Szerkesztői jegyzet

A gyógyítók lelkülete


Előzményként hivatkozom dr. Taracközi István kitűnő dolgozatára, amelyben évekkel ezelőtt feldolgozta a természetgyógyászokat ért és érhető különféle mentális és fizikális bajokat.

 

Az elmúlt hónapokban, hetekben több neves orvos, természetgyógyász barátom, kollégám esett át súlyos műtéteken. Meglátogattam őket a kórházban, ültem az ágyuk mellett, fogtam a kezüket és beszélgettünk. Beszélgettünk arról, hogy mi lehet az oka annak, hogy a szakmát, a lélek gyógyászatát kitűnően ismerő, kiemelkedő szakmai műveltségű kollégáknál „derült égből villámcsapásként” különféle krónikus degeneratív betegségek egyik pillanatról a másikra veszélyes helyzetet teremtenek.

 

Fogtuk egymás kezét, néztük egymás szemét, s beleláttunk egymás lelkébe!

 

Legtöbbjük elmondta: még nem vagyok kész, még rengeteg elintéznivalóm van, most vagyok a szakmai utam felénél, kétharmadánál, most jönne az igazi aratás, eddig tanultam, most már tudnék magasabb szinten szolgálni, most már jobban látom az összefüggéseket.

 

Mindegyiket kérdeztem, tudja-e, miért lett beteg és miért pont ezt a betegséget kapta meg. Az első válasz természetesen az elutasítás, a tagadás volt. Fogalmam sincs, hisz én a természet rendje szerint élek, növényi kosztot tartok stb.

 

Folytattuk a beszélgetést és eljutottunk addig, hogy megkérdeztem, milyen betegeket fogadsz, hogy történik a betegfelvétel, a kórelőzmény megállapítása, az orvosi lelet értelmezése, milyen a terápiás protokoll, milyenek a kezelési módszerek, rendszerek.

 

Innen kezdett kibontakozni az ok-okozati összefüggés.

 

Természetes, hogy mindannyian rendelkezünk valamilyen genetikai adottsággal, életkorhoz kapcsolódó pszichoszociális háttérrel, sikertelenségekkel és sikerekkel, kudarcokkal és kitűnő eredményekkel.

 

Mindannyian találkoztunk már a halállal, és megértük azt a csodát, amikor a hozzánk forduló boldogan közli, hogy meggyógyultam.

 

Magam is több ezer rákbeteg masszázs- és energetikai terápiáját végeztem, s tudom, hogy a végstádiumban lévő hozzánk fordulók kezelése ugyancsak embert próbáló feladat. Nem sajnálatról van szó, hanem empátiáról, azaz beleérzésről. De mibe érzünk bele?
A hozzánk forduló egész életútjába, annak minden rezdülésébe, azaz a téridőben vele utazunk. Bármi is jönne elő a felszínes tudatból és a tudattalanból, nincs jogunk bírálni, mert ez nem a mi tisztségünk. A mi feladatunk annak értelmezése, amit megtudtunk, elmagyarázni a hozzánk fordulónak azokat a mély lélektani, energetikai, fizikális kapcsolati rendszereket, amik a helyzet kialakulásához vezettek. Ez téridőben a regresszív formáció.

 

Ez a regresszióban történő megjelenés, ott-tartózkodás bizony igen nehéz, lelkileg megterhelő állapot. Úgy bent lenni a dolgok sűrűjében, hogy közben a felszínes tudat is éberen működjék, de a tudattalan is össze legyen kapcsolva, és eljussanak hozzánk azok a ki nem mondott, nonverbális információk, amelyek a betegség valódi ok-okozati összefüggései. Nem könnyű, de gyönyörű állapot.

 

Ezt követi az a progresszív formáció, amikor a hozzánk fordulóval megértetjük, hogy mostantól kezdve nem betegség elleni küzdelemről van szó, hanem a pillanatnyi állapot figyelembevételével egy hosszú távú cél elérésének egészségprogramja következik, aminek vannak lelki, energetikai, fizikális megvalósulási formái.

 

S itt jön megint a neheze a terápiás protokollnak.

