Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Mária Krisztina

Bizarr novellák


…május 10.

Bocsásson meg, kedves Barátnőm, hogy ily hirtelen elhagyom Magát. Bocsássa meg, hogy nem fogok mentegetőzni, vagy kegyes hazugságokat mondani búcsúzóul. Maga többet érdemel ennél. Megérdemli, hogy őszintén írjam le mindazt, ami átviharzott rajtam s a szakítás elhatározására késztetett. Most is szívembe fájdul mélységes szomorúsága, mikor tegnap este elkísért a kerten át a kapuig. Mintha csak érezte volna, amit már tudtam, hogy utoljára érinteném ajkát, és kíván nekem halk jó éjszakát.

 

Megtévesztően szép volt szenvedélyes kapcsolatunk. A maga stilizált, okos, különös lénye koronájává lehetett volna az életemnek, hiszen barátságunk minden pillanata csodálkozást és elragadtatást jelentett számomra. Törékeny testében ezer asszonyt öleltem, együtt kalandoztunk olyan gondolatutakon, amelyeket egyetlen nővel sem érinthettem eddig. Csodáltam művészetét a munka lázában, a titokzatos harmadikat, az alkotót, s ahogy megéledtek vásznain a színek és távlatok. Igen. Megtévesztően szép volt minden pillanatunk. Néha úgy éreztem, megtaláltam életem legnagyobb gazdagságát.

 

Most, ahogy visszatekintek, feltámad bennem annak az egyetlen órának intenzív emléke, amelyben a legközelebb éreztem magamhoz. Sürgősen hivatott akkor, és én ott találtam a japán szalonban egy csomó selyempárnán gubbasztva sápadtan, szinte összetörten. Ópiumos cigarettáinak füstjével tele volt a szoba. Olyan betegnek, véznának, szenvedőnek láttam, hogy szánalom és mélységes aggodalom fogott el.

 

Mikor azután félrevonta a függönyt, feltárta előttem hetek óta tartó elzárkózásának eredményét, az új képet, megrendültem. Féltem magától, ahogy fejét a vállamra hajtotta, és fáradtan mosolygott. Kutatva néztem láztól égő szemét, hogy meglássam benne e halálos látomás forrását, amelyet szerettem volna eltüntetni, mint egy lidércnyomás káprázatát. Fáztam. Csupa fekete, szürke, fehér szín. Csupa árnyék. Valami átok alatt görnyedező lehetetlen táj. Jeges, sötét víz, fenyegető, fekete fák, borús, szigorú ég és egy magas, hátrahajtott fejű lány csodálatos ívű nyakkal, fekete csuhában, derekán kereszttel. Éles, finom profilja belerajzolódott az ég hátterébe. Lehunyt szeme alatt árnyékok mélyültek. Sötét haja hosszan hátára omlott. Szája vékony, szinte szigorúan zárt volt. Kezét görcsösen a mellére szorította, mintha figyelne valamire transzának révületében. Arcán a pokol elsuhanó árnyai: minden ember sorsának kérlelhetetlen ítélete, az elkerülhetetlen halál. A "Látnoknő" címet adta neki. Nem tudtam, hogyan vigasztaljam, védjem önmagától… És mikor gyöngéden, fáradtan, még sugárzó megszállottságában enyém lett egészen, azt hittem, ezután nem jöhet más, csak a teljes kiegészülés. 

 

Mégis ide jutottunk mindketten. Igen, Kedvesem. Mindmáig enyém volt, mindmáig elfogadtam hálásan a kín ellenére, amelyet szenvedélyes ölelkezéseinkben, barátságunkon túl egymásnak jelentettünk. Láttam, mint romlik idegállapota ragaszkodó féltékenységében. Éreztem, elvérzünk mindketten a közös boldogság utáni vágy reménytelen küzdelmében. Tegnap, abban a villanásnyi időben feltárult előttem viszonyunk teljes tarthatatlansága. Maga is a tehetetlen csődöt érezte meg szavak nélkül, és annak belátását, hogy így nem szabad, nem lehet szeretni. Mi összevegyíthetetlen elemek vagyunk. Majdnem megöltük egymást! 

 

Mindkettőnk védelmében menekülök el. 

 

Csupa seb, csupa fájdalom vagyok. Véremben lüktet testének forrósága, mégsem jövök vissza egyetlen csókjáért sem. Bocsássa meg nekem minden szenvedését, amit okoztam, és ha már feloldozott, kérem, válaszoljon levelemre.

