em­ber­ré len­ni is ér­de­mes.

 

E si­ker­nek per­sze sem­mi kö­ze sincs a vé­res se­be­ket ha­sí­tó szi­kla­szir­te­ken vég­ső erő­fe­szí­tés­sel a csúcs­ra ka­pasz­ko­dó bec­svágy-él­lo­va­sok tel­je­sít­mé­nyei­hez. Más mı­faj az. Tra­gi­ko­mé­dia. Ké­nyel­met­len, labi­lis trón az a va­kí­tó re­flek­tor­su­ga­rak ke­reszt­tü­zé­ben, ame­lyen szét­hú­zó száj­sar­kok­kal vi­gyo­rog­ni kell pre­mi­er plán­ban min­den „be­ér­ke­zett­nek”, mi­előtt le­zu­han­na! „Csi­i­i­íz!” Mert e „plac­con” meg­ma­rad­ni kép­te­len­ség. Akár­mi­lyen gyö­nyö­rı, te­het­sé­ges, őr­jí­tő­en iz­gal­mas, elvont, gát­lás­ta­lan va­la­ki. Ak­kor is, ha elad­ta ér­te a lel­két az ör­dög­nek. Csalt, lo­pott. Va­la­mennyi ko­rú, ne­mı, mé­re­tı, szagú, szí­nı po­ten­tát­tal hem­per­gett. Meg­ta­gad­ta any­ját, gye­re­két. Elá­rulta ba­rát­ját. Ki­ütöt­te a ring­ből sa­ját ap­ját. Cél­pont lett. Le­lőt­ték a ka­me­rák gép­fegy­ve­rei. Esés köz­ben már elvesz­tet­te ér­de­kes­sé­gét. Szét­má­zol­va lent a po­ron­don még in­kább. Ki­vé­ve né­hány fel­vil­lan­tott duz­zadt, tás­kás, ital­tól, nar­kó­tól, HIV-fol­tok­tól el­tor­zult hor­ror­fo­tó­ját. Azu­tán spon­gyát rá!

 

Va­ló­di hő­sö­kről írok, akik meg­vív­tak sor­suk­kal, és le­győz­ték a ha­lált.

 

Nem hal­lo­más­ból, ha­nem sze­mé­lye­sen is­mer­tem őket.

 

Elő­ször Bea Bis­ho­pot idéz­ném fel, mert ő a kö­zel­múlt­ban járt Ma­gyar­or­szá­gon, sze­re­pelt a te­le­ví­zió­ban, s ki­tı­nő köny­ve best­sel­ler lett ná­lunk. En­gem sze­mé­lye­sen is meg­tisz­telt lá­to­ga­tá­sá­val. Rá bi­zo­nyo­san so­kan em­lé­kez­nek. Ma is foly­tat­ja elő­adá­sa­it Ma­gyar­or­szá­gon.

 

Bea Bis­hop szin­tén „Jai­rus le­á­nya”, aki or­vo­sai ál­tal ki­mon­dott íté­le­te­kor, a ha­lál­kü­szö­big so­dród­va, meg­hal­lot­ta az Is­te­ni Gyó­gyí­tó fel­szó­lí­tá­sát, és en­ge­del­mes­ke­dett ne­ki.

 

Bea Bis­hop ma­gyar­nak szü­le­tett, de Nagy-Bri­tan­niá­ba ke­rült, és an­gol ál­lam­pol­gár­ként az ot­ta­ni vi­lág­lap mun­ka­tár­sa lett. Nyel­vün­ket tö­ké­le­te­sen be­szé­li, de sor­sá­nak leg­na­gyobb vál­sá­gá­ig nem hit­te, hogy va­la­ha vissza­tér szü­lő­ha­zá­já­ba. Fia­tal, szí­nes, ener­gi­kus éle­tét, amely­ből ter­mé­sze­te­sen nem hi­á­nyoz­tak a fe­szült­sé­gek sem, vá­rat­la­nul meg­tor­pe­dóz­ta egy ször­nyı ese­mény. A comb­ján ke­let­ke­zett sö­té­tü­lő, nö­vek­vő „anya­jegy­ről” ki­de­rült, hogy me­la­nó­ma. E rák­faj­ta a leg­gyor­sab­ban „ga­lop­pí­ro­zó”, gyó­gyít­ha­tat­lan kór. Vil­lám­se­bes­ség­gel sza­po­ro­dó, rosszin­du­la­tú sejt­had­se­re­ge a se­bész szi­ké­jé­nek ép­pen úgy el­le­náll, mint a ke­mi­zá­ció vagy su­gár­ke­ze­lés kí­sér­le­te­i­nek. A vér­cse­re ku­dar­ca után vé­gül te­he­tet­len, őszin­tén jó szán­dé­kú or­vo­sai úgy bo­csá­tot­ták el, hogy leg­fel­jebb hat hó­nap­ja van hát­ra.

