Szerkesztői jegyzet

A soványság joga


- Hogy te milyen kövér vagy! Legalább öt kilót magadra szedtél, amióta legutóbb láttalak! Most már azért ne hízzál tovább!

 

El tudnak képzelni ilyen beszélgetést? Ugye nem nagyon? És teljes joggal, elvégre ki akarna belegázolni a másik lelkivilágába azzal, hogy felhívja a figyelmét arra, amivel az illető nyilván maga is tökéletesen tisztában van, tudniillik hogy kövér? Tapintat is van a világon, ráadásul egy ilyen megjegyzés nemhogy nem segít a beszélgetőtárson, hanem csak tovább rombolja az önbizalmát. Ha tehát az emberek túlsúlyos ismerőssel találkoznak, igyekeznek makacsul csak a szemébe nézni, nem végigsétáltatni a tekintetüket kigömbölyödött idomain, és szókincsükből átmenetileg óvatosan száműzik a kiló, mérleg, kalória, hízás, fogyókúra és hasonló kifejezéseket.

 

Ha ezzel szemben a sors olyan valakivel hozza össze őket, aki alkata alapján a testtömegindex normál tartományának alsó harmadába kategorizálható, ugyanezek az emberek már korántsem tesznek féket a nyelvükre. Úgy érzik, a soványság - vagy legalábbis amit ők soványságnak tartanak - szabadon kritizálható. Így aztán aki olyan szerencsés (vagy szerencsétlen, nézőpont kérdése), hogy többe kerül öltöztetni, mint etetni, azt rendszeresen a következő nyitómondatok fogadják:

 

- Hogy te milyen sovány vagy! Legalább öt kilót fogytál, amióta nem láttalak! Most már azért ne fogyjál tovább!

 

Mivel a felmenőim között nemigen akadtak a mérleg nyelvét magasba lendítő ősök (meg tudom mutatni a családi fotókat), jómagam sem tartoztam soha az elhízottak táborához.

 

A legtöbbet, 65 kilót egy nappal a lányom születése előtt nyomtam, utána valahol 60 és 58 között állapodott meg a súlyom, majd tavaly nyáron, egy könnyelműen kipróbált narancsbőrellenes, zsírbontó kezeléssorozatnak köszönhetően lement 55-re, és ott is maradt. Mivel mindehhez 169 centis magasság társul, a Házipatika BMI-kalkulátora szerint a testtömegindexem 19,26, és mint ilyen, az ideális tartományba esik. Legalábbis ezt állítja a website, és ami azt illeti, én magam is így érzem. Mégis lépten-nyomon azzal szembesülök, hogy közelebbi és távolabbi ismerősök bíráló kommentárokat fűznek a súlyomhoz, miközben láthatólag meg sem fordul a fejükben, hogy ez ugyanolyan udvariatlanság, mintha kilóim megállíthatatlan szaporodását tennék szóvá. Ráadásul ha tréfásan megpróbálom elütni a dolgot, jellemzően tovább erőltetik a témát, ha pedig visszautasítom a megjegyzést, megsértődnek.

 

Pedig az állítólagos, akárcsak a valóban fennálló soványság kritizálása nemcsak barátságtalan, hanem egészségtelen lépés is. Nekem szerencsém volt, mert kislány koromban a szüleim (ha jól emlékszem, orvosi nyomásra) egy darabig próbáltak ugyan valami büdös, vörös, étvágygerjesztő célzatú cseppekkel tömni, de hamar feladták a próbálkozást, és attól kezdve békén hagytak. Nyilvánvalóan rájöttek, hogy majd fogok enni, ha megéhezem, és íme, valóban nem haltam éhen. Manapság viszont úgy látom, a szülői feladatok oroszlánrészét a gyerek táplálkozásra ösztökélése teszi ki.

 

 

Nemrégiben egy osztrák szállodában figyeltem meg, hogy a népes számban jelen lévő ifjabb korosztály az ebédet és a vacsorát sokkal inkább rohangászással, mintsem evéssel töltötte. Nem is lett volna ezzel semmi baj, az all inclusive ellátás garantálta, hogy egyetlen vendég egyetlen pillanatra se maradhasson éhen, a szülők azonban szemmel láthatólag másképp gondolták. Hol egy apuka, hol egy anyuka ugrott fel a tányérja mellől, hogy púpozott evőkanállal a kezében a csemetéje után fusson, és legalább néhány falatot megpróbáljon letuszkolni a vonakodó gyermek torkán. Amely gyermek természetesen ordított, mint a fába szorult féreg, elvégre ki kedveli, ha hízóliba módjára megtömik, pláne amikor éppen sürgős szaladgálnivalója akadna. Az ötcsillagos wellnesshotel elegáns éttermét így naponta kétszer enni nem akaró óvodások és őket mindenáron etetni akaró felnőttek soknyelvű veszekedése töltötte be, azt eredményezve, hogy a messze földön híres konyha remekeit végül egyikük sem tudta zavartalanul élvezni.

 

Elgondolkodtam: vajon miért éreznek ezek a szülők ellenállhatatlan kényszert arra, hogy életük központi problémájává változtassák az utódaik által lenyelt, pontosabban le nem nyelt falatokat? Nem látják, hogy ezzel csak a gyerek eredetileg normálisan működő éhségérzetét teszik tönkre? Ha valakinek folyton valami élelmiszert dugnak az orra alá, akár éhes, akár nem, előbb-utóbb teljesen leszokik arról, hogy figyeljen a szervezete jelzéseire. Nem csoda, hogy egykettőre elhízik, vagy éppen ellenkezőleg, anorexiás lesz, bulimiás, ne adj' isten mind a kettő egyszerre. Már úgyis rengeteg embertársunknak jelent gondot engedelmeskedni a két legalapvetőbb ösztönnek, a lét- és a fajfenntartásnak, miért akarjuk akkor még tovább növelni a számukat?

 

Én mindenesetre elhatároztam, ha még egyszer valaki szóvá teszi, milyen sovány vagyok, én sem fogok ragaszkodni az udvarias formulákhoz. Helyette egy Mikszáthtól vett idézettel fogok visszavágni: talán csak a te kövérséged mellett látszom annak!

Mörk Leonóra
XV. évfolyam 6. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. május

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.