Szerkesztői jegyzet

Álomvilág

   


Ebben él mostanában kiskamasz lányom. Abban a korban van, amikor nem tudja pontosan, hogy amit átél, az valóság-e vagy csak álom, és fordítva: az igazság odaát van-e éjszakánként.

 

Hát igen, az álomvilág. Nagy kérdés ez egy felnőtté gyarapodó léleknek. Ráadásul itt az ősz. A természet is készülődik, igaz, nem tipródik sokat. A fű sárgába, a fák levelei színes hálóruhába öltöznek, és ezen nem változtathat semmiféle emberi merengés. A nap lejjebb csavarja magát, mi pedig ímmelámmal előkotorjuk a tavasszal boldogan bezsákolt holmit. Lassul az élet ritmusa, nincs mese, az élővilág készülődik a megújulásra. Csak mi nem tudunk lassítani. Mert az ember már csak olyan dacoskodó fajta, mintha gőgösen mutatná, hogy mit neki a természet örök ciklikus törvénye, ő már csak azért sem csendesedik. Sőt, mintha kifejezetten zavarná a csend, amely minél meghittebb, ő annál nagyobb ricsajt kelt maga körül. Talán soha nincs akkora dugó az utakon, mint ilyentájt, talán soha nem taposnak ennyiszer az ember lábára a villamoson, mint éppen ősszel.

 

Furcsa. Mintha fordítva lennénk bekötve egy láthatatlan hálózatba. Mintha semmi közünk nem lenne már a törvényhez. Úgynevezett modern naptárunk szerint is a tél kellős közepe az első hónap, így aztán félrecsúszik minden. Mintha szándékosan csapnánk be magunkat.

 

Pedig a régiek tudták, mit kíván a természet, benne pedig az ember, aki – tudásuk szerint – nem szakíthatja el magát a fáktól, a felhőktől, a hűvösödő reggelektől, a rövidülő nappaloktól.

 

Az állatok is készülnek a nagy álomra – csak figyelni kell őket, ahogy egyre többet szunyókálnak, s közben gyűjtik a téli zsírpárnákat –, s valószínűleg ezt tenné a lányom is, ha nem zavartuk volna meg élete ritmusát azzal, hogy teste jelzései ellenére most kell a legnagyobb hajrába fognia az iskolában. Mert az első osztályzatok minden későbbi értékelést befolyásolhatnak. Így viszont csengő harsog bele a csöndbe, s a természetes záróra dacára hajtania kell. Mindent bele, gyerek, szedd össze magad az izzasztó nyár után!

 

És a hajszában elfelejtjük a hancúrozásokat, a hallgatni tudást, a befelé figyelést is. Elfelejtjük az elalvás előtti utolsó pillanatokat, amikor megadatik a csoda, a valódi és az álombeli világ összeölelkezése, amikor az égvilágon minden lehetséges, mert eltűnnek a realitás  kényszerű korlátai. Szabadok lehetünk akkor és ott, két világ kellős közepén vagy szélén, és tetszés szerint imbolyoghatunk a kettőt elválasztó hajszálnyi, talán nem is létező határon.

 

Elfelejtettünk már sok csodát. Már csak hajtunk, szinte önkívületben, s a temperált szobákban, mesterséges fény mellett kis túlzással azt sem tudjuk, milyen évszak van. Ki erőltette ránk ezt a természetellenes tempót? Ki mondta nekünk, hogy így a jó, és erre kell nevelnünk az utódainkat is? Ki volt az, aki meggyőzött bennünket, hogy a csend félelmetes és fenyegető, ezért aztán jobb, ha minél nagyobb zajt keltünk, hogy biztonságban érezhessük magunkat? Hajtunk hát, és közben bosszúsak vagyunk, mert újra fel kell reggel kelni, újra kell cipelni a gyereket az iskolába és az óvodába, újra meg kell birkózni a nehéz iskolatáskával. És közben folyton csak esik az eső, és ruhánk alá bemászik a csípős levegő, ránk tüsszögnek a tömött buszon.

 

Tegyük kezünket a szívünkre, és valljuk be: nem tudunk kikászálódni az általunk kiagyalt, rémálomba illő csapdából. A minket körülvevő elektronikus, határidős, mókuskerekes időhuzalok erősebbek nálunk, és már nem tehetünk ellenük semmit. De talán még nem vesztünk el teljesen.

 

Mi lenne, ha együtt álmodoznánk a kamasz lánnyal? Mi lenne, ha csak néhány pillanatra is, mondjuk a játék kedvéért, összekevernénk, sőt fölcserélnénk a valóságot az álommal? Vagy mi lenne, ha a sokkilós táska cipelése közben megbámulnánk a színesedő leveleket, s a cipőnyűvő buszos tolongás helyett sétálnánk néhány megállónyit? Nehéz az őszi, főleg a vizes kabát, de mi lenne, ha csak egy percre is, megcsodálnánk az esőcseppek táncát a tócsában?

 

Nehéz hozzászokni, hogy egyre kevesebb fény jut a földre, mert a napot minduntalan szürke dunyha takarja. De nem tudnánk egyetlen percre megállni, és belenézni a párától súlyos levegőbe?

 

Meg kellene állnunk olykor-olykor. Önmagunkért, a világunkért. Átélhetnénk az ősz csodálatos pillanatait, amikor az elmúlás összeölelkezik az új élet ígéretével.

Niczky Emőke
XVI. évfolyam 10. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.