 

Bea Bis­hop nem akart meg­hal­ni, Fia­tal, lá­zon­gó­an el­szánt volt. Tü­zes aka­ra­ta a gyó­gyu­lás­ra fá­rosz­ként lob­bant az ég­ig. Min­dent elol­va­sott kü­lön­bö­ző mód­sze­re­kről, rit­ka ered­mé­nyek­ről, őrült­sé­ge­kről és va­ló­sá­go­król. Aki­ket le­he­tett, sze­mé­lye­sen fel­ke­re­sett. Ta­lál­ko­zott fa­na­ti­kus ön­csa­lók­kal, sze­líd be­leny­ug­vók­kal, szí­vó­san küz­dő hal­dok­lók­kal. De meg­is­mert – igen ke­vés – né­mán, ma­ka­csul vias­ko­dó ha­lál­raítél­tet, aki pár hét­tel, hó­nap­pal, sőt év­vel is tú­lél­te íté­le­te vég­re­haj­tá­sát. Min­dab­ból, amit az el­mé­le­tek­ből össze­sze­dett és sze­mé­lye­sen ta­pasz­talt, fe­lé­pí­tett ma­gá­nak egy egé­szen sa­ját­os mód­szert. Szi­go­rú­an tel­je­sí­tett fi­zi­kai táp­lál­ko­zá­son kí­vül kü­lön­le­ges pszi­chi­kai, szel­le­mi élet-ren­det, amely­nek át­hág­ha­tat­lan pa­ran­csaitól egyet­len pil­la­nat­ra sem tért el. Má­sod­perc­nyi er­nyedt­sé­get sem en­ge­délye­zett ma­gá­nak. La­zí­tást sem. A csüg­gedt fá­radt­ság kor­báccs­al el­ızött el­len­ség volt, két­ke­dő gon­do­lat sem fér­he­tett hoz­zá. Ami a táp­lál­ko­zá­sát il­le­ti, le­gelt, nem evett. Zöld­ség­tö­me­ge­ket, gyü­möl­csök le­vét gyır­te ma­gá­ba, te­kin­tet nél­kül azok ízé­re vagy ál­la­gá­ra. Min­dent a tá­ma­dó kór-had­se­reg el­len fegy­ver­ként for­dí­tott, győ­zel­me bi­zo­nyos­sá­gá­ban meg nem inog­va, le­gyır­he­tet­len hit­tel. Lé­ze­rer­ejı ér­zé­se­it aka­rat­tá össz­pon­to­sí­tot­ta. Ak­kor is, ha kez­det­ben rák­tól fer­tő­zött, mély völggyé vag­do­sott, sö­tét harc­te­re lát­szó­lag még to­vább bur­ján­zott. E ször­nyı had­se­reg kí­vül tá­mad­ta, ő be­lül­ről in­dí­tot­ta el­len­tá­ma­dá­sa­it tö­ké­le­tes meg­győ­ződés­sel, hogy erő­sebb az el­len­sé­ge­i­nél. Azok csa­tát nyer­nek, a há­bo­rú vég­ső győ­zel­me azon­ban az övé. Spi­ri­tuá­lis gon­do­la­tai­nak ho­lisz­ti­kus kép­ze­tei olyan in­ten­zi­tás­sal vet­tek részt e ti­tá­ni üt­kö­zet­ben, hogy tes­té­ben ma­gas lá­zat gyúj­tot­tak. Meg­ha­lad­ták a 40 Cel­si­us-fo­kot. Ã a láng­ot is az el­len­sé­ges had­se­reg­re kon­cen­trál­ta. Tud­ta, a rák­sej­tek ne­he­zen vi­se­lik a hőt. Ã bír­ta. Nap­pal szí­vó­san szel­le­mi mun­kát vég­zett, for­dí­tott, hogy fe­dez­ze zöld­ség-, gyü­mölcsszük­ség­le­tét, mert ren­ge­te­get kel­lett „le­gel­nie”, hogy em­ber­fe­let­ti erők­höz jus­son. Az ágy­ban lá­zas tes­te ve­rej­té­két is az el­len­sé­ges góc­ra öm­lesz­tet­te, sis­te­reg­ve for­ral­ta kép­ze­le­té­vel, aka­ra­tá­val. Köz­ben egy­re szı­kü­lő ost­rom­gyı­rıt ke­rí­tett kö­ré­je, amely­ből a pa­rázs­ló, ham­va­dó had­se­reg kép­te­len volt ki­tör­ni.

