Szerkesztői jegyzet

A figyelem fényessége


A fi­gye­lem erő­fe­szí­tés. Hol könnyebb, hol ne­he­zebb. A fi­gye­lem a fe­gye­lem egy faj­tá­ja. Sőt a sza­bad aka­rat egyik meg­nyil­vá­nu­lá­sa. Aki pl. rest a fi­gye­lem­re (azaz az éber­ség­re), vi­szont a ha­tal­mas­ko­dók, a ra­ga­do­zók fi­gyel­mét von­ja ma­gá­ra. Az em­be­ri együt­té­lés­ben min­dig fel­lel­he­tő a fi­gye­lem hi­á­nya, amely kü­lön­ben össze­sze­dett­sé­get, ön­ma­gun­kra és má­so­k­ra va­ló fó­ku­szá­lást je­lent. Mi­vel a tö­me­gem­ber számá­ra elvi­sel­he­tet­len a fi­gye­lem ter­he, olyan fi­zi­kai in­ge­rek­kel ba­ri­ká­doz­za el ma­gát, mint pl. akusz­ti­kus és vi­zuá­lis zu­ha­tag, ki­zá­ró­la­gos tes­ti­ség, erő­szak, ideg­bor­zo­lás és a lu­xu­ria ká­prá­za­ta. (Is­me­rő­se­im, sőt ro­ko­naim zö­me be­val­lot­tan hát­tér­té­vé­zik vagy hát­tér­rá­dió­zik.) A fi­gye­lem „elvi­sel­he­tet­len­sé­ge” már a csa­lá­di szét­té­pett­ség­nél és az is­ko­lai agyon­ter­helt­ség­nél kez­dő­dik. A kis­di­ák­ban pl. elő­ször a szin­te ki­zá­ró­la­gos­sá s egyol­dal­úvá vált fi­gye­lem kö­ve­tel­mé­nye vá­lik lel­ki ka­lo­dá­vá, majd a má­zsá­nyi­ra fel­duz­zasz­tott fe­la­da­tok sú­lya te­pe­ri a tom­pu­lás­ba. Ez­zel egy élet­re be van pro­gra­moz­va ar­ra, hogy ösz­tö­nö­sen me­ne­kül­jön min­den kez­de­mény­től és fi­gyel­met igény­lő pro­blé­ma­me­g­ol­dás­tól, min­den fe­le­lős­ség­től.. Így jön lét­re az „ide­á­lis” gyur­máz­ha­tó, ma­ni­pu­lál­ha­tó tö­meg­tí­pus, amely ön­ma­gát fe­l­ad­va, a min­den­ko­ri ha­ta­lom­tól, te­kin­tély­től, pár­tok­tól vár­ja el éle­te meg­vál­tá­sát. Ez a strucctí­pus – fe­jét az in­ge­rek ho­mok­já­ba fúr­va – foly­ton csak vár és szit­ko­zó­dik vagy üvölt­ve lel­ke­se­dik, és kép­te­len meg­lát­ni sa­ját éle­te gyor­su­ló fo­sz­lá­sát. Az ilyen tö­me­gem­ber sem ön­ma­gát, sem kap­cso­la­tait nem ural­ja, ha­nem a min­den­ko­ri kül­ső lö­ké­sek­nek en­ged­ve – bi­li­árd­go­lyó­ként – gu­rul és koc­can, hogy vé­gül éle­te egy eg­zisz­ten­ciá­lis és spi­ri­tuá­lis fe­ke­te ­lyuk­ban tın­jön el. Ugya­nak­kor tö­meg­lé­té­nél fog­va na­gyon is ve­sze­del­mes, mert nem­csak bol­do­gu­lá­sát bíz­za a kül­vi­lág­ra, ha­nem a gyı­lö­let­szük­ség­le­té­nek ki­elé­gíté­sét is a ha­ta­lom­tól, a mé­diu­mok­tól le­si. És meg is kap­ja.

