Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Margherita

Bizarr novellák


Zentay Lea baronesz szakított Bánáthy Kornéllal. Véglegesen, visszavonhatatlan kegyetlenséggel, úgy, ahogy Marosival végzett a múlt évben és Istvánffy Palival két évvel ezelőtt. Monori öngyilkos lett és Bánáthy Kornélt is kevés választotta el attól, hogy revolverhez nyúljon.

 

Kornél egyetlen, későn született gyermek volt, örököse a hatalmas Bánáthy-vagyonnak, de örököse anyja rossz idegzetének is.

 

Apja, Bánáthy báró tudott a szép, szőke színésznővel való szakításáról. Haladéktalanul keresztülvitte, hogy fia elutazzék.

 

Kornél harmadnap már útban volt Firenze felé az öreg Cserháti doktor és János szolgája, a vén családi bútor kíséretében.

 

Megszokta, hogy apja akarjon helyette. Ellentmondás nélkül szállt vonatra.

 

Mindegy - gondolta - Londonban vagy Firenzében… Ma vagy holnap…

 

A vakító napsütés elől a lehúzott redőnyű szobába rejtőzött. Csak este ment ki a teraszra. Késő éjszakáig ült ott hallgatagon a kert sötét fái közé bámulva.

 

Cserháti doktor már tíz órakor ásítozni kezdett és a negyedik este, látván, hogy betege semmiképpen sem veszedelmes önmagára e „katalepsziában” - nyugodtan aludni tért.

 

Kornél megkönnyebbült. Nyomasztónak érezte az állandó őrködést fölötte. Mintha visszatarthatnák attól, amit előbb-utóbb meg fog tenni!

 

Lesétált a fehér lépcsőn és elindult az összehajló fák között a tó felé. A bokrok sötét hátteréből Pallas Athéné szobra vált ki kísértetfehérséggel.

 

Lea emléke tompa, állandó sajgással fájt benne. Látta őt a fürdőszoba bepárásodott tükrei előtt, melyek ködös ragyogással verték vissza testének barackszínét. Fekete csipkemelltartója a mozaikpadlón hevert; még ő szedte fel, hogy a kerevetre tegye. Lea elnyújtózott a medencében. Piros mellbimbója megfeszült, mint a kipattanó rügy.

 

Milyen szép volt! Milyen kínzóan szép volt szemérmetlenségében és gonoszságában!

 

A bokrok közül már előbukkant a tó vize. Félrehajtott egy ágat és kilépett a megvilágított partra.

 

A parti padon egy nő ült, háttal feléje. Alakját fekete, talpig érő köpeny burkolta. Hosszú, sötét hajzuhataga a hátára omlott. Mozdulatlan elmerültséggel nézte a vizet.

 

Elgondolni sem tudta, ki lehet. A tó és a park saját birtokukhoz tartozott. Sorra vette a lehetőségeket. - Az öreg János lánya, aki szintén náluk szolgált, vagy valaki más a személyzet közül?

 

Tétován állt. A nőmozdulatlansága, a tó és a fák rebbenéstelen csendjével együtt furcsán lenyűgözte. A vízen ezüstös fények csillantak. A fekete köpenyből előrajzolódó finom, gömbölyű váll, dús, sötét haj könnyű, kíváncsi izgalmat gyújtott lényében. Ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy lássa az arcát. E varázslatos selyeméjben őrült gondolatok rohanták meg egy lehetetlen találkozásról, itt, a firenzei villa parkjában, azzal az asszonnyal, akit szeretett s máig halálosan kívánt.

 

Szinte akarata ellenére lépett a pad elé, és ráköszönt az idegen nőre.

 

- Jó estét!

 

A nő ráemelt pillantásától zavar fogta el.

 

- Bocsásson meg… de ez a park az enyém. Ezért szeretném tudni, kicsoda ön, és hogy kerül ide? - Fölöslegesnek érzett szavaitól kényelmetlen érzése támadt.

 

- Zavarom? - kérdezte a nő olaszul, mély, dallamos hangon. - Ó nem. Csak éppen… - maga előtt is váratlanul, hirtelen leült a pad másik végére.

 

Szomszédja mozdulatlan nyugalommal újra a tó szemlélésébe merült.