 


 

Bea Bis­hop vé­gül győ­zött. Aka­ra­ta, hi­te, ér­zel­mei al­kí­miai ke­men­cé­jé­ben meg­sem­mi­sült a rá­tört rák­had­se­reg. A folt szí­ne meg­fa­kult, nem ter­jesz­ke­dett töb­bé. Lá­za is el­tınt. Már nem volt szük­ség rá. Ret­ten­tő erő­fe­szí­té­se azon­ban kény­sze­rı­ség­ből szo­kás­sá érett ben­ne, ter­mé­sze­tes élet­szük­ség­le­té­vé vált. Meg­sok­szo­roz­ta tel­je­sít­mé­nye­it, ak­ti­vi­tá­sát va­la­mennyi te­rü­le­ten. Mind­má­ig szer­vez, ír, elő­adá­so­kat tart, uta­zik. Ã ala­pí­tot­ta meg Lon­don­ban az Ino­pe­rá­bi­lis Rák­be­te­gek Tár­sa­sá­gát, amely­ből egy­re több mı­kö­dik kü­lön­bö­ző or­szá­gok­ban, ha­zánk­ban is. Ma­gas ko­ra el­le­né­re bő­re si­ma, moz­gá­sa für­ge, mo­do­ra ha­tá­ro­zott. Egész lé­nye ro­kon­szen­ves. Sze­me ér­te­lem­től csil­log. Re­me­kül be­szél és írá­sá­ban nagy­sze­rı­en fo­gal­maz. Van-e en­nél meg­győ­zőbb si­ker? Ez ak­kor is győ­ze­lem, ha nem so­kan tud­ják kö­vet­ni pél­dá­ját. Ha ne­ki si­ke­rült, le­het­sé­ges min­den­ki számá­ra, aki fe­lé­pí­ti és tel­je­sí­ti ne­héz fel­té­te­leit hi­te ere­jé­vel, va­sa­ka­ra­tá­val.

 

Éle­tem má­sik nagy ék­kö­vét, meg­ren­dült ámu­la­tát An­ge­la van der Meu­len­nek kö­szön­he­tem, és sor­som ura­inak is, akik e bi­bliai él­mény kö­ze­lé­be jut­tat­tak. Ép­pen en­gem. A rám ag­ga­tott „ezo­té­ria és ok­kul­tiz­mus nagy­asszo­nya” jel­zők so­ha sem il­let­tek ké­tel­ke­dő, elem­ző, leg­ke­vés­bé sem eg­zal­tált ter­mé­sze­tem­hez. A láng­oló, in­spi­rá­ló erőt, amely­nek írás köz­ben mind­má­ig meg­szál­lott­ja va­gyok, nem ne­ve­zem hi­szé­keny elva­kult­ság­nak. Ab­ból nem hi­ány­zik a sza­va­kat, mon­da­to­kat, azok he­lyes ér­tel­mét és lo­gi­ká­ját szi­go­rú­an, éle­sen mér­le­ge­lő kri­ti­ka. Tü­zük fo­lyé­kony ara­nya sı­rı szı­rőn át öm­lik tol­lam­ból a pa­pír­ra. Köz­he­lyet nem tır. Az ön­ma­gá­ban va­ló szé­pet, ha sok, kö­nyör­te­le­nül le­nye­si a ke­ve­sebb, de lény­eget je­len­tő jobb­ról. És ép­pen ez az igé­nyes­ség tet­te le­he­tet­len­né szá­mom­ra, hogy bár­mi­fé­le dog­ma, fa­na­ti­kus vak­hit csap­dá­já­ba es­sek an­nak el­le­né­re, hogy a böl­cse­let, tu­do­mány és mı­vé­sze­tek va­la­mennyi ér­té­ké­nek, azok el­sa­ját­ítá­sá­nak, hó­do­la­tá­nak vá­gyá­val, szom­jas te­het­sé­gé­vel szü­let­tem.

 

Jo­han­nes van der Meu­len, az egy­ko­ri hol­land pro­fesszor ma­gas, erő­tel­jes, sző­kés ha­jú, a negy­ve­nes évei ele­jén já­ró, von­zó, jó­képı fér­fi volt, ak­cen­tus­sal be­szél­te a né­met nyel­vet. Nem ne­vez­ném ra­gyo­gó szó­nok­nak, mert egy­sze­rıb­bet, még­is töb­bet je­len­tett an­nál. Gör­dü­lő sza­vai min­den­kit ma­gá­val ra­gad­tak. Va­ló­já­ban a gon­do­lat vi­lág­nyel­vén szólt azok­hoz is, akik nem tud­tak né­me­tül. Min­den­ki ér­tet­te. Alig meg­emelt hang­ja a fe­szült ér­zel­mek­re hıs bo­ro­ga­tás­ként si­mult. A hall­ga­tó­ság fi­zi­kai táp­lá­lék­kal nem csil­la­pít­ha­tó lel­ki-szel­le­mi szom­ját hab­zó élet­for­rás­sal elé­gí­tet­te ki.

 

Né­met fe­le­sé­ge – Jai­rus má­sik le­á­nya – szü­le­tése óta bé­na volt.