 

Pusz­tí­tó ener­gi­ák hor­do­zó­ja lesz, aki em­be­ri ön­ma­gát fel nem is­mer­ve, neu­ro­ti­ku­san a kül­vi­lá­got te­szi fe­le­lős­sé min­den cső­dál­lo­má­sai­ért, frusz­trá­ció­i­ért, amit pe­dig ő ma­ga mag­ne­ti­zált ma­gá­hoz hi­e­de­lem­rend­sze­ré­vel. A ha­mis tu­dat min­den­nek az ori­gó­ja. A ha­mis tu­dat dé­mo­ni kép­zet. Mond­hat­ni élet-al­vás, élet-vissza­uta­sí­tás. Ma­ga az előbb-utóbb ma­ni­fesz­tá­ló­dó, pusz­tí­tó vak­hit. A fa­na­tiz­mus, mely az em­be­ri lét szi­vár­vány­szín gaz­dag­sá­gát fe­ke­te-fe­hér­re re­du­kál­ja. Vissza­tér­ve a fi­gye­lem­re: a kény­szer­men­tes fi­gye­lem nem más, mint a sze­re­tet rü­gye. Az ilyen ön­kén­tes, be­lül­ről szü­le­tő fi­gye­lem an­nak a le­he­tő­ség­nek a meg­te­rem­té­se, hogy va­ló­ság­sí­ko­kat, kor­re­láció­kat fe­dez­zünk fel ön­ma­gunk­ban és a vi­lág­ban. Az iga­zi fi­gye­lem nem a ret­te­gés­ből fa­ka­dó és ret­te­gést szü­lő ávós fi­gye­lem, nem a gya­na­kvás fi­gyel­me, ha­nem bi­za­lom­rügy, re­mény­rügy, hogy a „MÁ­SIK”-ban (csak­úgy, mint ön­ma­gunk­ban) még ki­nyí­lás­ra vá­ró ér­té­kek, te­het­sé­gek, ké­pes­sé­gek, sze­re­tet­re­mél­tó­sá­gok rej­tez­nek. Mert az erős fé­le­lem­tu­dat ne­ga­tív ener­gia, mely vé­gül is ma­te­ria­li­zá­ló­dik, meg­tes­te­sül, és mint meg­hí­vott élet­hely­zet ránk ko­pog­tat. Aki ön­tu­dat­la­nul is, de fél ma­gá­tól, az fél a MÁ­SIK­TÓL is. Aki nem be­csü­li ma­gát so­kra, az a MÁ­SI­KAT sem. „MERT ÉN TE VA­GYOK”. A sze­re­tet­szán­dé­kú fi­gye­lem, tu­dat­klí­ma szin­tén ener­gia, amely ké­pes elő­hív­ni, ki­emel­ni – úgy ma­gunk­ból, mint a má­sik­ból – a még szunnya­dó ér­té­ke­ket.

 


 

Hadd idéz­zem itt Jób köny­vét: „MI­HELYT VA­LA­MIT EL­GON­DOLSZ, MEG­ADA­TIK NÉ­KED ÉS A TE UTAI­DON VI­LÁ­GOS­SÁG FÉNY­LIK.” Leo Bu­scag­li­át, a hí­res írót egy­szer fel­kér­ték, hogy le­gyen a zsı­ri el­nö­ke egy olyan ver­seny­nek, amely a leg­gon­dos­ko­dóbb (a leg­job­ban oda­fi­gyel­ni tu­dó) gyer­me­ket díj­jal ju­tal­maz­za. A győz­tes egy né­gyé­ves kis­fiú volt, aki­nek a szom­széd­já­ban élt egy nem­ré­gi­ben meg­öz­ve­gyült idős fér­fi. Egy­szer, amint a kis­fiú meg­lát­ta a sí­ró öre­gem­bert, be­sé­tált a kert­jé­be, oda­bújt az idős em­ber ölé­be és csak ücsör­gött szót­la­nul. Ké­sőbb, mi­kor any­ja meg­kér­dez­te a fi­út, hogy mit csi­nált ott va­ló­já­ban, a gye­rek ezt fe­lel­te: „Sem­mit. Csak se­gí­tet­tem ne­ki sír­ni.” Va­la­ki ké­te­zer év­vel ko­ráb­ban mon­dott va­la­mit a gyer­me­ke­kről. Ta­lán te – ked­ves ol­va­só – em­léksz­el rá.

Gera Zoltán
XI. évfolyam 12. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.