Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Singaku megtérése (Japán történet) II/1. rész

Bizarr novellák


 

„Végtelen, végtelen az én fájdalmam, Yokoto szan!”

 

„Forrón éget a nap, rám hűvösödik az este, kigyúlnak a csillagok, virraszt a holdsarló az éjszakában, csónakomat csendesen ringatja a víz, és én már nem is könnyezem. Csak bámulom meredt, kővé vált szomorúsággal szigetedet.

 

Mennyit kerestelek idegen asszonyok arca mögött, fényben vagy Yoshiavarák szennyében! Ó, jaj nekem! És mikor rád találtam végre, virágaid elhervadtak és életed ellobbant ujjongó csókjaimtól.

 

Sírodon kék lampionok ringatóznak. Olyan a fényük, mint a halál.

 

A fájdalomban megdermedt, magányos fák Téged őriznek, ó, halott virág, és jajgatnak néma, szüntelen jajjal, égre nyúlón vagy görnyedten meghajolva, mint örök siratók halotti éneke.

 

Olyan szépek a szemeid, hogy szívem megszakad az emlékétől. Hiszen tegnap vittelek házamba virágkoszorúsan, beszívtam hajad illatát és elvesztem csókjaidban, Yokoto szan, én örömöm. Szeretetem súlya alatt roskadozok.

 

Te voltál minden fény, az áhítat és a dalok forrása. Te voltál a zene mélysége és a csillagok titokzatossága.

 

Most elszállt a szépség és az értelem minden létezésből, mert nincs út, nincs élet, nincs cél rajtad kívül, Yokoto szan.

 

Ó jaj nekem, szerencsétlennek!” – Így jajgatott csónakjában Shingaku, a költő, a hallgatás szigete mellett, és őrizte reménytelen bánattal szerelmesét.

 

…és jöttek a nappalok, jöttek az éjszakák, Shingaku háta meggörnyedt, orcái beestek, szemei égtek a láztól, de nem mozdult csónakjából.

 

A Minden Dolgok Irányítója megszánta végül ezt a makacs bánatot, és nagy vihart bocsátott a vízre, amely kivetette őt csónakjával együtt a sziget partjára.

 

Négy remete talált rá a parti homokban, ájultan.

 

A remeték a sírokat ápolták, és itt, a mulandóság közelében elmélkedtek a vágyak, a létezés értelmetlenségéről.

 

Az egyiket Yasuinak, a békésnek nevezték, a másikat Saiwának, amely a boldogságot jelenti, a harmadikat Shikuzának, a csendesnek, a negyediket Koheinarunak, vagyis igazságosnak.

 

Mind a négyen öregek, de erősek, szikárak, nyíltszívűek voltak, mintha egy anya szülte volna őket. Egyformán halkan csengett hangjuk, derűsen mosolyogtak és hasonlóan mozogtak, hajlongtak a virágok között vagy ültek felhúzott lábakkal a fák tövében.
Shingaku, a költő, szenvedélyes bánatával közöttük élt ezután, és ők türelmesen hallgatták keserű panaszait reggeltől éjszakáig, hallgatták és mosolyogtak derűs nyugalmukkal.

 

Shingaku nem értette, nem látta őket. Shingaku csak önmagát látta, és önmagában Yokoto nedves, rányitott szemeit. Mert olyan volt az ő bánata, mint a mindent beborító köd, mint a lefojtott tüzek sűrű füstje, mint az örökké zúgó lárma.

 

– Élt egyszer régen egy nagyon bölcs kashira – így kezdte beszédét Yasui a szürkület csendjében ülve három társával a jávorfák alatt.

 

Shingaku tőlük nem messze heverészett, és a sötétedő eget bámulta. Panaszai elfogytak, szíve fásult és fáradt volt már, mint a forróságtól felégetett, kiszikkadt föld. Csak a négy remete álmára várakozott még, hogy a kedves síron végre elkövethesse éjszaka a szent harakirit. Életének értelme megszűnt. Miért is folytatná ezután? Dalai, amelyek szerteszálltak az országban és dicsőséget szereztek neki, csak Yokotóért születtek. Yokotóért csiszolta fényesre szellemét, izmosította testét, gyarapította vagyonát. Ő volt a célja, koronája mindennek. Hová tűnt a cél most? Hová tűnt Yokoto? Yokoto elment, és Singaku követi az ő kecses tipegését a halál túlra is.