 

Sok meg­ren­dült ta­nú­val együtt él­tem át éle­tük nagy cso­dá­ját. Né­há­nyan kö­zü­lük ma is él­nek. Ma­gyar ba­rát­nőm, aki 1949 óta Bra­zí­liá­ban élt, min­den év­ben két hó­na­pot töl­tött Bu­da­pes­ten a leg­jobb gyógy­szál­ló­ban. Ró­la min­táz­tam – rész­ben – „Ra­gu­el 7 ta­nít­vá­nya” cí­mı, egyik leg­na­gyobb re­gé­nyem egy nő­a­lak­ját, Ma­de­lai­ne-t. Ne­ki és fér­jé­nek fon­tos sze­rep ju­tott a tel­je­sen rend­kí­vü­li ese­mény­ben, amely­nek ré­sze­sei le­het­tünk. Mrs. Klá­ra Fo­dor 91 éves ko­rá­ban hunyt el, de ad­dig szel­le­mi ké­pes­sé­gei tel­jes bir­to­ká­ban uta­zott, járt-kelt a vi­lág­ban, öz­ve­gyen. Szám­ta­lan nyel­ven be­szélt anya­nyel­vi szin­ten. Hı ba­rát volt.

 

Jo­han­nest egy bi­zo­nyos Hang a ten­ger­par­ton ta­ní­ta­ni küld­te a kín­pa­dra fe­szí­tett Eu­ró­pa cél­vá­ro­sai­ba, hogy ál­ta­la vi­gaszt, élet­adó gyógy­szert nyújt­son a szen­ve­dők­nek. Amint a we­i­ma­ri Né­me­tor­szág for­ron­gó fő­vá­ro­sá­ban, Ber­lin­ben tar­tott elő­adást egyik hí­vé­nek nagy ma­gán­sza­lon­já­ban, meg­ér­ke­zett a to­ló­szék­ben ülő be­teg le­ány a szü­lei­vel. Jo­han­nes és An­gé­la egy­más­ra néz­tek. Mind­ket­ten azon­nal fe­lis­mer­ték ta­lál­ko­zá­suk je­len­tő­sé­gét, s azt is, mi a te­en­dő­jük. Jo­han­nes oda­lé­pett An­gé­la szü­lei­hez, és azt mond­ta. – „Mi An­gé­lá­val össze­há­za­so­dunk.” – E be­je­len­tés sú­lya oly vé­g­­-ér­vé­nyes volt, hogy ki­zár­ta az el­len­ke­zés min­den le­he­tő­sé­gét. A há­zas­ság meg­tör­tént. Jo­han­nes erős kar­já­val most már ma­ga tol­ta, emel­te, ápol­ta, et­et­te, öl­töz­tet­te fe­le­sé­gét, aki­vel min­den­ütt, ahová elő­ze­tes ér­te­sí­tés nél­kül ér­kez­tek, szí­ves, sze­re­tő fo­gad­ta­tás­ra lel­tek. Úgy to­long­tak hoz­zá­juk az em­be­rek, ahogy fény­hez csa­pó­dik a bo­ga­rak ke­mény ki­tin­je. An­gé­la na­gyon mı­velt volt. Ren­ge­teg köny­vet, ma­ga­zint, új­sá­got ol­va­sott vi­lág­nyel­ve­ken. Lé­nyegü­k­ről tá­jé­koz­tat­ta fér­jét. Gyö­nyö­rı nagy kék sze­me be­su­gá­roz­ta so­vány, sá­padt kis ar­cát. Aki néz­te, el­fe­lej­tet­te be­teg­sé­gét. Na­gyobb erő és hit áradt be­lő­le, mint az őt kö­rül­ve­vő egész­sé­ges em­be­rek­ből.

 

Vol­tak he­lyek, hol nagy össze­ge­ket gyıj­töt­tek ré­szük­re, de ők nem fo­gad­tak el be­lő­le töb­bet, mint amennyi sze­rény szük­ség­le­te­i­ket fe­dez­te. A töb­bit szé­tosz­tot­ták a rá­szo­ru­lók kö­zött. So­has­em gon­dos­kod­tak a jö­vő­jü­kről. Ne­kik csak örök je­le­nük volt. Mi­kor An­gé­la Krisz­tus­ról be­szélt, fény gyúlt kö­rü­löt­te. Na­gyon szé­pen fe­jez­te ki ma­gát. A mes­sia­niz­mus leg­ha­tal­ma­sabb, vi­lág­min­den­sé­get át­fo­gó koz­mo­gó­niai rend­sze­rét is­mer­tem meg ál­ta­la. Mély­sé­ges Krisz­tus-hi­te nem túl­he­vült lel­ke­sült­ség, ha­nem meg­is­me­rés volt.