 

Ostoba helyzet! - gondolta Bánáthy. Szeme rávillant a nő profiljára. Meglepte e különleges arcél. Semmi csalódottságot nem érzett a fölött, hogy nem az, akit várt. A sötét, szinte természetellenesen nagy, árkolt szem érdeklődő nyugtalanságot keltett benne. Nem tudta eldönteni, miféle izzás sugárzik a nő tekintetéből. Keskeny, sápadt arcán gyöngédségtől átfűtött mosoly vibrált.

 

- Szép ez a tó - kezdte újra, hogy megtörje a nő zárkózott hallgatását.

 

- Nagyon szép… Persze, ez is a maguké.

 

Bánáthy úgy vélte, a másik szavaiba enyhe gúny vegyült. Szégyenkező bosszúság érintette önérzetét. Még őt leckézteti azért, mert érdeklődni bátorkodott, hogy került a parkjába éjszaka.

 

- Természetesen az enyém. De azért mindenki számára lehet szép - mondta nyomatékkal.

 

- Úgy. Akkor miért nem bontja le a kerítéseket, hogy az erre járók bejöhessenek gyönyörködni, és a kis kolduskölykök megfürödjenek benne?!

 

Bánáthy meghökkent e kérdéstől. Micsoda váratlan, provokatív hang! Ennek ellenére kíváncsisága egyre növekedett az asszony kiléte iránt.

 

- Más módon szoktam jótékonykodni. Ezt a tavat pedig semmiképpen sem alacsonyítanám fürdőkáddá. Bár, ha kívánja, szívesen rendelkezésére bocsátom védencei számára.

 

A nő vállat vont.

 

- Nem kívánom. - Arcát feléje fordította és fürkésző, zavarba ejtő figyelemmel végigvizsgálta tetőtől talpig. - Nem olyan valakinek látom, mint aki sokat törődne a jótékonykodással - mondta halkan.

 

- Eltalálta! Azt hiszem, Önnek annál inkább szívén fekszik a szegények ügye.

 

- Téved. Én csak a magam ügyeivel törődöm. Maga sem tesz egyebet.

 

- Ez határozottan hangzott. Honnan tudja, hogy csak a saját dolgaimmal törődöm?

 

Azt hittem, rájön, hogy most éppen a Maga ügyeit firtatom.

 

- Önmagáért teszi. Különben nem volna jó álma éjszaka.

 

- Általában ilyen fura véleménnyel van az emberekről?

 

- Nem. Határozottan rossz véleményem van róluk.

 

- Csalódott bennük?

 

- L’art pour L’art utálom őket.

 

- Eredeti felfogás. Magányosságra ítélte önmagát?

 

- Igen. Minden emberi kapcsolat a legkérlelhetetlenebb gyűlölet.

 

- Azt hittem, romantikusabb természet, azért ül ábrándosan itt a tó mellett.

 

- Most is tévedett. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy minden este itt várom Anyám felbukkanását a tóból?! Őrült Apám öl te meg őt. Most is látom magam előtt, ahogy meg fojtja és bedobja a vízbe. Jó mély itt a tó. Rossz lehet neki odalent.

 

Olyan nyugodt, fanyar mosollyal mondta ezt, hogy a férfi tréfának vélte.

 

- Ezzel a Maga morbid humorával nem tud elijeszteni, pedig tudom, ez a szándéka. Mulat rajtam.

 

- Ha Magának megnyugtatóbb, mondjuk, vicceltem.

 

Bánáthynak egy pillanatra elállt a lélegzete. Bármennyire védekezett ellene, egyre vonzóbbnak találta az éjszakai látogatót…. „Az emberi kapcsolat a legkérlelhetetlenebb gyűlölet”… Igaz. Gyűlölet és kín - visszhangzott benne.

