Szepes Mária rovata

Szepes Mária - Singaku megtérése (Japán történet) II/2. rész

Bizarr novellák


Sohasem volt még olyan szép Yama-hato, mint ezen az éjszakán. Sohasem voltak olyan forrók, féktelenek, mégis alázatos gyöngédségtől reszketők az ölelései. Matsuri úgy érezte, nincs külön élete többé. Megsemmisült. Kihalt számára minden fájdalmas élet, hang és mozdulás a világból. Csak ők ketten maradtak meg új, szépséges kezdetnek e gyönyörűségben örökre eggyé forrottan.

 

Hajnalban csendesen felkelt, hogy gyümölcsökkel köszöntse majd ébredő kedvesét. Ahogy Yama-hato a hajnali fényben ott feküdt meztelenül a szerelem önfeledt mosolyával ajkán, Matsuri szívét, amint föléje hajolva nézte, olyan ujjongó öröm rázta meg, hogy könnyek borították el a szemeit. Letérdelt, és homlokával megérintette a földet:

 

– Ó te boldogságos, te áldott! – tört fel belőle forrón suttogó hálája.

 

Azután szinte részegülten emelkedett fel a szívét szorító imádattól, és nesztelen járással a datolyafák irányába iramodott. Mint a gyermek, kinek szemei először nyílnak a világra, új ámulással bámulta a dolgok mérhetetlen szépségét, a felkelő napot, a párás lila felhős eget, a harmattól csillogó, csendesen merengő fákat. – Most születtem meg! – zendült a gondolat benne. – Nem is éltem, nem is léteztem eddig.

 

Gyümölcsökkel, virágokkal megrakottan, ahogy fekhelyükhöz igyekezett, már messziről látta Yama-hato testének fehér színfoltját a sötétzöld fűben. Szaladni kezdett halkan, hogy meglephesse majd a rászórt virágözönnel, de Yama-hato hirtelen felugrott, mint aki futni akarna, azután rémült sikollyal visszazuhant a földre. Megrázkódott az erdő és megrázkódott Matsuri, mint akire taglóval ütnek. Elszórva mindent, már ott térdelt Yama-hato mellett, és karjaiba szorította rángatózó testét. A fűben egy kígyó suhant villámgyorsan tova. Matsuri rémületében felkiáltott, azután, ahol kékülni, dagadni kezdett Yama-hato combja, ott tőrével felhasította, és szívni kezdte a mérgezett vért belőle. Yama-hato panaszos sikolyait gyötrő jajdulások váltották fel.

 

Matsuri fülei zúgtak, szája, orra vérrel és a vér émelyítő szagával volt tele. Nem tudta, pillanatok vagy évek múltak, csak azt, hogy iszonyú, érthetetlen tragédia zúdult rájuk.

 

A nyögések elhalkultak, a rángatózás megszűnt hirtelen.

 

Csend támadt, mozdulatlan, gyászos csendesség.

 

Matsuri úgy érezte, megsüketült, megvakult hirtelen. Dermedt hidegség áradt szét a szívében. Úgy érezte, zúzottan, holtan hever ott arcra borulva.

 

Haladt az idő. Matsuri még mindig az öntudatlanságba kapaszkodott.

 

A mélyben, a tudat mögött, valami borzalmas várakozott, amely feszegette a gondolatréseket, hogy besurranhasson rajtuk rémületes arcával.

 

Mégis, az elűzhetetlen csendben Matsuri érzékei kiélesedtek lassan.

 

Hallotta a fűszőnyeg halk zizzenéseit, a szelet, ahogy végigzúgatta a fákat. Érezte a nap sugárzó melegét, a föld, a virágok szállongó illatait, szájában a vér sós ízét és szívének fájdalomtól súlyos terhét.

 

A fejét nem merte még felemelni. Hallgatózott. Hátha mégis felébred e gonosz álomból, és meghallja a lopódzó, kedves lépteket a háta mögött; vagy megcsendül a hívó szó:

 

„Matsuri! Hol vagy, kedvesem?”

 

Érezte, Yama-hato ott van közel, egészen közel a virágok között futkároz, vagy kilépve leeresztett kimonójából, lassan lépked befelé a tóba, amelyet egészen elrejtenek az öreg, sűrű lombú fák.