 

Jo­han­nes 1942-ben ér­ke­zett Bu­da­pest­re. Elő­adá­sa­it egy or­vos nagy bel­vá­ro­si la­ká­sá­nak nap­pa­li­já­ban tar­tot­ta. E ta­lál­ko­zó­kon An­gé­la is részt vett né­ha, to­ló­ko­csi­já­ban ül­ve. Fel­szó­la­lá­sai min­dig él­ményt je­len­tet­tek. Egy vá­ros­li­ge­ti vil­la szép szo­bá­já­ban lak­tak e sú­lyos idő­szak­ban, egé­szen a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig. Gya­kran lá­to­gat­tuk meg eb­ben a vil­lá­ban a Bra­zí­liá­ból ha­za­lá­to­ga­tó ba­rát­nőm­mel, Mrs. Klá­ra Fo­dor­ral együtt. Ne­megy­szer lát­tuk, amint Jo­han­nes ki­eme­li An­gé­lát a szo­bá­juk­ban lé­vő, min­dig ve­tett ágy­ból, és a to­ló­szék­be he­lye­zi. Moz­du­la­ta, ahogy be­ta­kar­ta, ha­ját le­si­mí­tot­ta, a sze­re­tet gon­dos jel­be­szé­de volt. De aka­rat­la­nul ré­sze­sül­tünk An­gé­la bé­na al­só­tes­té­nek szív­szo­rí­tó lát­vá­nyá­ban is. Vá­szon há­ló­in­gé­ből két szá­radt bőr­rel bo­rí­tott, hosszú csont állt ki, a vé­gén tel­je­sen össze­zsu­go­ro­dott láb­fej­jel. Olyan volt, mint a ré­gi kí­nai elő­ke­lő höl­gyek fáj­dal­mas mó­don el­tor­zí­tott lába. Egyet­len lé­pést nem tud­tak ten­ni, s uta­zás­kor le­füg­gö­nyö­zött gya­log­hin­tón vit­ték őket. Okom van rá, hogy ezt a szo­mo­rú tényt, amely­nek ba­rát­nőm és még több lá­to­ga­tó ta­nú­ja volt, rész­le­te­sen leír­jam.

 

Ön­élet­raj­zom­ban em­lí­tet­tem, mit je­len­tett he­ten­ként an­nak a 30–35 em­ber­ből ál­ló hall­ga­tó­ság­nak a Van der Meu­len há­zas­pár su­gár­zá­sa, re­ményt adó gyó­gyí­tó va­rá­zse­re­je. Ho­gyan tet­ték elvi­sel­he­tő­vé az elvi­sel­he­tet­lent, le­be­gő, bol­dog biz­ton­ság­tu­dat­tá a véd­te­len szo­ron­gást. Azt is be­is­mer­tem, mi­kép­pen győ­zött meg en­gem is a va­ló­di cso­dá­ról az ügyes bı­vé­szek­ben, ko­mé­diá­sok­ban, el­szánt csa­lók­ban va­ló mély­sé­ges csa­ló­dá­som, vég­le­tes gya­na­kvá­som el­le­né­re. El­ső­sor­ban An­gé­la min­dent el­mon­dott, nem­csak múl­tam­ról, je­le­nem­ről, ha­nem jö­vőm­ről is. Sza­vai iga­zak vol­tak, va­la­mennyi jö­ven­dö­lé­se be­tel­je­se­dett.

 


 

Sok éven át úgy tınt, hogy An­gé­la szü­le­tett bé­na­sá­ga meg­állt sor­vadt al­só tes­té­nél. A há­bo­rús évek vé­ge fe­lé azon­ban saj­nos tör­tén­ni kez­dett ve­le va­la­mi, amit min­dan­nyi­an ész­re­vet­tünk. Az ő ma­ga­tar­tá­sán, okos, kék sze­me de­rıs csil­lo­gá­sán, sze­líd mo­so­lyán nem lát­szott vál­to­zás. Ugya­no­lyan nyu­gal­mat su­gár­zott, mint aze­lőtt. Ha meg­szó­lalt, szép csen­gé­sı hang­ján, ép­pen az­zal az iro­dal­mi né­met­ség­gel fo­gal­ma­zott, ame­lyet meg­szok­tunk tő­le. Csak a ke­ze vált erőt­le­neb­bé. Ami­kor la­po­zott, át­tet­sző uj­jai resz­ket­tek kis­sé. Jo­han­nes li­kő­rös­po­hár­nyi vö­rös­bor­ral itat­ta meg né­ha. Mi­kor An­gé­la elvet­te, fe­lénk vil­la­nó mo­sollyal mond­ta: „A be­teg­sé­gem nem én va­gyok.” Azu­tán apró kor­tyok­ban ki­it­ta az ér­tá­gí­tó ne­dıt.

