Szerkesztői jegyzet

A Földanya felsírt


Két év híján 100 éve annak, hogy Zalatnai Stürmer József ny. ezredes 1908-ban, az édesanyjától kapott földek bejárása során a halimbai Malom-völgyben a talaj vörös színére lett figyelmes.

 

Képzett katonaember lévén fémet, vasat sejtett, és segítséget kért az Országos Földtani Intézettől a kutatásokra. No, ezzel kezdődött a bauxitbányászat – az erre és az ajkai szénre épülő ipar –, a timföld- és alumíniumgyártás diadalmenete a nemrégiben ökokatasztrófát szenvedett környéken. Aztán a tegnapi diadal mára keserves, vérre menő viadallá változott. A biztonság derűjét felváltotta a bizonytalanság, a félelem a jövőtől. A történések befolyásolnak mindent, átírták a napfelkelte örömét, elvették a lemenő nap nyugalmát itt a környéken. Legalábbis egy időre.

 

A lenyugvó nap fényeinek összesimulásától mintha egy magasabb rendű belső béke szállná meg az emberi lelket. A harmonikus színek üzenik, hogy a hasznos, alkotómunkával, becsületben eltöltött nap után lepihenhetünk. De ennek a természet adta nyugalomnak vége 2010. október 4. napjának naplementéjével Kolontár, Devecser, Somlóvásárhely környékén, a Torna-patak partján.

 

Állok az udvarunkban, nézem szomorúságtól eltompultan a késő délutáni lebukó napot. Most nem a megnyugtató aranysárgát idézi, sem a szelet hozó vöröset, hanem zagyva, pokolbéli színkeveréke a mélybordónak s a téglavörösnek. Pedig az útszéli vöröset, a bauxit színét megszoktuk mi, errefelé lakók, hiszen kenyeret adott a bányászat. Megkockáztatom, hogy meg is szerettük annak sokféle árnyalatát. De most örökre felülíródott az emberekben a bauxit színének barátságos kisugárzása.

 

Az ökokatasztrófa vöröslő fájdalma az éltető Nap megnyugtató békesugarait is beborította. A naplementében még sokáig, minden kétséget kizáróan, az ajkai vörösiszap, a zagy színe tükröződik vissza. Vagy csak a lélek nyugtalanságának asszociációja a színhasonlóság? Mert az kétségtelen, hogy a lelkiállapot visszaköszön a környezet érzékelésében, s ugyancsak fordítva is létezik ez az „igazság”. Mármint az az igazság, hogy akit erős trauma ér, az még az eget sem látja szép kéknek, bármilyen azúrban is tündököl az felette. A fordítottja pedig az, hogy aki nagy anyagi, egzisztenciális, netán még érzelmi biztonságban is él, azt még a legnagyobb katasztrófa látványa – vagy megélése, netán felelőssége – sem tudja kimozdítani jelentősen az egyen súlyából. Legalábbis nem annyira, mint amennyire az adott körülmény megkívánná. Az eszmefuttatást bizonyították már uralkodók, oligarchák, nagytőkések, de még azok is, akik nem oly gazdagok, de mégsem röghöz kötöttek az egyetlen vagyonkájukkal, a szerény házukkal.

 

Az ajkai vörösiszap-áradat mint a XXI. század Pompejije marad meg az ember okozta ipari károk világkrónikájában. A földrengés, a tűzhányók lávaömlése az ember által befolyásolhatatlan természeti körülmény. De igaz-e ez egy átgondolható, tervszerűen működtethető, emberi tudás birtokában telepített vörösiszap-tározó gátszakadására? Ezen eset kapcsán óhatatlanul tolul fel bennünk a többi környezetkárosító iparág „titka” Ajkán vagy éppen az egész országban. De söprögessünk csak a saját házunk táján. Tiszta levegőnket öljük meg azzal, hogy az erőmű energiatermelésére hosszú évek óta nyergesvontatószám hordják a fát a Bakony erdejeiből. Nincs az a fafajta, amely oly gyorsan növekedne, hogy pótolni tudná a fakitermelés ily gyors ütemét. (Erdély is eladta már erdeinek egy részét nyugatra.)