 

Teste fehérebb a vízen ringatózó lótuszoknál. De nem. Itt áll a háta mögött. A hajába oldalt nagy, lila krizantémokat tűzdel, és vár hosszúkás combjaival, karcsú derekával, feszes melleivel, várja, hogy megforduljon, hogy nézze, hogy megcsodálja.

 

A vágy fájdalmas feszültsége robbanni készült. Felugrott…

 

…azután állati hangon, a borzalom egyetlen, elnyújtott, mindent betöltő üvöltése szakadt ki belőle, amelytől megdermedt körülötte az élet.

 

Egy fekete, hatalmasra duzzadt hulla feküdt előtte a napfényben, kidülledt szemekkel. Förtelmes szaga hirtelen az orrába csapódott.

 

Hátrahőkölt. Azután rohanni kezdett, menekülni a lehajló, karmoló ágak, kövek, fatörzsek között, füleit, szemeit befogva, hogy kizárjon minden valóságot, életet, hogy mögötte maradjanak az események, az idő, a megmásíthatatlan dolgok.

 

De a szürkületben az irány nélküli rohanásából újra csak a holttesthez érkezett vissza.

 

Szédült. A halálos némaságban hallotta saját fuldokló légzését. Súlyok húzták reszkető lábait, összecsukló térdeit, zúgó fejét a föld felé. Térdre esett. Arcát kezeibe temette.

 

Sötét, nyomasztó fájdalom hallgatott a szívében. Úgy érezte, fel kellene hasítani a mellét, hogy kitépje onnan ezt a fullasztó, elbírhatatlan terhet.

 

Nem tudott megragadni egyetlen szót, egyetlen összefüggést sem. Értelmetlen káosz, égő, füstölgő kráter volt a lelke. Minden élet, hit, forma és valóság összeomlott, alaktalan, szörnyű salakká olvadt benne.

 

Felállt. A fáradtságtól nehezen vonszolta magát. Akarat, tudat és gondolatok nélkül füvet, homokot, száraz leveleket hordott a halottra. Mikor betakarta, egy távolabbi fa alá vánszorgott, és ott a földre vetette magát.

 

 

A fénylő, nyugodt csillagokat bámulta, a tegnapiakat, a száz év előttieket, a végtelenségig létezőket, és észre sem vette, hogy réveteg, távoli gondolatai alatt elerednek könnyei forrón és felszabadultan.

 

A sírás nagy folyama enyhítően zúgott át a lelkén, és a csendes éjszakában a káoszból lassan kibontakozott Kioku, az emlékezés.

 

Egyenként mutatták meg elfeledett arcukat a fájdalom kitárult kapuján át: a koldus, az aggastyán és a halott, a rothadó, a férgektől kikezdett.

 

Előbukkantak a régi kérdések, töprengések, a vérré, könnyé, valósággá vált szó: Szenvedés!

 

– Istenek! De hát honnan árad elő a vég nélküli élet? Az anyag hitvány élete mire való, ha lényege egyedül az elmúlás és a szenvedés? Minden elrothad, azután újrakeletkezik!

 

Matsuri mozdulatlanul, felhúzott lábakkal ült egy nagy, árnyékos datolyapálma tövében. Úgy ült ott, mint a kővé dermedt fájdalom, mint az öntudatlanságba révült hallgatás.

 

Pedig gondolatai rohanva járták be reménytelen útjaikat, és csüggedten pihentek meg újra és újra a halálon.

 

De gondolatain és a fáradtság üres pillanatain túl különös élet neszei mozdultak meg lelkében. Mintha Yama-hato támadt volna fel a borzalomtól, haláltól különválasztottan az erdő rezdüléseiben, a fényben, a derengő árnyékokban, egy testetlen, csókok és kéj nélküli Yama-hato halkan csendülő, tűnődő szavaival. – Káprázatok ezek – gondolta Matsuri –, az emlékezés játszik velem. De míg értelmével kutatva járt a létezés és halál fellebbezhetetlen törvényei között, érzéseiben egyre erősebben, sürgetőbben támadt fel a bizonyosság, hogy Yama-hato és az a szörnyű halott nem tartoznak egymáshoz. Titok van itt. Értelmével talán csak annyit képes átfogni a megmutatkozó jelenségek közül, amennyit a végtelenség ismeretlen erdeiben egyetlen lopódzó fénysugár megvilágít.