 

1945 már­ciu­sá­ban ágyá­ból már nem volt ké­pes át­ül­ni a to­ló­szék­be. Bé­na­sá­ga ter­jed­ni kez­dett föl­fe­lé, elér­te a de­re­kát. Csak fe­küd­ni tu­dott, ül­ni nem. Ha még­is meg­kí­sé­rel­te, fel­ső­tes­te elő­re- vagy ol­dal­ra csuk­lott. Bé­ké­sen fe­küdt fel­tá­masz­tott pár­ná­in. En­ni alig volt ké­pes va­la­mit. Et­et­ni kel­lett. A má­ju­si bé­ke­kö­tés után ál­la­po­ta szem­mel lát­ha­tó­an rossz­ab­bo­dott. Ro­ha­mo­san csont­tá fo­gyott. Apa­dó tes­te már alig emel­te meg a ta­ka­rót. Csak nagy kék sze­me vi­lá­gí­tott pár­ná­ba süp­pedt, szik­kadt csont­kop­onyá­vá zsu­go­ro­dott fe­jé­ből.

 

Ba­rát­nőm fér­jé­nek si­ke­rült ira­to­kat és egy te­he­ra­utót sze­rez­ni olyan fan­tasz­ti­kus­nak mond­ha­tó le­le­mé­nyek, „vé­let­le­nek” se­gít­sé­gé­vel, ame­lyek csak szük­ség­sze­rı tör­té­né­sek kö­rül te­szik a le­he­tet­lent le­het­sé­ges­sé. Egy bé­csi pro­fesszor­hoz akar­ták vin­ni An­gé­lát, aki­hez volt kap­cso­la­tuk. Szán­dé­ku­kra Jo­han­nes rá­bó­lin­tott. An­gé­lá­nak már csak a sze­me élt. Csont­ja­it me­leg ta­ka­rók­ba bur­kol­ták. Pu­ha fész­ket ké­szí­tet­tek ne­ki a ko­csin. Egye­ne­sen a pro­fesszor is­me­rő­sük­höz siet­tek ve­le. An­nak sze­me cso­dál­koz­va rá­juk vil­lant egy pil­la­nat­ra: mi­cso­da em­ber­ron­csot fek­tet­tek asz­ta­lá­ra? Azu­tán gon­do­san meg­vizs­gál­ta, a ko­moly, nyu­godt Jo­han­nes és az ag­gó­dó Fo­dor há­zas­pár au­rá­já­nak sür­ge­té­sé­re. Azon­nal fe­lis­mer­te a di­ag­nó­zist. Csen­de­sen mond­ta: „A bé­nu­lás órá­kon, leg­fel­jebb egy-két na­pon be­lül elé­ri a szí­vet. Ak­kor pe­dig…”

 

Nyil­ván­va­ló volt.

 

Egy grin­zin­gi vil­lá­ban vár­ták őket egy szo­bá­val, ahol ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ked­het­tek. Az össze­csu­kott to­ló­szé­ket a fal­hoz tá­masz­tot­ták. Ami­kor An­gé­lát a nyi­tott ágy fe­lé vit­te fér­je, ő ke­zé­nek resz­ke­tő, apró gesz­tu­sá­val, in­kább gon­do­la­tai ára­má­val je­lez­te, mon­da­ni sze­ret­ne va­la­mit. An­gé­la erőt­le­nül sut­to­gott fér­je fü­lé­be, ami in­kább le­he­let­nek ha­tott.

 

Ar­ra kér, fek­tes­sem egy vi­rá­gos fa alá a park­ban – mond­ta Jo­han­nes Fo­do­rék­nak, és egyik ke­zé­vel fel­kap­ta a plé­det sa­ját ágyá­ról, a má­sik­ban An­gé­la pe­hely­tes­tét tar­tot­ta.

 

A grin­zin­gi park­ban óriá­si, vi­rág­ba bo­rult fák meny­asszony­cso­krai hul­lat­ták kely­hei­ket, s a mély­kék égen lang­yos szel­lő­től nyúj­tó­zó, át­tet­sző fá­tyol­fel­hők uszá­lyá­val ün­ne­pel­te jú­niu­si me­nyeg­ző­jét az 1945-ös bé­ke­ta­vasz.

 

Jo­han­nes egy fia­tal fa alá te­rí­tet­te a pu­ha plé­det, azu­tán rá­fek­tet­te fe­le­sé­ge tes­tet­len tes­tét. Könnyı szőr­me­ta­ka­rót ho­zott ki a ház­ból, s az­zal be­ta­kar­ta. Fe­jét egy pár­ná­val fel­tá­masz­tot­ta. Azu­tán ő ma­ga las­sú lép­tek­kel a kö­ze­li, ala­csony bo­k­rok mö­gé in­dult, ahon­nan rá­lát­ha­tott asszo­nyá­ra. Ko­moly volt. Ün­ne­pé­lyes. Mély me­di­tá­ció­ba me­rült. Fo­do­rék tisz­tel­ték ma­gá­nyát, bár a kö­zel­ben ma­rad­tak a te­rasz üve­gaj­ta­ja mö­gé hú­zód­va. Jo­han­nes kö­zöl­te ve­lük pár szó­val, hogy mun­ká­ju­kat An­gé­lá­val foly­tat­ni fog­ják. Ã itt a föl­dön, fe­le­sé­ge a má­sik par­tról. Ket­tő­jük össze­tar­to­zá­sán, fe­la­da­tán ez az „át­me­net” sem­mit nem vál­toz­tat.