 

...június 7.

Köszönöm! Ezt vártam. Hál’ istennek megtarthatjuk egymást. Őszinteséget kíván, beszámolókat mindenről, amit átélek, és én örömmel teszek eleget ennek az óhajának, hiszen értőbb szellem elé nem bocsáthatnám élményeimet. És a fogadalmat állom. Ami történt közöttünk, arról egy szót se többé!

 

Itt lakom most egy tengerparti hotelben. Ez esik legmesszebb a várostól, és innen láthatom leginkább azt a Ciprus-szigetet, ahová vágyódom. De nem látogatom meg. Képzeletben minden szebb, mint valóságban. Félek a csalódástól. Így marad gyönyörű és elérhetetlen számomra. Fiatalságom éveiben mohón törtettem minden felé, amit megkívántam. Üresség maradt utána.

 

Be kell vallanom, céltalan játékot folytatok így, mert nem tudom hamarjában, mit kezdjek önmagammal. Vannak homályos terveim, főleg a csillagászattal kapcsolatban. Mint tudja, mindig izgalmas kérdés volt számomra. Még nem határoztam. Valami lendítőerő kellene az életembe, hogy megmozduljak.

 

Szépek ezek a remegő fények szemben a szigeten, amelyet a magaménak érzek. Beárad szobámba a tenger sós illata, mélyeket lélegzem, hogy tüdőm megteljék az égi ózonnal. Körülöttem csendes minden. Élesen fénylenek a csillagok. Most úgy érzem, hogy közelebb vagyok a csillagóceánhoz fölöttem, mint e kis kék bolygóhoz. Érzem mágneses hívásukat.

 

Azt hiszem, mégis berendezem az obszervatóriumot, mégpedig hamarosan. Mindennél jobban vonzanak ezek a távoli fények. Nem tudok asszimilálódni a prózai élethez. Igen, a csillagok. Ez az én édenem. A világ egyetem hűvös szabadságára vágyom.

 

Már ki béreltem egy házat, az építkezés tartamára odautazom. Új címemet küldöm.

 

...március 20.

Megint nekifogok az írásnak, és megpróbálok beszámolni a történtekről, lelkiállapotomról a lázas munkában. Milyen hatalmas szimfóniaként zeng bennem! Szonáta, apassionáta! Felszabadulás, elfordulás minden hétköznapi szürkeségtől. Csillag mögött csillag, mérhetetlen tér, időtlen idő. Saját létem valósággal eltűnik a fényévek szédítő távolában.

 

Együtt dolgoztam a munkásokkal, hogy hamarabb elkészüljön minden. Az utolsó szögig magam terveztem az egészet, és most, hogy készen áll, élő barátomnak érzem. Büszkeséggel töltenek el ezek a méltóságteljes, egyszerű formák.

 

Két szobám van a kupola alatt. Nagy, tágas, kevés bútorzatú termek, földig érő ablakokkal. Ideidézem, ha felébredek úgy alkonyat felé, csillagimádó nagy testvéreimet: Pythagorast, Euklidest, Copernicust, Keplert, Newtont. De ha már felragyognak az égi korongok, sietek vissza hatalmas távcsöveimhez, hogy szét pattanjon parányi emberburkom, és újra repülhessek végtelenbe bomló szárnyakkal az örvénylő óriási pályák között.

 

Itt, a hegytetőn semmi sem zavarja a szerzetesi csöndet. Sikerült egy asszisztensnőre szert tennem, aki annyira hangtalanul él mellettem, mint a szellő. A szemben lévő pavilonban lakik. Magányos leány, árva. Szenvedélyes csillagász. Úgy tűnik nekem, semmi sem érdekli ezenkívül. Pontos, lelkiismeretes kollegina. Nagyszerű eredményeket értünk már el a fotografálással. Matematikai tudása meglepő. Hűvösség, szenvtelenség árad belőle is, mint a csillagokból. Este árnyékként megjelenik, és ott görnyed hajnalig, míg erélyesen aludni nem küldöm. Némán hallgatja rajongásaimat. Mélységesen semleges a kapcsolat közöttünk.