 

Keletkezik és elmúlik minden. „Változik, mint az éj és a nappal.” – Yama-hato szavai és Yama-hato elmerült arca mögött Nekija mosolyog.

 

„Minden újra visszatér.” – Megállt. Megdöbbent, megremegett ennél a gondolatnál. Mintha egy titkos kéz megállított volna minden mozdulást az agyában és szívében. Feszült, várakozó rezzenetlenség támadt benne, az Ismeretlen jövetelét megelőző csendesség.

 

A múlt életek emlékei lassan, ködösen bukkantak fel a lelkében: arcok, tömegek, tájak egymásba fonódó ritmusa, örömök, vágyak, fájdalmak végtelen ismétlődése, fellángolás és ellobbanás – a kiáradó és felszívódó örök lélegzés.

 

De üresség, hiányérzet, céltalanság lebegett végigjárt útja fölött, és valami nyughatatlan, örök vágyakozás.

 

„Minden újra visszatér.” Yama-hato sok ezer arca, ölelése, csókja, olthatatlan szomjúsága, olthatatlan fájdalom, nyitott kérdések és nyitott sebek.

 

„Minden újra visszatér.”

 

Honnan? Hová? Miért?

 

„Körberohanás vágyból a szenvedésbe.” – De hát van-e valami még ezen kívül? Lehet-e megállni és megpihenni végre?

 

Yama-hato titokzatos gondolatokban égő szemei derengtek rá a sötétből, és tűnődő arca mögül Nekija nyugodt mosolya fénylett.

 

Megborzongott a boldog és fájdalmas örömtől. Már tudta, érezte, hogy Yama-hato él, létezik, ott van közel. Érezte lényének kisugárzó melegét, és tudta, felismerte, hogy Nekija mosolygó, nyugodt arca kérés, távoli üzenet, útmutatás volt a fény felé. „Egyszer hozzá kell jutnod neked is. Mindnyájunknak.”

 

Nem késlekedett tovább. Hajnalban útnak indult, és a dél rekkenő hőségében már ott állott Nekija tárt kertajtója előtt.

 

Tétován lépett beljebb.

 

Különös izgalom, szorongás fogta el hirtelen. Úgy érezte, hogy Nekija tekintélyének súlya elnémítja, nevetségessé, dadogóvá teszi.

 

Talán nem is tudja majd kifejteni átgondolt kérdéseit.

 

– Bizonyosan alszik a déli hőségben, nem szabad zavarnia most. Majd a szürkületben próbálkozik újra – halasztotta el a találkozást.

 

Sietve, halkan távozott a kertből.

 

A falu végén üldögélt egy fa alatt. A melegtől és a fáradtságtól már lassan elbóbiskolt, mikor kábultságából hirtelen távoli hangokra riadt fel.

 

Rövid idő múlva két alak bukkant elő a fák közül. Sietség nélkül közeledtek, meg-megálltak közben, és ahogy kontúrjaik kiélesedtek, izgalom támadt Matsuri szívében.

 

Csak Nekija lehetett az egyik a két ember közül, ez a senkihez sem hasonló, ez a nyugodt, szelíd, szinte láthatatlan fényt árasztó kashira a rongyos, görnyedt, fáradt vándor mellett, kinek arcán a keserűség és nyugtalanság ráncai mélyültek.

 

Felállt, hogy elébe menjen, hogy arcra borulva köszöntse őt, de mielőtt szólhatott vagy mozdulhatott volna, már feléje zendült Nekija derűs, nyugalmas hangja:

 

– Jöjj, Barátom! Vártalak!

 

Meg sem döbbent, mintha ez így lett volna természetes, és a bölcs mellé szegődött szótlanul. Az rámosolygott, azután folytatta megkezdett beszélgetését a vándorral:

 

– Ne a mulandóban keresd a te megváltásodat, ó Arashi, és ne értelmedben, az anyag káprázatainak fogalmai között minden dolgok okát és Isten lényegét!

