Szépség

Taj-csi és légzés

Erősek leszünk, ha „leföldeljük” magunkat

A taj-csi csuan a kínai harcművészetből kialakult ősi meditatív mozgásművészet. A csuan fogalom szó szerinti jelentése „ököl”, illetve „öklözés”, ezért árnyékbokszolásként is ismert. A taj-csi gyakorlatai kedvező hatásúak egészségi állapotunkra. A kezdőknek különleges élmény, amikor megtapasztalják, hogy nem csak fizikai erőfeszítéssel, de ellazultan is óriási erőket lehet felszabadítani.


 

Az ázsiai kultúrákban ősidők óta nagy figyelmet szentelnek a légzésnek. A taj-csi a légzést a hagyományos kínai orvoslás (hko) szerint fordítja az egészség szolgálatába. 

 

A hagyományos kínai orvosláshoz hasonlóan a taj-csi is abból indul ki, hogy az ember az univerzális rend része. E rendben az ember feladata, hogy összekösse az eget a földdel. A taj-csiben mindez nem szertartásokkal történik, hanem úgy, hogy a lépéseket és az egy helyben állást úgy kivitelezik, mintha a lábak szó szerint földbe gyökereznének, és ezt az erős kapcsolatot a gyakorlatok végéig igyekeznek fenntartani. Ezt leföldeltségnek is nevezhetjük. Mindez nem csak az önvédelmet szolgálja, de gondolataink is tisztábbá válnak, ha testünk érzi, kapcsolatban áll a talajjal.

 

A dolgot persze csak akkor lehet megérteni, ha elkezdjük gyakorolni. 

 

A légzés típusától függően a „leföldeltség” mértéke is változik

A hko tanítása szerint a tüdő nem csak a levegővételt szolgáló fújtató, hanem „égi szerv” vagy a „mennybolt”. A taj-csiben tehát összekapcsoljuk a földet (a test) a mennyel (légzés). Ebből minimális fizikai erő bevetésével óriási erőt tudunk kifejteni. Ez a könnyedség alapvető elv a taj-csiben, és a gyakorlatok közben tanúsított ellazultsággal tehetünk szert rá. Ebben különbözik a taj-csi a nyugati mozgáskultúrától: a szellemet arra tanítják, hogy ellazult formában irányítson. Ez alapján fejlődik ki a belső nyugalom, amely meghaladja a közönséges tornát követő fizikai ellazulást.

 

Mindegy, hogy előre- vagy hátrafelé lépünk, a taj-csiben kétfajta leföldelési módszer létezik. Először is, amint a talpunk érintkezik a talajjal, a testsúlyt le kell süllyeszteni. Eközben a lábakat térdben kissé behajlítjuk. Az alhas a test súlypontja, ezért igény szerint ezt előre, az előre- vagy a hátralépő lábra helyezhetjük. 

 

A leföldelődés vagy legyökerezés két típusa: a láb elejére (1+3) vagy a saroknál (2+4). Légzéstípustól függően az egyik testtartás jobb érzéssel társul, mint a másik

 

Előrehelyezve a testsúlyt, a felsőtest automatikusan enyhén előredől (lásd az 1. ábrát), a sarokra pedig, tehát hátrahelyezve a testsúlyt automatikusan kiegyenesedik (2. ábra).

 

Ha állunk, ugyanez az elv érvényesül: vállszélességű terpeszben álló lábak, térdben kissé behajlítva, mindkét lábfej egyenesen előrenéz; a testsúlyt most is helyezhetjük: inkább kissé előre, a lábujjak felé (3. ábra), vagy a sarok felé (4. ábra).

 

A kétféle leföldelési módszer egyike sem tekinthető egyedül üdvözítőnek. Minden gyakorlónak el kell sajátítania azt a variánst, amely nála a legjobban működik. Ha közben figyeljük a légzésünket, észlelni fogjuk, hogy a sarkakon keresztül történő leföldelés sokkal jobban megy belégzéskor, míg a lábujjak felé történő leföldelés kilégzéskor.

 

A testtartás és a légzés összehangolása

Az elv, miszerint a légzésnek és a testtartásnak összhangban kell lennie, nem új, része a légzésterápiáknak és a jógának is, valamint a bipoláris légzéstípusokról szóló tanításnak is. Ez utóbbi szerint is minden ember alapvetően ki- vagy belégző típus. Ezen állítás lényege, hogy a jó közérzet és az erőkifejtés hatékonysága a légzés két fázisának valamelyikével korrelál erősebben.

 

Mindkét alaptípus azonban nem csupán a légzés, hanem az alvás, a motorika, a testtartás, a mozgásigény, az anyagcsere és a vérkeringés alapján is különbözik egymástól. Egy egyszerű teszttel megállapíthatjuk, melyik típusba tartozunk:

 

A belégző bármely testhelyzetben jól érzi magát, amely elősegíti a belégzést. Inkább a hátán szeret feküdni, mint hason. A kilégző típus inkább hason fekszik, és ha eközben még valaki kissé összeszorítja a mellkasát, azt kifejezetten kellemesnek érzi, miközben a belégző ezt nyomasztó, kellemetlen élményként éli át. Ezzel összhangban van az a megfigyelés is, hogy a belégző típusú asztmás betegek a gyakran emlegetett és tanított ajkakon keresztül történő kilégzést egyáltalán nem érzik kellemesnek, főképp, ha közben sok levegőt kell kilélegezniük. Nekik ezt a kilégzési módszert úgy kell alkalmazniuk, hogy gyakrabban vesznek levegőt, és az összeszorított ajkakkal történő kilégzés során több levegőt igyekeznek bent tartani.