 

Fásultan kezdett figyelni a remete halk hangjára. Később a lelke is feléje fordult. Úgy hullottak szomjazó lényébe végül a szavak, mint gyógyító, pihentető esőzuhatag.

 

– Nagy volt a híre Nekijának. Így nevezték a mestert – folytatta beszédét Yasui. – Bölcsessége úgy áradt szerte az országban, mint az édes virágillat. Seregestül tódultak hozzá a betegek, a bánattól sújtottak, a kétkedők, az élet után vágyakozók és a megfáradtak, hogy fényességet gyújtson bennük, hogy megpihentesse vagy helyes irányba indítsa őket.

 

Híre eljutott Matsurinak, egy gazdag ifjúnak a füléig is, aki nagy töprengések között töltötte napjait a keletkezés, az élet, a halál és az Istenség titkain tűnődve. S bár úgy vélte, ezekre a kérdésekre ember nem adhat feleletet, mégis elhatározta, hogy felkeresi Nekiját, a bölcset, és meghallgatja vélekedését a megismerhetetlen dolgok felől.

 

Elindult tehát.

 


A városokban és falvakban, amelyeken áthaladt, feltárult előtte minden nyomorúság, tehetetlen szenvedés, amelytől távol élt eddig hatalmas kertjei, kényelmes háza, gazdag és vidám barátai között. Koldusok rohanták meg hintóját, és rikácsolva feléje nyújtották piszkos, fekély marta kezüket. Sovány és sápadt gyerekek nyüzsögtek a szűk utcákban és bújtak elő a piszkos vályogviskókból. Csontvázzá száradt aggastyán vánszorgott az utca ételhulladékai között, és mohón tömködte szájába a rothadó szemetet. A városon kívül egy halott hevert, rettentő bűzt árasztva. Testét nyüzsgő férgek borították.

 

Matsuri lelkére a szánalom és keserűség egyre súlyosabb terhe nehezült. – A világot koldusok, betegek, jajgatók tömege lepi el. Ki felelős ezért? Egyetlen boldog emberrel sem találkozott az egész úton. Senki sem tudja, miért él, honnan jön, hová megy. Csak szenved, és meghal a végén. Mi ez, ha nem rettenetes értelmetlenség? Azt mondják, Nekija nyugodt és szüntelenül mosolyog fehér krizantémos kertjében. Azt mondják, a hangjától lecsendesednek a háborgó lelkek és megnyugszanak a kétkedők. Ó, hát hogyan lehet mosolyogni a világ szenvedéseinek közepette? Hogyan lehet megnyugodni?

 

Így lázadozott Matsuri, és halmozta magában a vádakat, hogy majdan megzavarja vele a bölcs Nekija nyugalmát. Mintha minden igazságtalanságok fölött érzett keserűsége benne, a rendbe simulóba, a törvények békés elismerőjébe összpontosult volna. Mintha ő lett volna felelős mindenért, amit tökéletlennek, csúfnak látott.

Úgy érezte, neki sincs joga öröklött gazdagságához. El kell hagynia otthonát, hogy belevegyüljön az életbe, hogy lásson és megértsen mindent, amit kivételes helyzete eddig eltakart előle.

 

Igazságra, szépségre szomjazott az ő lelke. Bár a mulandó test eltakarta előle az emlékezést, e vágy hajszolta őt újjászületésből újjászületésbe már végtelen idők óta.
Kíséretét visszaküldte. Pénzét, ékszereit szétosztotta a koldusok között, s csak úgy, gyalogosan, egyszerű vándorként folytatta útját tovább.

 

Megismerte az emberek indulatait, önzését, fel-felbukkanó jóságát, ahogy befogadták, vagy nem adtak neki szállást éjszakára. Megismerte a verejtékező munkát, az élősködők és gazdagok gyűlöletét, a bálványimádók fanatizmusát, s a lelkek küzdő, örök kétféleségét fény és sötétség között.