 

Hogyan akarnád örökké zárt és sötét szobáidból az égbolt színeit és végtelenségét felmérni és meghatározni?

 

Hogyan akarnád tapintani azt, ami megfoghatatlan, meglátni azt, ami láthatatlan, szavakkal megközelíteni azt, ami ki sem nyilatkoztatott?

 

Az Örökkévalóság e mulandóságnak, változásnak alávetett világon kívül várakozik, Arashi. A bölcs csak az utat látja, amely a halálból kivezet.

 

Mert ne hidd, Barátom, hogy életed kioltása megszabadít a szenvedéstől! Mögötted életek végtelen láncolatai húzódnak, és előtted is azok folytatódnak a végtelenségig.

 

Míg vágyak élnek benned, újra és újra visszatérsz a sötétség és káprázatok e helyére, mint a bolygó, mely kiszabott pályán kering az űrben.

 

Szomjazol és mindig az maradsz, mert a halál vize nem olthat szomjúságot. Vágyakozol, és gyönyöreid megsebeznek, éhezőbbé tesznek az éhezőnél. Gondolkodsz. Értelmed kutatva járja be a látszatok elágazó útjait, és ijedten torpan meg újra és újra a várakozó halál előtt.

 

Mondd nekem, ó Arashi, találsz-e égen és földön, életedben, eredményeidben, küzdelmeidben, vágyaidban egyebet szenvedésnél és megfejthetetlen titkoknál?

 

– Nem találok. Valóban nem találok, kashira.

 

– Nos, hallgass rám akkor! Az élők, a vágyakozók, a halálraítéltek tudatlansága megvilágíthatatlan. Hogy az örök fény felragyoghasson benned, ki kell oltanod a szomjúságot, el kell szakítanod a vágyak szívós láncait, meg kell szüntetned a vonzást és taszítást, ki kell lépned a forgatagból, meg kell szabadulnod a szenvedéstől és haláltól.

 

Az út, ó Arashi, a bölcsesség!

 

– De miként szerezhető meg a bölcsesség, te fényesarcú?

– Az érzékek megfékezése, az önuralom, a szánalom és az önzetlenség által.


Aki nem vágyik a vágyakra, semmit sem gyűlöl és semmit sem kíván, tetteinek gyümölcseiről lemond, befogad mindent indulatok és ítélet nélkül, mint a folyamokat a tenger, kinek bensője nyugodt, tükröző, harmonikus, értelme egyensúlyozott, aki feladja ragaszkodásait, énjét, bölcs az, ó Arashi. Arról a szenvedélyek és szenvedések kötelékei ernyedten lehullnak önmaguktól, támaszukat, gyökerüket vesztve. Az eltűnik e világ elől, annak nem kell visszatérnie többé!

Az Örökkévaló Békében pihen ő, az eltávozott, a legfelsőbb Lényben, kinek nincs se kezdete, se vége a térben és időben.

Megértettél-e, Barátom?

– Megértettelek, ó legbölcsebb kashira, és utamra megyek most már, hogy élni próbáljam tanításaidat.

– Eredj, és békesség kísérjen, Arashi!

– Maradjon veled is, Nekija!

Már ott búcsúztak a ház előtt. Nekija utolsó üdvözlést intett a távozónak, majd a kertkapun belépett. Matsuri követte a bölcset.

Matsuri gondolatai még mindig Arashin, a vándoron időztek, kinek útja hasonlatos lehetett az övéhez, mert a szavak, amelyeket Nekija hozzá intézett, éppen úgy neki is szólhattak volna. Mintha az ő sorsát vitte volna tovább az eltávozott. Félénken megkérdezte a mestert.

– Mondd nekem, ó tiszteletreméltó Kashira, hová vezet Arashi útja most már, hogy világosságot gyújtottak benne a Te szavaid? Az erdőbe tér vezekelni, vagy felveszi talán a papok, a tisztaéletűek köntösét, hogy élete áldozat és tettekről való lemondás legyen immár halálának órájáig?