 

Aztán csak sajnálni lehet azokat a fákat is, melyek a tömegestül megjelenő szórólapok gyártása miatt kerülnek a láncfűrész fogai alá, hogy majdan reklámozzák – a profit reményében – a hatalmas áruházláncok termékeit. Ugyancsak sajnálni való, hogy a rendszerváltozás óta alig lehet üveget visszaváltani. Jobb esetben a „visszaválthatatlan” palack bánatos csörrenéssel törik szét a gyűjtőkonténer alján. De miért nem lehet szortírozva, kimosás után újratölteni? Megéri-e az újraolvasztással, az új legyártásával keletkező környezeti károk elviselése, a környezetszennyezés a palackok forma- és színkavalkádját? Vagy majd egyszer itt is keményen és látványosan benyújtja a természet a számlát az embernek? Mi mindennek kell még történnie, hogy bölcsebbek legyünk a saját érdekünkben? Vagy a felelősöket, a döntéshozókat csak a pillanatnyi gyors meggazdagodás (ét)vágya hajtja, s ez elmos (elemészt) minden más fontosabb szempontot?

 

 

Mert a természet, a Földanya, a vörösiszapért most visszakérte, visszakövetelte kirabolt javaiért járó fájdalomdíját. S így fog tenni más szenvedésekért is, ha összeadódik az elviselhetetlen terhelés.

 

A habzsoló ember itt, most, túlfeszítette a húrt. Könyörtelenül kizsarolta a hasznot. Csak kapni akart. Még a leggondosabb működtetés mellett is történhetnek váratlan események, hát még akkor, amikor gondatlanság történik. De ne ám aztán a legkisebb emberek „vigyék el a balhét”, akik kenyér nélkül maradtak volna, ha hangosan szólnak, hiszen halk megjegyzéseikért is arrogánsan lepisszegik őket.

 

A tározó sebe a földnek, melyet nem kezelt tisztességgel az ember. A sebből most a gennyes, alvadt vér kibuggyant, kilövellt. Lemoshatatlanul vérvörösre festette Kolontárt, Devecsert, Vásárhelyt. Az egész környéket bekente zagyos vörösével. Most a Tornában, a Marcalban, a Kígyósban, a Dunában mint az emberi erekben folyik vére. De nem az éltető, oxigént vivő folyadék, hanem a halált hozó, beteg vér.

 

A gőgös Homo sapiens nem bánt jól a tudásával, nem volt meg a kellő alázata, nem nőtt fel a feladathoz, amit elvállalt. Leigázni a természetet, így gondolta az ember. Most láthatjuk, hogy bármit (bárkit) szolgálatba állíthatunk, de leigázni nem tanácsos. Az erőszak egyszer visszavág a természet törvénye szerint. S bízni a vak szerencsében botorság. Mert szerencse is csak ott van, ahol a felkészültség, a rátermettség találkozik a véletlennel. A lefojtás, az elhallgatás, a simlisség előbb-utóbb megbosszulja önmagát. Csak az egyenes út, az őszinteség a garancia. Még akkor is, ha a görbe út időnként simábbnak tűnik.

 

Földanya tüdejét a kiömlő lúg marja, lélegzése is nehézkes a hatalmas gyárkémények füstje mellett a vörösiszappal elöntött tájon. S még nem is pontosan diagnosztizált, hogy miféle kemikáliák gyötrik tovább termőföldjeit, kertjeit, a devecseri Esterházy-kastély parkjának ősi fáit, bokrait. Minden konzílium másmás eredményre jut. Lesz-e ismét egészséges élőhelye az erdő-mező vadjainak? S az embereknek?!

 

Lehet-e úgy élni itt tovább, hogy óhatatlanul is nem kérdőjelezzük meg magunkban a többi üzem technológiai biztonságát, felelősségteljes működtetését? Lehet-e úgy élni ezután e tájon, s e hazában, mintha nem történt volna semmi?

M. Mester Katalin
XVI. évfolyam 12. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.