 

Lelke telve volt zavarral, lázongó kérdésekkel, haraggal, mikor abba az erdőbe érkezett, amely még elválasztotta őt Nekija lakóhelyétől. Amint beesteledett, nem folytatta útját tovább. Leheveredett egy fa alá, és mély álomba merült.

 

Különös érzésre ébredt éjszaka. A világos, puha holdfényben csillogott a fák koronája, és a sűrű lombok között titkokkal terhesen bámultak a csillagok. Lelke kifejezhetetlen várakozás feszültségével telt meg a mozdulatlan csendességben. Úgy érezte, a következő pillanatban történni fog valami, amit több és szebb mindennél…

 

Figyelt.

 

Sötét árnyékok gubbasztottak és nyúltak el a fűben. Egy tücsök halk ciripelésbe kezdett, és álmos hangok feleltek rá az erdő minden részéből.

 

Messze egy lampion gyúlt ki, amelynek fénye hol eltűnt, hol előbukkant a fák közül.

 

A kíváncsiság a fény után indította Matsurit. Széthajlítgatva a sűrű lombokat, csendesen közelebb osont.

 

A lombok és a fák megritkultak lassan, és ő egy széles fatörzs mögül előbukkanva, holdfénytől csillogó tisztáson találta magát. Közepén egy nagy, félig romba dőlt templom állott, ijesztően sötét kontúrjaival.

 

A lampion már a márványoszlopok között himbálózott, majd hirtelen eltűnt a boltozat alatt.

 

Matsuri a faragások és a bálványok idomtalan teste mellé simulva, a templom belsejébe is követte a rózsaszínű lampion ringását, amely – ahogy kivehette már – hosszú bot végén függött, és egy selyemkimonót viselő nő vállán ringatózott. Csak tornyos frizuráját, törékeny alakját és tipegő járását figyelhette meg hátulról. Érezte, az arcát is látnia kell, mindenáron.

 

A nő megállt. A lampiont felemelte, és rávilágított vele az egyik bálványra. Matsuri megismerte benne a Szerelem piros ruhás istenasszonyát, lábainál a mézkelyhet nyújtó aranykígyóval.

 

Halk sóhaj verődött vissza a falakról. A nő a kövek közé tűzte a botot, bő ujjasából mécsest húzott elő, és meggyújtotta. Azután arcra borulva, tapsolva és hajlongva imádkozni kezdett a bálvány előtt. Éneklő, kedves hangja betöltötte a templomot, és kísérteties, különös érzéseket ébresztett Matsuriban.


„Ó felkelő nap, forróság, fény, az
alkonyatban vörösen égő égbolt
asszonya, könyörgöm, kerüld el
álmaimat és fehérvirágos kertemet. Ó
ne bocsásd rám a vágyakozás emésztő
lázait. Ne küldd rám forró leheletedet
a messziről vándorló szélben. Ne szólíts
mézes szavaddal a sameszánok hangján.
Ó kerüld el szegény, magányos házamat
szépséges asszony, és engedd, hogy
békességben, csendben maradjak végre, mint a távozó bölcsek, a vágytalanok, a
boldogok, kiket a szenvedés, a
halál már örökre elkerül…”

A nő hangja halálosan szomorúvá halkult, és úgy csengett, mint a befátyolozott ezüstgong. Elfojtott vágyakozás, fájdalom reszketett mögötte.

 

Lassan felemelkedett, vállára vette a lampiont, és megfordult.

 

A fényben láthatóvá lett az arca, amely Matsurit lelke mélyéig megrendítette. Mintha régen ismerte volna e kedves vonásokat, és mindig utána vágyódott volna.

 

A leány kifelé indult.

 

Matsuri előlépett az árnyékból, és elébe állt. A leány ijedtében felsikoltott, és elejtette a lampiont.

 

– Ne félj tőlem, szépséges tsuyu, én nem bántalak – nyugtatta halkan Matsuri.

 

Az reszketve, eltakart arccal hallgatott.

 

Matsuri hozzáhajolva, gyöngéden kérdezte:

 

– Hát nem ismersz? Hát nem vártál engem, mondd?