– Nem jól gondolod, Barátom – mosolyodott el Nekija kedvenc fája alá helyezkedvén. Ma­tsurinak is helyet mutatott a másik gyékényen a lombsátor árnyékában. – Arashi – vihart jelent –, és itt igazak a nevek, ó Matsuri. A világosság, amely felgyulladt most, sokszor elrejtőzik még a vihar hordta hamu alatt, a vágy és csalódások útvesztőiben, a kísértő, új emberek, új formák, új eszmék harcai között.

Arashi vihar sodorta kő az áramlatok lejtőjén. Hosszú még az ő útja, és forró könnyeken át vezet a megállás végső nyugalmáig. Mert ami felépíttetett, ó Matsuri, vérrel és könnyel, annak ugyanúgy kell lebontatni lassú fáradtsággal és fájdalommal.


Amit ő tud, az a dolgok neve csak, és a lelke felszínén tükröződik, mint a nyugodt tengerben a napfény, amely eltűnik az alkonyatban.

De hát beszéljünk most rólad, Matsuri barátom, hiszen kérdéseid űztek hozzám téged is.

– Igen – mondta csendesen Matsuri, és szeme tűnődve pihent a messzeségen. – De Te már megmondtál mindent, amit kérdezni akartam. „A bölcs csak az utat látja, amely a halálból kivezet” – így mondottad, ó kashira, és én követni akarom ezt az utat, mert minden dolgok megértésére, igazságra szomjazom, szemeim viszont csak gyötrelmet, halált látnak itt e világon.

Igaz a Te szavad, ó kashira, mert lelkemben, mely sebekkel, szenvedélyes bánattal, indulatokkal telített, ma még vágy, sötétség küzd a fénnyel. De holnap a Te csendes szavad már hangosabb lesz benne minden lármánál, indulatnál. Így érzem ezt, ó legbölcsebb!

Súlyos gondolatok csendje szállt közéjük.

 

Sokára hangzottak el azután Nekija komoly, halk, soha el nem múló szavai:

– Eredj a városokba, Matsuri. Nyomorultak, szenvedők várnak téged ott. Legyen Itai, a fájdalom a neved. Égesse szívedet a szánalom. Olvadjon fel éned mindenki könnyében, szennyében, gyötrelmében.

 

Légy koldus, síró gyermek, vajúdó anya, roskatag aggastyán, elnyomott rabszolga. Legyél simogatás, jóság, madár, üldözött őz, magányos hegy, sűrű lombú fa, mindent magához ölelő, hangos szavú próféta.

 

 

Csak külön életed ne legyen többé. Mert önmaga örökkévalóságára egyedül az talál, aki mindenét szétosztja.

És ha már eltűntek a tárgyak nevei és akaratod is a mindent felszívó, örökkévaló Énben, visszajöhetsz akkor sötét, kusza lélekkertek kertészének, bölcsességed szétáradó jó illatával, az örök Békesség hívásáig. Megpihenhetsz akkor már krizantémos kertedben te is, Matsuri.

Vállalod-e ezt az utat?

– Vállalom, ó kashira!

– Eredj akkor, Itai, kedves barátom, és legyen áldott a te utad!

Yasui elhallgatott. Singaku már ott ült közöttük a csendes, mély éjszakában.

A sírokon nehéz, édes illatokat ontottak a virágok.

A négy remete, mint négy titokzatos szobor, hallgatva ült a holdfényben csillogó fák alatt.

Singaku a folytatásra várakozott. Yasuit kémlelte a sötétben.

– És mi lett végül Matsurival? Folytasd, kérlek, Yasui barátom! – kérdezte türelmét vesztve.

– Amint látod, Matsuri hazaérkezett. Barátodnak nevezted őt most, Szerelem Énekese!
A csodálkozás elnémította Singakut, azután halkan, szinte lélegzet-visszafojtva kérdezte:

– Te vagy, Te vagy hát, békességes?

Yasui csendes derűvel bólintott igent rá.

A költő szerelméről, önmagáról megfeledkezve, érezte a végtelen békességet, amely Yasui szavaiból, az éjszakából, a mindent beborító rejtélyből áradt.

A sírok mintha figyelő lelkek százai lettek volna, és a csillagok fénylőn bámuló magányos szemek.