 

Az idegen nő hátrahajtotta fejét a pad támlájára támasztva. Bánáthy látta, ahogy melle emelkedik, süllyed a fekete selyem alatt. Nyaka hosszan megfeszült. Szemét nem tudta levenni a keskeny, betegesen sápadt, gyönyörű arcról. Pillantását akkor sem vonta el, mikor az feldúlt kifejezéssel feléje fordult. Félig nyílt ajkai közül nedves, fehér fogsor csillant elő. A vágy haraghoz, kínhoz hasonló kifejezése ömlött végig ezen az arcon, és áramként csapott át Bánáthy érzékeibe. A nő karja feléje nyúlt. Feje már ott volt az övé mellett. Fekete köpenye szétnyílt és úgy tűnt, csupasz bőr világít alatta. Majdnem felkiáltott meglepetésében. Azt hitte, a szeme káprázik. De ahogy jobban ráfigyelt, nem lehetett kétsége. Az idegen nő vékony köntöse alatt teljesen meztelen volt. Mellének kicsi, hegyes halma leplezetlenül eléje tárult. Fehér térde, hosszú, finom combja is előbukkant lassan a lesikló selyemből. Üde, erős illat áradt belőle, mint egy virágból. Nyakát forró lehelet érte.

 

- Gyűlölet és kín… - hallotta halkan, rekedten. Elszédülve hajolt a reszkető, puha száj fölé. Tenyere bársonyos testet simogatott végig. A ráfonódó nő karmai mélyen a húsába vájódtak.

 

Az emlékezés lassan ömlött vissza tudatába a fenevad aktus után. Beszívta a fű nedves illatát, hallotta a tó vizének halk csobbanásait.

 

Hirtelen megérezte a nő hozzátapadó meztelenségét. Valóban itt van? - csodálkozott hitetlenül. Nem mosódott el káprázatként? Övé lett egy mámorítóan gyönyörű, buja asszony saját firenzei parkjában? Kérdései háttérbe vonultak benne. Nem baj, hogy nem ismeri, talán nem is akarja tudni a nevét, csak azt, hogy kívánatos és különös, rejtélyes, mint maga az éj.

 

Fejét fölemelve ránézett. A nő lehunyt szemmel feküdt mellette. Köpenye a padon hevert. Tűnődve, éledő gyöngédséggel elnézte ezt a bizarr szépségű arcot és a végtelenül finom alkatú testet. Soha ilyen rendkívüli jelenséget, halálosan vonzó szépséget nem látott még.

 

Miért lett ilyen elborult vággyal az enyém? - gondolta halvány szorongással, amelyet az érthetetlen dolgok mindig feltámasztottak benne.

 

Mégis muszáj tudnia, kicsoda.

 

A telt, csukott száj fölé hajolt és megcsókolta. A törékeny testen remegés borzongott át. Újra látta a sötéten izzó pillantást, mintha szédítő mélység fölé hajolt volna.

 

- Ki vagy? Honnan jöttél?

 

Az arcra mosoly derült.

 

- Biztos vagy benne, hogy vagyok?

 

Bánáthy lassan újra végigsimította a nő testét. Az a tenyere alatt lüktetően élő és forró volt.

 

- Tudnom kell, ki vagy! - mondta izgatott sürgetéssel.

 

A magas, fehér homlok összeráncolódott.

 

- Most Margheritának hívnak, ennyit meg tudhatsz. Ha azt akarod, hogy újra eljöjjek, nem szabad kérdezősködnöd! Nem szabad kutatnod utánam!

 

- Margherita… - ismételte halkan a nevet. - Holnap ilyenkor megint eljössz hozzám?

 

Az asszony bólintott és újra hozzásimult. Csókjaival lassan elfeledtette vele kérdéseit és saját életét.

 

Mikor feleszmélt, Margherita már nem volt mellette. Egy pillanatig azt hitte, csak most ébredt fel különös éber álmából, de tekintete a fehér márványpadon sötétlő köpenyre esett. Felállt. Lassan arcához emelte. Üde, erős illat áradt belőle, mint egy virágból.

 

Margherita!... - csendült fel benne forró örömmel.

 

A titokzatos szépségű arc ragyogása mellett elmosódott még Zentai Lea harsány, nappali szépsége is. Mintha csak most kezdett volna élni. Minden érzékét elárasztotta az idegen asszony utáni éhes vágyakozása.

 

Alvajáróként ment fel szobájába. Erkélyajtóját kitárva kábultan hallgatta a neszektől zúgó kertet.

