Szerkesztői jegyzet

A születés misztériuma


A két legtitokzatosabb, legfelemelőbb és legkülönlegesebb pillanata az életnek a születés és a halál. A kezdet és a vég. Az útnak indulás és a célba érkezés. Az egyikre nem emlékszünk, a másikra már nincs alkalmunk emlékezni, ezért aztán misztikus köd veszi körül mindkettőt. Hiszen nem tudhatjuk biztosan, van-e valami, s ha igen, mi van az egyik előtt és a másik után. Egyben ez a két pillanat az, amikor a legsérülékenyebb emberi méltóságunk, amikor a legkiszolgáltatottabbak és legsebezhetőbbek vagyunk.

 

A modern kor bűne, hogy e két kivételes pillanatot rideg kórházi körülmények és idegen emberek közé száműzi, lélektelenné, egyszerű orvosi problémává silányítja. Amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett a kislányom, az édesapja már jelen lehetett - a MÁV kórház úttörő volt ebben -, de a kicsikémet azonnal elszakították tőlem, mondván: inkubátorban a helye. Pedig majd megőrültem a vágytól, hogy a karomba vehessem. Öt órát kellett erre várnom, akkor is csak tíz percet kaptunk, mondván, pihennem kell. A szoptatási idők után bánatosan adtam vissza kisbabámat, fájt, hogy szüleim csak ablakon át csodálhatják, és alig vártam, hogy hazavihessem. Közel hat évvel később ugyanabban a szülőszobában a fiamra vártam kiterítve, leszíjazva, amikor bemasírozott néhány orvostanhallgató. Tanáruk magyarázott nekik egy darabig, rám mint tárgyra - igaz, érdeklődésük tárgyára - tekintettek, majd odébbálltak. De legalább a fiam már megkaphattam magzatmázasan néhány percre, és pár órával születése után betolták hozzám a kis zsúrkocsiban. Többé el sem engedtem, csak az orvosi ellátás, fürdetés rövid idejére. Dehogy akartam nélküle pihenni!

 

Akkor szerencsésnek mondhattam magam, az ország leghaladóbb szellemű, legmodernebb kórházában szülhettem, de ma már tudom, mégsem így kellett volna ennek történnie. Ma ritka kivétellel minden kisbaba kórházban jön a világra, többnyire erős fényben, mindjárt szakszerűen ellátva. Inkubátorban tartják az előírt hőfokon anyja melege helyett, és cukros vízzel kínálják, ha sír. Pedig a sírás indítja meg a tejelválasztást, és amelyik baba előtejet szophat, az nem lesz szomjas.

 

De a legnagyobb baj mégsem ez a kórházi szüléssel, hanem az, hogy elveszi a születés intimitását, bensőségességét. A kismama injekciót kap, ha nem tágul elég gyorsan, gátját metszik és varrják, arra kényszerítik, hogy visszatartsa a szülést, ha nincs még ott az orvos vagy várni kell a szülőágyra, a gravitációval is meg kell küzdenie, ahelyett hogy azt a szülés szolgálatába állíthatná, s hogy mindenkinek a kényelme előbbre való, mint a szülő nőé és az újszülötté.

 

Geréb Ágnes, aki meg akarta adni a lehetőséget a nőknek arra, hogy úgy szüljenek, ahogyan sok évezreden keresztül eleik, két év letöltendő börtönbüntetést kapott. Műhibaperek tucatjai ismertek, amelyek kórházban gyanús körülmények között elhunyt újszülöttek és szülő nők miatt indultak, de azokban rendre megállapítja a szakértő, hogy a szakmai protokoll betartása mellett következett be a baleset. Látni kell: voltaképpen arról van itt szó, hogy a szülész-nőgyógyász szakma a maga érdekei mentén eldöntötte, mi helyes és mi nem, s aki nem alkalmazkodik, annak kitörik a nyakát. Egy zavartalan szülésért ma 100-200 ezer forintot illik leperkálni az orvosnak, leginkább azért, hogy ne csináljon semmit, mert ha meg kell dolgoznia a pénzéért, akkor már baj van. A szülés ugyanis természetes élettani folyamat, ami a leggyakrabban zavartalanul végbemegy. Megvannak a maga veszélyei, persze, és az jó, hogy az orvostudomány a speciális esetekben közbe tud avatkozni, képes segíteni, minden tiszteletem azoké, akik újszülöttek és szülő anyák életét mentik. Ám erre sokkal ritkábban van szükség, mint azt sugallják.

 

Megmondom őszintén, én Geréb Ágnesnél sem szülnék. A lánglelkű fanatikusok éppúgy hajlamosak a hibázásra, mint a konzervatívok. Geréb Ágnesnek már az előző ítéletnél, amikor eltiltották hivatása gyakorlásától, tudomásul kellett volna vennie, hogy nem feszítheti tovább a húrt. De ő vágyott a mártíromságra, mert úgy gondolta, hogy azzal rákényszerítheti a hatalmat az otthon szülés szabályozására. Meggyőződésem, ez az önfeláldozó makacssága nélkül is sikerülhetett volna. Most megvan a szabályozás, ami persze megint körülményes, túlbiztosított, hiszen a szülészlobbival ujjat húzni nem lehet.

 

Én azt fájlalom, hogy ebben a vitában megint elvész a lényeg, az egésznek az értelme: az élet kezdetének misztériuma, az a csodás, felemelő, semmihez sem hasonlítható érzés, amikor egy ember a világra jön. Csöndben kell ott lenni, lábujjhegyen járni, félhomályban, melegben, könnyű lebegésben érezni, ahogyan megtörténik a csoda, s várni, hogy az első levegővétellel járó sírás az anyai keblen csöndes hüppögésbe, majd szuszogásba halkuljon. Némán letörölni a szülés kemény munkájának vérét és verítékét s a meghatott könnyeket, határtalan szeretettel körbevenni anyát és újszülöttjét, és átérezni: csoda történt. Egy soha nem volt, soha nem lesz, megismételhetetlenül egyedülálló ember érkezett a Földre. Fogadjuk őt méltón.

Zimber Szilvia
XVII. évfolyam 5. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.