Szerkesztői jegyzet

Amiről a csend beszél


Nem tudom, feltűnt-e az olvasóknak, hogy milyen nagy számban élnek közöttünk olyanok, akik munkából hazaérve jóformán a lakás ajtajának kinyitása utáni első pillanatban bekapcsolják a tévét vagy a rádiót. Holott az lenne a természetes, hogy fizikai és szellemi fáradtsággal terhelten inkább lehámozzuk magunkról az otthon meghitt csendjében az egész nap eszement zűrzavarát.

 

Az ellentét feloldása egyszerű, nagyon sok embert zavar a csend. Nem a rövid, átmeneti ideig tartó csendről beszélek, hiszen egészséges pszichikumú embernél ez semmilyen problémát nem okoz. De a kissé hosszabb ideig tartó csend már nyugtalanító lehet, mégpedig azért, mert elvonási tüneteink jelentkeznek.

 

Napközben akár a munkahelyen, akár az utcán állandó zajingerek – információk – szakadnak ránk. Ha ez az információs szint csökken, ugyanúgy hiányérzetünk lesz, mint az alkoholistának, ha a véralkoholszintje csökken. Az alkoholistának innia kell, az informalista bekapcsolja a médiát. Mindketten virtuális tudatállapotba menekülnek. Ezért van, hogy az informalista a munkahelyi és az utcai informatikai toxicitást az otthonába is beköltözteti.

 

De miért fél valaki a csendtől? A válasz egyszerű. A csend tükör. Önmagunk visszatükröződése, megmutatja, hogy "a király meztelen". Itt ismét különbséget kell tennünk a rövidebb és hosszabb ideig tartó csend között. Az első esetben még ezt a rövid csendes időszakot is a közvetlen külvilág benyomásai uralják. Ebben az időszakban dolgozzuk fel fizikai, érzelmi szinten és raktározzuk el agyunkba a korábbi eseményeket. A csendnek ebbe a langyos kis vizébe szívesen és félelem nélkül belemerülünk, mert itt még nem kötelező az önkontroll. A rövid csend időszaka lehet a külvilág és önmagunk közötti harmónia megteremtésének és megőrzésének eszköze is.

 

Más a helyzet a tartós csenddel. Ilyenkor a külvilág már semmilyen formában nem gátolja, hogy az endogén információk eljussanak tudatunkba és szembesüljünk önmagunkkal. Sokszor nagyon kíméletlenül. A szembesítés is, illetve annak lehetősége is félelemmel tölt el bennünket. Hiszen az a jellemző nagyon sok emberre, hogy nem szeretné igazán megismerni önmagát. Sokkal kellemesebb állapot, ha valamiféle virtuális önképet alkotunk, amely csak árnyéka igazi énünknek. Az igazi megismerés, amely teljes egészében képes feltárni lényegünket, veszélyes. Felelősséggel jár, hiszen a felismert hibákat korrigálnunk kell, ami bizony fájdalmas is lehet. Olyan dolog ez, amit csak önmagunk legyőzése árán valósíthatunk meg, szükség szerint változtatni kell szokásainkon, életvitelünkön, így haladva kitűzött céljaink felé. (Cél nélkül élni állati lét. Az embernek célja és feladata van, ezért született, ezért él. Van, aki nem akarja ezt tudomásul venni, hiszen ha nincs célja, nincs felelőssége sem. Csak a csend, a hosszú álmatlan éjszakák csendje jelzi, hogy hiba csúszott a filozófiába.)

 

Bármilyen fájdalmas is lehet ez a folyamat, mégis meg kell tenni. Egónk olykor elnyomhatatlan. Hasztalan temetjük a napi információözön hulladéka alá, transzcendens önvalónk a XXI. századi szeméthalom tetejére nyomja. Fejlődésünk feltételezi a minél tökéletesebb önismeretet. Ez az a pont, amikor az egó hagymahéjai lehullanak és felragyog a transzcendens én, ami nem más, mint szembesülés a bennünk lévő istenséggel. Ez megfelelő előkészítés nélkül azonban szélsőséges esetben lelki összeomláshoz, pszichikai tragédiához is vezethet. A felkészülés eszköze a csendtükör. Nem vádolhatjuk mindig a környező világot, önmagunk jobbá tételével kell változni. El kell fogadnunk a mondást: tegnap okos voltam, meg akartam változtatni a világot - ma bölcs vagyok, meg akarom változtatni önmagam. Ehhez azonban önismeret kell. Az önmegismerés azért nehéz, mert a megismerés alanya és tárgya ugyanaz a tudat. Anakronisztikusnak tűnik, de éppen emiatt ki kell kapcsolnunk a tudatot az önmegismerés folyamatából. Az első fázisban a tudat mint a megismerés alanya működik, és feltárja egónk külső fizikai és érzelmi- emocionális jellemzőit. A második fázisban mint a megismerés tárgya szerepel, ekkor tárul fel lelki-mentális struktúránk. Ezután következhet a tudat teljes kikapcsolása. Ennek a folyamatnak az eszköze a csend, a módszere a kontempláció, a koncentráció és a meditáció.

Ha a találkozást transzcendens valónkkal megfelelően előkészítjük, a felkészülés minden fázisát végiggondoljuk (akár magunkkal, akár lelki mesterünkkel), kizárhatjuk a pszichikai tragédia lehetőségét. Viszont részünk lehet egy olyan mentális élményben, amely további életünket alapvetően megváltoztathatja. 

Dr. Pőcze Tibor
XI. évfolyam 1. szám

Címkék: lélek, tudat

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.