 

Reggel későn ébredt. Zuhanyozott, és lement az alsó erkélyre. Cserháti doktor legnagyobb meglepetésére kijelentette, hogy mindjárt villásreggeli után bemegy a városba. Természetesen egyedül. A kocsi sem kell.

 

Napok óta először evett jó étvággyal.

 

Lassan sétált lefelé a villasoron. Nézte a csengő fölé kiszögezett márványtáblákat: „Francesco Naldi”, „Gugliamo Respighi”. A villákban eleven élet nyüzsgött. Legtöbbjében teniszeztek. Elégedetlenül újra fölfelé indult. Elhagyta saját parkjuk kapuját.

 

„Antonio Crivelli” - olvasta a következő ház réztábláján. Nagy, sárga, lehúzott redőnyű épület terpeszkedett a kert közepén. Teljesen lakatlannak tűnt. Pillanatok múlva azonban magas, sovány öregember jött elő a ház mögül és a kapu felé tartott. Mikor elhaladt mellette, petyhüdt szemhéja alól fáradt pillantást vetett rá. Megviseltnek, betegnek látszott. Valami sugárzott lényéből, ami megérintette Kornélt. Udvariasan megszólította. Az öregember figyelmesen, szelíd, bús tekintettel hallgatta kérdéseit s lassan csóválni kezdte a fejét: - Egy magas, sötét hajú, nagy szemű hölgy, Margheritának hívják és nagyon szép? Nem, nem ismerem, pedig húsz éve lakom itt. Két villával odébb van ugyan egy fiatalasszony, de az alacsony, telt és Maria Dorának hívják.

 

Hogyan tudna mégis rátalálni? - gondolta töprengő türelmetlenséggel, miután elköszönt az öreg Crivellitől.

 

Visszasietve szólt a sofőrjének, hogy mégis kocsin megy be Firenzébe.

 

A Piazza de Duomon Emily Careterrel találkozott. Egész társasággal volt itt. A Villa Torre del Gallo mellett laktak, csupa fiatal festő, vidám, zabolátlan kompánia. A különcködően szabadgondolkodású Emilyt gyerekkora óta ismerte. Otthon a család rémének nevezték. Évekig tartó harc után elfogadták külön utakon járó életmódját, bár sohasem tudtak belenyugodni.

 

Kornél hiába ellenkezett, a lány magával cipelte egy kis vöröstéglás, mitikus hangulatú villába, hogy bemutassa kollégáinak.

 

Együtt ebédelt velük. Felüdítette az éneklő, kacagó, vidám társaság, félmeztelen hancúrozó férfiak, könnyű színes öltözékű lányok a halkan permetező szökőkút körül, amelynek vize görög táncosnők kecses kőtestére hullt vissza.

 

Bánáthy a spanyol dal ritmusát hallgatva gyötrő vággyal újra Margherita ölelésére gondolt. Arcát sehogy sem tudta felidézni. Itt az élesen felszikrázó nap arany zuhogásában, a hangos fiatalság között, akik egész valójukkal az élet nappalát hirdették, még inkább feszült idegzete fantáziálásának érezte Margheritát.

 

Mikor az alkonyat pasztall színei szürkületbe mosódtak, autóba szállt, és sofőrjét lassú tempóra utasítva hátradőlt az ülésen. Az égen már feltűntek a csillagok. A kocsi mellett ciprusok suhantak el. E sötét fák már Margherita jövetelét jelezték.

 

Cserháti doktor este az asztalnál unalmas, végeláthatatlan történetbe kezdett, hogy Bánáthy tehetetlen kétségbeeséssel már lemondott Margheritáról erre az éjszakára. Kínzójának szemhéja elnehezedett végre, és aludni tért.

 

Megnézte óráját. Pár perccel múlt tíz. Még nem késett el. A tópartra sietett.

 

A pad üres volt.

 

Szúró ijedtséggel leroskadt rá. Keserűség kiáltozott benne. - Margherita! Ígérted, hogy eljössz!

 

Próbálta nyugtatni magát: késik.

 

A tó sötéten hallgatott. A fák zúgása most szorongást keltett benne. Minden zörejre összerezzent. - Hol vagy, Margherita? – Aggodalma fokozódott. Újra órája fölé hajolt. A rádiumos számjegyek halvány izzással negyed tizenegyet mutattak. Úgy érezte, órák óta várakozik; évek a múló percek.