 

Minden szellemi erőm teljében érzem magam. Valósággal lángolnak a gondolataim. Minden képlékeny. Olyan teljességeket vagyok képes átfogni, amelyek azelőtt szétgurultak erőlködő agyamban. A problémák, amelyekhez nyúlok, egyszerre megvilágosodnak, mintha fényszóró világítaná át a dolgokat. Új fénybe kerülnek életem elmúlt eseményei is.

 

Pillanatokká válnak itt az évek. A halál is elveszíti félelmes árnyát. Utazik a csillag sugár fényévek milliárdjain át. Csupa titokzatos mozgás, küzdelem a mindenség. Halál? Nincs! Csak átváltozás, letűnő csillagok, szétporzó emlékképek, de örök élet, megsemmisíthetetlen erő.

 

Boldog vagyok. Vad tevékenységem izzásában egy ideig nem fog hallani rólam.

 

…április 3.

Bocsánatot kérek hosszú hallgatásomért. Már nem is tartoztam a világhoz, és azt hittem, az események végleg elkerülnek. De a nyugtalanság sodrából, úgy látszik, nem lehet kilépni.

 

Újra itt vagyok a Földön, és valami furcsa zavarodottságban élek két hete, mióta Mária Krisztina meghalt.

 

Különös, csendes munkatársamnak a keresztnevét sem tudtam haláláig. Most úgy zeng bennem szüntelenül, mint a harangzúgás: Mária Krisztina! E névről a szentek jutnak eszembe, a templomok színes ablakai, középkori freskók és orgonazúgás.

 

Nem vettem tudomást az életéről, és most, hogy meghalt, mintha egy ismeretlen fényforrás gyúlt volna ki bennem. Talán túlságosan megszoktam nesztelen lényét körülöttem már másfél év óta. Vagy a halála előtti vallomása rendített meg? Az ő csodálatos szerelme? Mert Mária Krisztina szeretett engem. Úgy mondta meg lázasan, utolsó sóhajával, utolsó mosolyával, égő, kitágult szemével, ahogy erőtlen hívására föléje hajoltam. Zaklatott suttogásával örvénylő mélységeket nyitott meg bennem. Félelem, szorongás támadt lényemben, önvád, mintha mulasztottam volna valamit, valami visszavonhatatlant, talán egy gyöngéd szót, simogatást, csak… nem tudom. Ez az érzés nem hagy el azóta, mióta ellobbant a teste a krematóriumban, és én hazahoztam őt ide, ahogy kívánta, az íróasztalomra. Egy kis lepecsételt hamveder. Mária Krisztina.

 

 

Sohasem néztem rá, de halála óta folyton kísért álmaimban. Finom és végtelenül bús az arca a derengő csillagfényben. Magas boltozatú homloka fehéren világít. Haja kétoldalt lesimul, sűrűn, sötéten és palástszerűen eltakarja kecses ívű vállát. Minden pillanattal jobban emlékszem reá.

 

Három nap alatt vitte el a tüdőgyulladás. Teljesen egyedül élt a világban. Jegyzeteit nekem hagyta, és most estéről estére olvasgatom őket. Finomabb írásokat alig is merek ezeknél, és ami megzavar, amiről szinte nem merek, nem tudok beszélni - mintha az én érzéseim öltenének formát, minden elképzelésem, vágyakozásom Mária Krisztina apró betűiből csendül ki. Az a mindent átható gyöngédség, panteizmus, kollektív szemlélet, amely bennem is szunnyad. Csak akkor lobbant fel fényesen, amikor ki tudtam szakadni saját lényem börtönéből. Animámnak egyenletes, tiszta tónusa van. Meg állapításait olyan fogalmakkal fejezi ki, amelyek bennem is hasonlóvá csiszolódtak szellemi fejlődésem folyamán. Külső életéről alig tudok valamit. Láthatatlanul élt kifelé, de mély kutakat, forrásokat fakasztott mindenre érzékenyen hangolódó lelkében. Mekkora magasságokat járt meg ez a lány! Mintha az élet minden ízéről tudott volna, végig szenvedve a vágyak, csömörök és csalódások fájdalmát, mintha ezer ember sorsot merített volna ki saját lényében, és most mindezek tapasztalata leszűrődve ott élne benne. Úgy beszélek róla, mintha fizikailag is jelen volna… Igen, számomra csak most kezd élni egyre erősödő valósággal. Olyan közel van hozzám, hogy megérinthetem. Testében sokkal álomszerűbbnek, távolibbnak tűnt mellettem, mint halálában.