Singaku lelkében ott zúgtak az elhangzott dolgok. Minden külön életű szólam összeolvadt lassan Nekija csendes arcává, minden út végső torkolatává.

Talán nem is Matsuri, Arashi volt a vándor. Ő volt az, ki mindezen utakat bejárta, kit a nagy átváltozás utolért most.

 



Ő, Matsuri, Arashi. Mindegy ebben a nagy életáradásban.

Az ember énjébe zárva olyan, mint a magját rejtő dió – egylényegű minden társával a vágyban, szenvedésben. Ott kezdődik az ő nagy és szabad szárnyalása, ha kilép e szoros, sötét burokból, és részévé válik a határtalannak.

Lelkében megrezzentek az alkotóerő húrjai, melyek dermedten hallgattak eddig a szenvedély és vágy szomorúságában.

Csendes, a végtelen felé nyújtózó gondolatok, teremtő fények csillantak agyában. Jöttek, áradtak, sokasodtak. Úgy érezte, hogy ezek nem is az ő szavai, hanem a minden forma mögött szunnyadó, halhatatlan élet lélegzése, a virágok éneke, a fák zúgása, a csillagok esdeklő fényhívása a nagy Békesség után:

„A vándor fehér hajójával terhek nélkül repül ki a
szabad vizekre, vihartalan tengerekre, a
megnyílt, haláltalan horizont felé.
Boldog ő, a nyugodtmosolyú, kinek
gondolatai tértelen, időtlen békességben
pihennek Istennél."

Csillogott a tó a fák között, és fehéren derengtek a virágok Yokoto sírján.
Yokoto elment már a messze partokon túlra, ahol a köszöntés csak ennyi: Fehér testvérem!

Singaku, a költő, búcsúzott a sírnál:

„Yokoto szan, Fehér testvérem. Önző bánatomnak láncai íme elpattantak, és látom már a várakozó Békét, a dolgok rejtett értelmét, és a Te feltámadásodat minden áldozatban.

Yokoto szan, Fehér testvérem. Te vagy az örökkévalóság üzenete, Te vagy a szelídség az anyák arcán, a szépség a gyermekeken és jóság a könyörülők szemében. Te vagy minden szenvedő és minden megalázott. Te vagy minden hazaigyekvő lélek a végtelenség magányos meredekjein.

Áldott légy! Hallom személytelen hívásodat.”

Arcra borulva várta be a hajnalt, azután köszöntvén a négy szerzetest, csónakjába szállt, hogy a lárma és a fájdalom városaiba térjen, szívében a Csend gyógyító dalával.


1930. április

 

Szepes Mária: Mementó

Valahol nem csak a tett,
hanem a teremtő gondolat is megmarad.
Vakon nemző pillanatok kéjétől
terhes századok vajúdnak
s szülnek millió tragédiát.
Az indulat dühe, vagy 
rögeszmés szenvedély,
még ha szavakig sem ér
fertőz, sorsot csomóz,
veszélyes formulát hajít
a szüntelen forgó létörvénybe,
magábaszövi erőidet, hínárzölden,
uszító pirosan, haragos kéken,
s te semmit nem tehetsz ellene.
A szörnyű orsó csak gombolyít,
míg a párkák egyre újabb 
mintákat szőnek belőled,
de amit kötnek, felfejtik megint.
S hogy meddig folyik az így?
Hány évezredig keringsz
a tüzes hurokban? Néha
már sejteni kezded, hogy a mantra
is benne él, amely
a szanszárából kiszabadít.
Bilincsed száma a kettes,
Ő vonz és taszít folyton,
oszt és szoroz, ölelve öl,
gyűlölve tapad, görcsösen kapaszkodik,
mint a burjánzó rák, párzó hevében
egyénből tömeggé sokszorosít,
de részeg mámortól manipuláltan is
vérző csonk maradsz mindvégig.
Egy rejtélyes kés kettémetszett valaha,
s a végső Úniót az anyagban 
hiába keresed. A szakadás
lényed gyökerében történt,
s csak ott forrhat össze a húsban
örökkön vérző sebed.

1979. július 22. 
 

 

Szepes Mária
XIII. évfolyam 11. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.