 

A leány ijedten húzódott hátrább.

 

– Úgy érzem, valamikor elveszítettük egymást, és most végre megtaláltalak – suttogta már a fülébe Matsuri, elkábulva bőrének és a hajába tűzött nárciszoknak illatától. Feléje nyúlt, hogy átölelje.

 

– Maradj ott! – sikoltotta a leány. – Ki vagy te?

 

– Matsuri vagyok, a vándor

 

– Honnan jössz?

 

– Messziről, te gyönyörűséges. Érted jöttem! Emlékezzél hát! Egy a mi életünk. Úgy tartozunk egymáshoz, mint gyökér a fához. Szeretlek! – Átölelte hirtelen, de az kisiklott karjai közül, és futni kezdett kifelé. Matsuri a kapunál érte utol, és magához szorította. A leány egész testében reszketve, minden erejével védekezett.

 

– Nézz rám! Nézz rám, te szépséges! Könyörgöm – kérlelte a szenvedélytől remegve Matsuri, és a leány haját, nyakát csókolgatta.

 

Ijedt rebbenéssel nyíltak rá a leány szemei. Elcsendesült. Nézte, csak nézte hosszan, tűnődve. Lassan felemelte kezét, és félresimította Matsuri csapzott haját. A teste már forró volt. Szemei felragyogtak. Szavak nélkül rohanta meg a felismerés és a gyönyör forgószele, elsöpörve minden akaratot, időt és öntudatot.

 

A mécses fényében rózsásan derengtek a lótuszkelyhek, amelyen a Szerelem piros ruhás istenasszonya pihent, lábainál a mézet nyújtó aranykígyóval.

 

Napjai egymásba olvadtak Matsurinak a gyönyör kábulatában, nem gondolkozott, elvesztek töprengései, elfelejtette Nekiját, a mestert, Yama-hato gyöngéd karjai között.
A világ kifényesedett az erdőn. A madarak éneke, a virágok csendes színei, a fák zúgása, a leveleken átszűrődő napfény és az éjszakák forró, áhítatos némasága, harmonikus örömmé olvadt a lelkében. Úgy érezte, ezért van minden, ez a dolgok értelme és végső célja.

 

De Yama-hato egy napon beszélni kezdett Nekijáról – kertjeik szomszédosak voltak odaát a faluban. Yama-hato legyezőket festett a gésáknak, ebből kereste meg szerény táplálékát.

 

Egyik szeretkezésük utáni csendben feltámadt benne az emlékezés Nekijáról, s az kioltotta szeméből a lángokat. Két kezét összekulcsolta. Hangja tűnődővé, egészen halkká vált:

 

– Ó Matsuri! Félnék most elébe kerülni az én örömömmel, a te arcoddal a szívemben, a te öleléseid emlékével. Pedig ő végtelenül jó. Sohasem láttam indulatfelhőt a szemében. Befogad minden hontalant, és megbocsát minden bűnösnek. Láttam fekélyes tisztátalant megtisztulni a lábai előtt, egy tolvaj is üldögélt a kertjében. Szelíd szavakat váltott vele, pedig mindenki más elüldözte és köveket hajítottak rá. Ó Matsuri, ha láttad volna, hogy ment el onnan az az ember! Szelíd, csodálkozó, megtisztult lélekkel.

 

– De hát mondd csak, Yama-hato, méreggé változhat a mi örömünk? Nekija öreg és fáradt már. Nekija bizonyosan elvétette az ő párját, elűzte magától a szerelmet, és most, hogy az ifjúság ideje tovatűnt felette, elátkozza e varázslatos érzést. Gyűlölöm Nekiját, mert elvonja tőlem a gondolataidat, és szomorúvá tesz téged! Ó Yama-hato! Úgy, amint a napfény nem múlhat el, hanem újra és újra feltámad a hajnal tisztaságában, úgy, amint a csillagok nem múlhatnak el, mert örök az ő életük a végtelen térben, úgy örök a te életed is énbennem. Szeretlek!