 

Lehet kitűnő, személyre szóló komplex programot összeállítani, amiben a legszigorúbb szakmai górcső sem talál hibát, csupán annyi a baj, hogy anyagilag nem lehet megvalósítani.

 

Nem tehetjük ki a szegény öreg nyugdíjast annak, hogy a kasszánál megszégyenülve tegye ki a kosarából a valóban szükséges szereket.

 

Ilyenkor jön az önmagunkkal és a szakmával való megalkuvás kényszere. Mi az a legkisebb, de még hatékony rendszer, ami még hat. A gyakorlat sajnos az, hogy még ezt is sokszor a kényszer hatására, öntörvényűen megtizedelik, vagy az együtt ható szereket hónapos késéssel veszik be. A gyógyulás késlekedik, s jön a közhangulat, lám ennyit ér a természetgyógyászat.

 

A kezelések alatt is együtt utazunk a hozzánk fordulóval, annak minden rezdülését érezzük, s ez mind benne van a tudattalanunkban.

 

Tehát nap mint nap leszünk mozgásszervi, emésztőszervi, allergológiai, daganatos stb. betegek, s íródik be a tudattalanunkba, az alapregulációnkba a fenti betegségek információja.

 

Tudjuk, hogy ezek a betegségek nem fertőzőek, nem lehet úgymond elkapni őket, de nincs ember a földön, aki megmondaná, hogy sejtszinten milyen hatást váltanak ki.

 

Merre a megoldás?

 

Első a tudat programozása! Sok energetikai iskola módszerét tanulmányoztam, s mindegyik valamely védelmi rendszert javasol, ez lehet imagináció, lehet mantra, lehet bármi. Lényeg az, hogy legyen határozott célja a védelemnek.

 

Nekem erről egészen más a véleményem!

 

Keresztény értékrend alapján úgy vélem, ha a Teremtő megbízott azzal, hogy ilyen-olyan betegségekkel foglalkozzam, s életvezetésem nagyjából megfelel a követelményeknek, s munkámat hittel teli szívvel végzem, az már önmagában elég védelem. Minél jobban megteremtem azt a valamit, ami ellen védekezni kell, az annál jobban megjelenik és hat. Tréfásan úgy mondom, hogy mezítláb és klottgatyában dolgozom, de a Teremtő oltalma alatt, tehát nem lehet semmi bajom. Ezt sziklaszilárdan kell hinnem.

 

A kórházi ágy szélén ezek is előjöttek, s valamennyi kollégám, barátom úgy mondta, nem volt elég hatékony a védelem, azért betegedtek meg.

 

Sokáig beszélgettünk ezután a hitről, ami részben a gyógyulásba vetett hit, de ennél sokkal magasabb szintekről is szó esett.

 

Barátaimnál megállapítható volt a magas szintű empátia, a beteggel való együtt rezdülések minden formája, csupán az maradt el, hogyan lehet úgy benne lenni a rendszerben, hogy abban mi ne sérüljünk, de mégis a maximális biztonságot nyújtsuk a hozzánk fordulóknak. Ez nem más, mint az a belső csönd, amikor csak saját magunkkal foglalkozunk, amikor megköszönjük a Sorsnak, hogy egyáltalán szolgálhatunk.

 

A másik a maximális fizikális erőnlét. Nem tudom, ki hogy csinálja, de ha nincs meg a napi minimum 1 óra kőkemény sport, már semmi sem működik tökéletesen.

 

Az étkezéssel kapcsolatban ki-ki döntse el, hogy melyik rendszert tartja jónak, ez annyira szubjektív, hogy nincs jogom még tanácsot adni sem.

 

Egy biztos! Csak annyit és olyant rendeljünk másnak, amennyivel magunk is megelégednénk.

 

Tanulni és gyakorolni kell a megváltozott tudatállapotban való folyamatos létet, oda be- és kilépést, s azt is, hogy az ott szerzett információ nem a miénk, az csak használatra van nálunk.

 

Egyik beteg után jön a másik, nem maradhat bennünk az előző beteg információs rendszere, azt úgy le kell tenni, mint ahogy a táblát letöröljük, hogy újraírhassunk.

Béky László
XIII. évfolyam 6. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.