 

Igen, minden Őt idézi itt… a fák közül kibukkanó pavilon, a hegyek kék színű, szelíd hajlásai és maga a munka is.

 

Furcsa irrealitás lappang körülöttem. Egyre közelebb jön, és én nem tudok, nem akarok védekezni ellene. Mária Krisztina írásaiból szállnak fel ezek a kísértetek, és uralkodnak egész lelkemen.

 

Búcsúzom most.

 

...június 5.

Nem tudom szavakkal kifejezni a változást, ami történt velem. Szakadék nyílt egykori és mostani életem között. De régi énem is fennakadt a szürke másik parton, örökre. Egy új világ kapuja tárult fel bennem. Mintha egy távoli csillagra lendültem volna ki, ahol természetessé, törvénnyé válik minden fantasztikum.

 

Még a levegő is megváltozott. Más színű az égbolt, és minden formának más a jelentősége! Vak voltam eddig. Fülembe is csak tompán szűrődtek a hangok. Mintha most ébrednék egy kábult, lidércnyomásos álomból. Elérkeztem saját valóságos létemhez.

 

Szerelmes vagyok egy halott lányba, aki halálában is élőbb mindennél, aki benépesíti lelkemet a szépség, gyöngédség minden ízével, és teljessé, halhatatlanná tesz.

 

Ha lehunyom a szemem, ő már ott áll az ablak előtt, és nézi a valószínűtlen, ködbe merülő tájat. Nagy, csillogó, sötét szemével, ha rám pillant, meg borzongok. Azután… jön felém, nesztelenül. Leül egy párnára karosszékem mellé. Állát a térdemre támasztja. Így néz fel rám, szótlanul, és mégis telítve mondanivalóval. Mélységes érzéseket zendít meg bennem, fájdalmasabban gyönyörűeket. Mária Krisztinával így beszélgetünk, mi ketten!

 

Elevenen élőbb így, mintha karjaimban tartanám egy szétszakíthatatlan ölelésben. Nem káprázat. Itt van körülöttem. Arca az arcomhoz simul, hajának szét bomló illata betölti a levegőt.

 

A napfényes kertben sokszor látom közeledni, virágosan lebbenő könnyű ruhákban a lehajló fák alatt. Időnként elmosódik, mintha fátyol hullna rá, akkor suttogását hallom, vagy csendülő kacagását lelkem kelyhében.

 

Milyen kifejezhetetlen ez az érzés. Ő mindent benépesít lényével. Jelen van a felhők alakuló arcában, a helyek ködös szépségében és elválaszthatatlanul bennem, mámoros öleléssel eggyé forrva.

 

Mára Isten vele, Barátnőm! 

 

...augusztus 25.

Csupa virág a pavilon, és az út is a pavilontól a toronyig. Mária Krisztina kívánta így. A könyvet fejeztük be, ketten. Már el is küldtem G-nek, és nemsokára megjelenik. Azt hiszem, fog egy kis fel fordulást okozni. Magamnak is meglepetés volt néhány dolog, különösen, ami az új bolygóra vonatkozik. De sikerült mindent bizonyítanom, hála Mária Krisztinának, aki megajándékozott ezzel a csillaggal. Talán hálából, mert hiszek halhatatlanságában.

 

Azt írja, Barátom, hogy valami vonzó őrület az, amit csinálok, és maga már régen érez te bennem ezt a diszpozíciót. - Nos, a "vonzó "őrületet" nem fogadom el. Mária Krisztina valóságos, erő teljes jelenlét a lelkemben. Minden pillanatot ünneppé emel. Nem érintheti többé idő és elmúlás. Leírhatatlan ez. Nincsenek hiány érzeteim. E telítettségben nem unatkozom soha. Nyugodt vagyok, ki egyen súlyozott és fáradhatatlan a munkában.

 

Boldogság ez, Barátnőm, és nem őrület! Ez a szabadság az egyetlen igazi valóság.

 

Ne féltsen engem. Én meg találtam az életemet. Örüljön velem!  

 

...október 8.

Éppen írni készültem Magának, mikor levele megérkezett. Meg kell nyugtatnom. Ezek a dolgok nem félemlítenek meg engem, mert mire humánus barátaim megérkeznek, én már egészen máshonnan szemlélem őket.