– Matsuri, kedvesem – emelte rá szerelemtől és fájdalmas örömtől fénylő szemeit Yama-hato –, hiszek neked. Ha úgy akarod, nem beszélek többé Nekijáról. De azt még tudnod kell, ő sohasem szór átkot senkire és semmire.

 

– Mennyire véded őt, Yama-hato, mennyire betölti világodat! Látod, én elhagytam minden gondolatot, töprengést, elűztem magamtól Nekija képét, ahogy megtaláltalak, mert elég vagy nekem. Te vagy egyedül az én hitem és gazdagságom.

 

Yama-hato szemei átkönnyesedtek.

 

– Ó Matsuri! Most így gondolod ezt. De meglátod, minden újra visszatér. Eljön az idő, mikor elvágyakozol mellőlem, hogy megkeresd a te lelkedet, hitedet, örökéletedet. A test vágyai és maga a test mulandók, változók, mint az éj és a nappal. Csak a lélek kutató nyugtalansága változhatatlan a fény, a végső megértés után.

 

Matsuri lelke csodálkozással telt meg.

 

Yama-hato mondta ezeket a szavakat? Tűnődve nézte szelíd arcát, fájdalomban, gyöngédségben, titokzatos gondolatokban égő szemeit. Hirtelen ijedtség, szomorúság nehezedett rá, mintha Yama-hato elérhetetlen messzeségbe távolodott volna. A végzetszerűség érintésétől kétségbeesve, reszketve ölelte magához.

 

– Miért mondod ezt, Yama-hato, kedvesem? Ki tanított ezekre a halálos, örömtelen szavakra? Bizonyosan Nekija, a kiszáradt életű, az átkozott!

 

– Ne! – könyörgött csendesen Yama-hato. – Nem szabad bántanod őt, hiszen neked is el kell jutnod hozzá valamikor. Nekem is. Mindnyájunknak.

 

– Most már nem! Soha! – kiáltott haragosan Matsuri. – Hallani sem akarok többé róla!

 

– Jó – mosolyodott el Yama-hato. – Csak ne légy haragos. Mindent úgy teszek, ahogy akarod.

 

– Csak öröm van. Csak te vagy Yama-hato – hajolt föléje Matsuri megenyhülten. – Minden pillanat, amit elvonunk ettől, veszteség. Yama-hato, kedvesem, ne beszéljünk többé ezekről a dolgokról.

 

– Igen. Ahogy te akarod – simult hozzá engedelmesen Yama-hato.

 

Szepes Mária: Ki vagy?

 

Hány réteg cseppkő rakódott rád
elmúlt életek kemény, bénító anyagából?
Hány akadály emelkedik a másik
konfiguráció magja és közötted, amíg
csupa torz kényszer, hadonászó vád
rekeszt el a teljes, való világtól?
Csak állsz ott a csillámló homályban,
Maya vetületeitől halálra váltan.
Nem tudod, hol vagy, ki vagy?
Vak determináció kötöz le,
rab vagy, szabad vagy-e,
mikor jön el a vég, és mi
volt a kezdet? Ki intézi sorsod?
Szervezeted, a perpétuum mobile,
hogy működik, cserben hagy-e,
s fogoly agyad labirintusában,
miért döngetik folyton áthatolhatatlan
falak akadályait transzcendentális
gondolataid? Hol a kijárat
e szörnyű vízióból, vagy csak
hiszed, hogy van igazi kiút, s te
végül megszabadulsz? Lehet, hogy a
vak természet bábja vagy csupán?
Létedben éjek, nappalok váltják egymást.
Tudatod örökkön-örökké kihúny,
s újra éberré válik, amire
fény esik, mindig más formát
ölt, de egyik sem tartós, egyik sem igazi.
Mi az igaz hát? Honnan veszed a vágyat,
a bizonyosságát is, hogy volt, van
lesz valahol, valamikor az édeni
állapot, ahol eltűnik a szemfényvesztő „mintha”,
lenyűgözött szellemed szárnyat bont,
ott, ahol a lélekmadarak, a fák
is repülnek, a Valóság is szétpattan
a botor képzelet boszorkány-éjének 
halált hordozó buborékja.

 

 (folytatjuk)

Szepes Mária
XIII. évfolyam 10. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.