 

Felállt. Járkálni kezdett. A bokrokat félrehajtotta, bekémlelt a sötét fák közé.

 

Hirtelen idegeibe hasító éles sikoly hangzott fel. Azután még egy követte hosszan, elnyújtottan. A hang zokogásba fúlt, majd dermedt rémületére tébolyult kacagássá változott.

 

E kacagás ismerős volt. Egész testében reszketve rohant a hátsó kerítéshez. Semmi kétség. A Crivelli-házból hangzott Margherita sikolya és szörnyű nevetése. Idegroham! - állapította meg.

 

A villasoron fények gyúltak, ablakok, kapuk nyíltak. Siető lábak dobogása, zavaros kiáltozás hallatszott. Bánáthy is a kapu felé rohant, és a Crivelli-ház előtt tolongó tömegbe furakodott. Rémült hangok tárgyaltak egymással hangosan. Bánáthy fülét egy sűrűn emlegetett név ütötte meg. Riadtan állva maradt.

 

„Margherita Crivelli!”

 

„… Megölte az apját… Az öreg észrevette, hogy szökni akart. Nem engedte ki. Rázárta az ajtót…”

 

Az ideggörcs okozta síró-nevető, dobhártyarepesztő üvöltés már egészen közel hallatszott. A tömegből a borzalom moraja szakadt ki.

 

- Hozzák!... Hozzák!

 

Bánáthy reszketett, testét verejték borította. Egy fejkendős öregasszony arcába hajolva kiáltva kérdezte:

 

- De miért kellett ezért ölnie?!

 

A matróna saját fejére mutatott.

 

- Eszelős! Őrült!

 

Bánáthy Kornél a vonat ablakából a tájat nézte. Lelkében lassan szelíd öröm áradt el. Felfedezte újra a kis piros tetős házakat, szélben hajlongó aranyszínű gabonát, a távoli hegyek kék hajlatait.

 

Szeretteire gondolt. Otthonára. Kertjük gyümölcsösére, élet fáira és a selymes puha fűszőnyegre körülötte.

 

Jó lesz megpihenni ott.

 

Mohón, újra megtalált örömmel élvezte az életét, mint aki a halálból tért vissza.

 

 

Szepes Mária: Az oktogon

A múlt­ban sé­tá­lok most,
az egy­ko­ri szép sug­árú­ton.
Ott lát­tam meg e fu­ra vi­lá­got.

Le­ve­gő­je még üdén tisz­ta volt.
A hıs nyá­ri es­te hal­kan zson­gott,
s az om­ni­busz ál­mo­san ko­co­gott.

Oly sze­líd e kép. Rin­ga­tó je­len­lé­te
bo­ros­tyán­ba zárt, saj­gó em­lék.
Ãr­zi sely­me­sen csil­lo­gó édes­sé­gét.

Anyánk sze­me me­ren­gő. Mel­let­tünk
a pa­don mé­láz­va ül, hát­ra­dől
e kép­ben. Gon­do­la­tá­ra fe­le­lünk.

E pár­be­széd össze­csen­gőn pen­dü­lő lant.
Kö­zöt­tünk föl­fe­lé zu­gó, örök fu­tam.
Mé­lyen kon­du­ló, égi ék­kő-ha­rang.

Va­la­mennyi pa­tyo­lat-aján­dék
a mi­énk. Mert mi­ti­kus re­gék
e ré­gi, hıs, nyá­ri es­ték.

Ki ve­het­né el örök tı­zü­ket,
a teg­na­pot, ami szent­té lett?
Az Idő­fo­lyón vi­rág­fü­zér láng­ot szök­tet.

Fény­híd­ja ben­nün­ket hív.
Lel­künk elé ara­nyí­vet fe­szít,
mág­nest. Már rá­lép­tünk mind.

Le­beg­ve já­runk gö­rön­gyös csil­la­gú­tun­kon.
Túl ha­lá­lé­je­ken, ká­prá­zat nap­pa­lo­kon,
s meg­ál­lunk majd, ahol Örök az Ott­hon.

Szepes Mária
XI. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.