 

Időm elérkezett. Ma éjszaka értem jön Mária Krisztina, fölém hajol, és megállítja ezt a zakatoló gépezetet. Szabad leszek végre vele egyesülve, szabad és halhatatlan. Csodálatos munka, csodálatos élet várakozik ránk a mozgás örök törvényében, csillagokon, világokon át száguldva, míg a Cél nagy békéje fel nem bukkan, míg fel nem szívja külön életünket a nagy Fényesség. Fogalmak nincsenek erre. Csak megrázó akkordokat üthetnék le a zongorán, vagy megnyithatnám valamennyi érzékszervét a IX. szimfónia utolsó öröm tételének befogadására.

 

Meg kell értenie, a Maga álmai is más síkokról szólnak. Tudnia kell, minden eksztázis, amelyben érték fogan, csak felderengő emlék, tudatot áttörő fényözön az örök útról.

 

Ma éjszaka van az én nagy beavatásom. Már elrendeztem mindent. Miután Magán kívül senkim sincs, és tudom, nem fogja tehernek érezni, kérem, teljesítse egy pár kérésemet. A vagyonomat, amelyre nincs szüksége, adja oda a rászorulóknak. Mária Krisztina jegyzeteit, ha akarja, olvassa és őrizze meg. Íróasztalomon lesznek lepecsételve, együtt a saját írásaimmal. Az obszervatórium és pavilon álljon tárva-nyitva, hogy az éhes tolvaj magához vegye, amit megkíván, a fáradt csavargó megpihenhessen benne, a kíváncsi meg bámulhassa. Hogy az élet átáradjon rajta, mint a folyók hömpölygő hullámai, és őrölje rommá lassan az idő.

 

Poraimat az elégetés után Mária Krisztinával együtt temettesse el itt, a hegytetőn.

 

Ma, úgy hajnal felé fog beállni nálam a szívszélhűdés.

 

Tele vagyok várakozó boldogsággal, az utazás, a hazatérés izgalmával. Mintha állnának a percek. Már órákat sétáltam a hegyen a mozdulatlan estében. Különös, varázslatos szépségben nézett vissza rám a táj. A lombtalan fák halk neszei mintha búcsút intettek volna; tündéri arcot öltöttek. Meg kellett állnom, hogy egyesüljek e képpel. Mintha sohasem éreztem volna ennyire át e parányi bolygó óriási jelentőségét a kozmoszban. Mégis könnyű szívvel hagyom el, vissza sem tekintek könnyekkel szántott utamra, amely itt hajszolt végig. Égi járművem hajnalban indul…

 

Mária Krisztina jelenléte borzong át rajtam. Már megállt a nagy alabástrom óra a kandallón. Fél három. Búcsúznom kell.

 

Ne felejtse el, mindnyájan átutazók vagyunk. Nagy csillag kikötők várják Magát is. A végtelenben valamennyien találkozunk. Most lekapcsolom az állólámpa sápadt fényét, és végignyújtózom a pamlagon. Várok.

 

Isten vele, Barátnőm.

 

Szepes Mária: Az élőhöz

Reggelente gyorsan elzárom
az óra halk, kíméletes
csendülését, nehogy felébresszelek.
Félálomban még érzem, ott vagy.
Lélegzésed neszét is hallom.
Nem tévedek. Több érzékszervvel érzékelek.
Az egész lakásban a Te lényed van jelen.
Semmi sem oly bizonyos,
mint fénnyel átszőtt Valóságod.
Ha szólok Hozzád, rám figyelsz, s elárad
bennem hangod rejtélyes negatívja.
Gyöngédséged simogató selyme úgy érint,
mint csillagsugarak hárfahúrjainak
fölfelé hullámzó skálája. E melódia
égre írt bolygók kottafejeiben rejlik.
Valamennyi elhangzott,
szerető szavadra hangszerelték. Habzó
vízesésként láthatatlan szellemujjak pergetik,
s végtelenre hangolt zenekarként kísérik
a mindenség varázslatos instrumentumai.
E vezérszólam ringat este, énemet kioltva.
Akkor tudom a titkot, mindent feladva,
hogy e mulandó, őrült világban,
– ami született, porrá omló, anyagi formák hullája, –
a relatív idő és csillagok fölött
számomra egyedül Te létezel,
csak Te vagy igaz és halhatatlan.
1991. ja nu ár

Szepes Mária
XII. évfolyam 6. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.