 

Ami ez után tör­tént, egy le­vél­ből idé­zem, em­lé­ke­zet­ből, amely kéz­ről kéz­re járt tár­sa­sá­gunk tag­jai kö­zött, akik ba­rá­tai, há­lás ta­nít­vá­nyai vol­tunk e nagy­sze­rı em­ber­pár­nak. A le­ve­let egy öreg hölgy tar­tot­ta ma­gá­nál, amely ha­gya­té­ká­ban kal­ló­dik va­la­hol, de az én agyam­ban fel­jegy­ző­dött.

 

A le­ve­let An­gé­la van der Meu­len ír­ta len­dü­le­tes, ma­gas for­ma­ní­vó­jú írá­sá­val, fel­röp­pe­nő ma­dá­ré­ke­ze­te­i­vel. Egyet­len fö­lös­le­ges dí­szí­tő erő­vo­nal nem ka­nyar­­gott ben­ne. Okos, fi­no­man ke­cses írás­kép volt, amely­nek tin­tá­ja su­gár­zott meg­ren­dí­tő tar­tal­má­tól.

 

An­gé­la mély­sé­ges őszin­te­ség­gel, pon­to­san fo­gal­ma­zott. Ott a fa alatt éle­te mély­pont­ján érez­te ma­gát. Hi­te el­hagy­ta. Szí­ve, agya hall­ga­tott. Jég­tá­blán so­dró­dott a fe­ke­te ár vég­ső zu­ho­gó­ja fe­lé. Szem­hé­ja le­kat­tant. Sü­ke­tebb csen­det, mé­lyebb ma­gányt nem is­mert ad­dig. De ar­ra sem tu­dott fi­gyel­ni. Üres sem­mi vet­te kö­rül.

 

Még az imá­dott meg­vál­tó­ra sem tu­dott gon­dol­ni, éle­te tız­pont­já­ra a ke­resz­ten, aki min­den­ki­nél töb­bet szen­ve­dett. Vagy…?

 


 

Han­got hal­lott. Le­het, hogy csak va­la­hol a fe­jé­ben, hal­vá­nyan.

 

An­gé­la!

 

Fel­pil­lan­tott. Pe­dig szem­hé­ja ne­héz volt, mint a ha­lál má­zsá­ja. Né­hány mé­ter­re tő­le em­ber­nyi­nél hosszabb fény nyúlt fel ma­ga­san. Fény­alak. Igen.

 

An­gé­la! Kelj fel! – most már han­go­sab­ban zen­dült ben­ne a fel­szó­lí­tás. Za­var­tan, ré­mül­ten, két­ség­be­eset­ten hal­lot­ta az újabb sür­ge­tést:

 

Állj fel! Gye­re ide hoz­zám!

 

Már nem volt két­sé­ge, ki a fény­alak. Zo­ko­gás sza­kadt ki be­lő­le. Le­het, szí­ve ki­ál­tot­ta, de le­het, csak be­lül for­mál­ta sza­vak­ká sí­ró, ke­se­rı mon­da­tait: – Uram! Uram! Én nem tu­dok jár­ni!

 

Ak­kor a Fény, aki An­gé­la számá­ra egyér­tel­mı­en, su­gár­zó­an Krisz­tus volt, a Meg­vál­tó, két ke­ze kö­zül pa­tyo­lat­fe­hér hosszú gyolcshur­kot ha­jí­tott mö­gé. Érez­te, amint pu­hán a há­tá­ra si­mul, és azt is, hogy a szent erő húz­ni, emel­ni kez­di. Zo­kog­va tá­masz­ko­dott e va­kí­tó, uj­jon­gó, szi­lárd bi­zo­nyos­ság­ba.

 

Jö­vök! Jö­vök! – zi­hál­ta.

 

És rá­állt bé­na, nem lé­te­ző, nyo­mo­rék láb­csonk­já­ra. Jo­han­nes ak­kor már ki­tép­te ma­gát mély kon­tem­plá­ció­já­ból, fel­kap­ta a fe­jét és lát­ta…

 

An­gé­la im­bo­lyog­va, tá­mo­lyog­va lép­ked el­nyo­mo­ro­dott lábán. Sír, ka­cag, ki­ál­to­zik köz­ben.