 

Mindenki kipróbálhatja, melyik típusba tartozik, ha előbb öt percig háton, majd öt percig hason fekszik, és megfigyeli, melyik testhelyzet kellemesebb a számára.

 

A lélegzéssel összehangolt mozgás hatására javul a csi áramlása

A kínai orvoslás szerint az egészség lényegében azonos a harmonikus csi-áramlással. A tüdő szabályozza a csi ritmusát. A taj-csiben a légzéssel összhangba hozott mozgás harmonizálja a csi mozgását az egész szervezetben: a függőleges (fel-le) áramlást a lábak mozgása, a vízszintest a karok nyitása és zárása szabályozza, irányítja. A csi áramlásának javulását a mellkasi légzésben fennálló blokádok felszabadulása és a testet elöntő kellemes meleg jelzi.

 

A csi áramlásának javítása nem csak bizonyos mozdulatsorok mechanikus ismétlése által, hanem koncentrációval is elérhető. Ha közben erőlködünk, megfeszülünk, az inkább hátráltatja az eredményt. Mozgás közben testileg és lelkileg teljesen el kell lazulnunk. Éppen ezért a taj-csi alapvető célja nem az ellazulás, hiszen a sikeres kivitelezésnek éppen ez az alapfeltétele. A relaxáltság érzése azonban fokozódik a gyakorlatok hatására, ha a laza kivitelezés rutinná válik.

 

Az erősen teljesítményorientált személyek számára a taj-csi kiváló lehetőség arra, hogy felhagyjanak a helytelen becsvággyal, mivel az akarás, az erőfeszítés e „sportban” kontraproduktív. A taj-csi iránti kedv akkor erősödik meg a gyakorlóban, ha megtapasztalja, milyen hatalmas erőket lehet felszabadítani az ellazult mozgással. E mozgásforma kiváló, takarékos módja annak, miként bánjunk saját energiáinkkal, ugyanakkor nem fenyeget a sportsérülések veszélye. Ennek köszönhetően különösen alkalmas olyan személyeknek is, akik mozgásukban bizonyos fokig korlátozottak, hiszen itt nem fordulhat elő túlterhelés.

 

A mozdulatok lassúsága révén gyakoroljuk testünk érzékelését, a mozgás koordinációját és az egyensúlyérzéket. Időseknél is hasznosak a gyakorlatok, csökkentik az ebben a korban gyakran előforduló elesés veszélyét.

 

A képzelőerő a csit minden irányba képes terelni

A taj-csi haladóbb szintjén a gyakorló képessé válik rá, hogy a csit a leföldeltségből kiindulva aktiválja, majd azt pusztán képzelőereje segítségével bármely irányba áramoltassa. A képzelőerőt itt is összhangba hozzák a légzéssel. Betegség esetén így könnyebb leküzdeni a fájdalmat, a gyulladást. Amit az akupunktőr a tűivel ér el, azt a taj-csi gyakorlója saját magánál képes mozgásba hozni.

 

A légzés, a mozgás és a képzelőerő összesített erejével a küzdősportban könnyebb kibillenteni az ellenfelet saját leföldelt állapotából.

 

A csi áramlásának javítását célozza a csi-kung is, amely szó jelentése: munka a csivel. Itt hasonló alapelvek érvényesek, mint a taj-csiben, azonban nincsenek ugyanazok a jellegzetes mozdulatsorok. A csi-kung során is fontos szerepe van a légzésnek. A csi áramlásának optimalizálásával jobb egészségre, a vegetatív idegrendszer kiegyensúlyozottságára tehetünk szert.

 

Gyakorlással javíthatók a légzőszervi funkciók

Ami a tüdő és a légutak betegségeit illeti, megállapítható, hogy az olyan panaszok, mint a légszomj, a mellkasi fájdalmak, a köhögés stb. a szervi okok mellett összefüggésben állnak a helytelen légzéssel. Általánosabban fogalmazva funkcionális légzészavarokról van szó. A két légzési alkattal végzett terápiás munka során kiderül, hogy az ilyen típusú panaszok akkor különösen erősek, ha valaki nem az alkatának megfelelő légzéstechnikát alkalmaz a gyakorlatban, illetve nem ennek megfelelő az életvitele, a testtartása.

 

A jelenség megfigyelhető az alváshoz kapcsolódó légzészavaroknál, például az alvási apnoénál is. A tapasztalatok szerint a légzésfunkció nappali javulásának hatására – pl. taj-csi, jóga vagy csi-kung következtében – az éjszakai légzésfunkció és az alvás is javul.

 

A taj-csi már említett elve, a menny és a föld összekötése, a gyakorlatban a légzés és a mozgás összhangba hozását jelenti. Ehhez nem kell minden egyes lélegzetvételre figyelni, és a légzést erőltetni sem kell (mint néhány kung-fu iskola szerint). Sokkal inkább minden lépést és mozdulatot úgy kiviteleznek, hogy ezek során a légzés könnyebben menjen. A légzés ilyenkor a mozdulatok és a helyes testtartás hatására magától történik, a test lényegében „meghívja” a légzést. A csi a test légzéskonform mozgásának hatására jön áramlásba. Semmit nem szabad kikényszeríteni, erőltetni. Az így keletkező csit az önvédelem mellett a testkultúra gyakorlásában, táncban, színházban vagy az egészség erősítése érdekében hasznosíthatjuk.

- tommy -
XVI. évfolyam 4. szám

Címkék: holisztikus gyógymódok, légzés, taj-csi

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.