 

Krisz­tu­som! – sza­kadt ki Jo­han­nes­ból is a döb­be­net. Fe­le­sé­gé­hez ro­hant, hogy kar­já­ba fog­ja, de az el­há­rí­tot­ta.

 

Ne! – mond­ta. – Mind­járt oda­érek Hoz­zá!

 

Jo­han­nes ak­kor vet­te ész­re, hogy An­gé­la bé­na tes­tét fi­zi­kai erőn­él na­gyobb ener­gia tá­maszt­ja meg, és vi­szi, ve­ze­ti egy­re biz­to­sabb lép­tek­kel a pu­ha, ta­va­szi fı­szőny­egen… Vagy fö­löt­te? Igen. Nem köl­csön­erő. De ez nem a ha­lál utol­só lob­ba­ná­sát, ha­nem az új­já­szü­le­tő éle­tet je­len­tet­te.

 

An­gé­la at­tól kezdve járt. Zsu­go­ro­dott láb­fe­je ki­egye­ne­se­dett. Nem is las­san. Sor­vadt láb­szá­rá­ra, comb­já­ra iz­mok ré­te­gei ra­kód­tak úgy, mint­ha va­la­mely gyor­sí­tott ka­me­ra trükk­je per­get­te vol­na fér­je és kör­nye­ze­te előtt a te­rem­tő hit és kép­ze­let e misz­té­riu­mát.

 

An­gé­la meg­gyó­gyult. Pe­dig bé­na­sá­ga nem hisz­té­ri­kus ál­la­pot kö­vet­kez­mé­nye volt, ha­nem or­vo­si­lag iga­zolt szü­le­tett nyo­mo­rék­ság. So­ha nem tu­dott jár­ni. Szü­lei vég­ig­jár­ták ve­le a leg­kü­lön­fé­lébb gyógy­mó­dok, mı­té­tek va­la­mennyi kál­vá­riá­ját. Ma­radt vé­gül a to­ló­szék és a re­mény, hogy fel­ső­tes­te irá­nyá­ba nem foly­tat­ja tá­ma­dá­sát a po­ko­li kór. De az csak la­pult de­re­ka de­mar­ká­ci­ós vo­na­lán, azu­tán meg­in­dí­tot­ta vég­ső tá­ma­dá­sát, míg…

 

míg An­gé­la ha­tár­ta­lan hi­té­nek szö­vet­sé­ges fény­lé­gió­ja le nem győz­te az össze­vont, bé­ní­tó sö­tét­ség ha­da­it, s mö­göt­tük az el­len­sé­ges sor­sot. Mint egy­kor Jai­rus há­zá­ban, meg­je­lent előt­te AZ, Akit imái­val szün­te­le­nül idé­zett, alá­zat­tal szol­gált és imá­dott.

 

Vi­lá­gunk meg­érett rá, hogy a gyı­lö­let he­lyett a meg­vál­tó sze­re­tet el­mond­ja az ön­ma­ga sír­ját ásó né­pek fö­lött e cso­dat­évő Igét.

 

 

Szepes Mária: Szűz

Ott­ho­nom tem­plom a Szent He­gyen,
min­den lé­lek­hez egy­for­mán kö­zel.
Kö­vét-kö­vé­re mind ma­gam hord­tam,
gör­nyed­tem és fa­lat va­kol­tam,
mint Is­ten szor­gal­mas kő­mí­ve­se.

 

Állt már a Szen­tély,
zen­gett a szisz­tru­mok csil­lag­ezüst­je,
s a to­rony ke­reszt­je fel­hők­be nyúlt,
mi­kor a ha­ran­go­kat meg­kon­dí­tot­tam.

 

Lát­tam, amint za­rán­do­kok se­re­ge
kí­gyó­zik fel a nagy mi­sé­re,
s en­gem hir­te­len
vad ré­mü­let nyı­gö­zött le:
„Uram! Uram!
Hiá­ba ta­kar pap kön­tö­se,
ol­tá­rom­nak még nincs tü­ze!”

 

s rám­sza­kadt a sú­lyos es­te.
Bús, vak sze­mem a sö­té­tet les­te
kö­nyö­rü­lő fé­nyes­sé­ge­dért.
Nem lát­tam és nem hal­lot­tam,
csak re­meg­tem hi­te­ha­gyot­tan,
mi­kor egy­szer­re meg­tör­tént.
Érez­tem ég, szi­krá­zik a Szen­tély,
messzi­re su­gár­zik láng­oló há­rom­szö­ge,
s én tud­tam már mi volt a lec­ke:
a Szol­ga a Szent He­gyen
épít­sen tem­plo­mot s kon­dít­sa
meg a má­gi­kus ha­ran­got…
a töb­bi az égi­ek ügye.

Szepes Mária
XI. évfolyam 11. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.