Szerkesztői jegyzet

Boldogságszabászat


Fiatal sebész koromban, midőn plasztikai sebészeten voltunk gyakorlaton, feltűnt nekem egy 40 év körüli, jó alakú, jó karban lévő hölgy, aki állandóan a tükör előtt állt, és a szeme környékén húzogatta a bőrt az ujjaival.

 

Mikor mellé értem, rögtön megszólított: „Látja, doktor úr, milyen borzalmas ez?” Tapasztalatlan szemeim nem láttak rajta semmi elrettentőt, ezért megkérdeztem, mi légyen a rettenetes? „Hát ezek a ráncok itt, így nem lehet élni, ezt feltétlenül meg kell operáltatnom!” – válaszolta.

 

Szerintem ön így is nagyon csinos, és úgy vélem, hogy ez nem olyan szépséghiba, amit mindenáron műteni kéne – replikáztam. Dühösen otthagyott, majd egy pár óra múlva behívatott a főnököm, és nagyon leteremtett: „Soha nem tudhatod, hogy egy betegnek mi az, ami a lelkét terheli, és amit szikével helyre lehet hozni, azt helyre kell hozni.”

 

Ez a testen végzett lélekszabászat azért jutott eszembe, mert olvasom, hogy az USA-ban – Ausztráliához és Mexikóhoz hasonlóan – a bankok boldognak-boldogtalannak önrész vállalása nélkül adnak hitelt – akár jelzáloghitelt is lakásukra, házukra – a szépművészeti sebészeti beavatkozásokhoz. Igaz, az éves kamat 28 százalék (!), amely azonnal duplázódik, ha akár egy hónap törlesztés is elmarad.  Az, hogy az amerikaiak mennyire „lelkükre veszik a testüket”, jelzi, hogy 2000 és 2010 között évente 12,5 milliárd dollárt adtak ki esztétikai műtétekre. Mindez 10 év alatt 465 százalékos növekedést jelent, ami semmiség ahhoz képest, hogy a magyar férfiak ránctalanítást jelentő botoxkezeléseinek száma tíz év alatt 4300 százalékkal (!) nőtt. Magyarországon mintegy 160 plasztikai sebész tevékenykedik, akiknek bőven van korrigálómunkája. Évi kétszázötven munkanappal és szolidan napi három műtéttel számolva ez 120 ezer esztétikai beavatkozást jelent – bár ezeknek egy kisebb része balesetek utáni helyreállító vagy születési rendellenességeket korrigáló műtét. Néhány tízezertől 1-2 millió forintig terjedő tarifák mellett megbecsülhető, hogy milyen enormis összegeket préselnek ki magukból, környezetükből honfitársaink. Ennek a világtendenciának tehát nyomós okainak kell lennie. Az egyik a szabadság érzése, vagyis az, hogy olyanná tehetem a testemet, amilyennek megálmodtam, hasonló lehetek a nagy sztárokhoz, s a pénzköltéssel is hasonlóképp cselekszem. A nőknek például 70-80 százaléka nincs megelégedve a mellével, s nőiességének e szimbólumát előszeretettel veti alá – leginkább önbizalom- növelőnek szánt – felvarrásnak és megnagyobbításnak. (A férfilélekre jellemző egy olasz sebészkolléga véleménye, miszerint a női mellet soha nem szabadna megkisebbíteni, mert az nem lehet elég nagy!)

 

A tökéletesedés vágya azon meggyőződésen alapszik, hogy a siker és a kudarc elsődlegesen nem a belső értékeken vagy a tudáson, hozzáértésen, hanem a kinézeten alapszik. Egy amerikai munkapszichológus beszélgetései során mindig hasonló véleményeket hallott: „Szeretjük vagy nem, egyedül a megjelenés számít a  társadalmunkban.” „Tény, hogy az állásokat annak adják, aki fiatalosabban néz ki.” Az arcfelvarrást vagy a botoxkezelést olyan elkerülhetetlennek érzik, mint az adókat és a halált. Azon „kívülállóknál” pedig, akik szembesülnek a mesterséges szépség előnyeivel, növekszik a nyugtalanság, az aggódás, a saját test iránti utálat és megvetés. Ennek jelentőségét ismerték fel Franciaországban, ahol a tartósan munkanélküliek számára egy munkaközvetítő iroda átváltoztató akciót szervezett, amelyet egy speciális pénzalap támogat. A kezdeményezés „lélekbeli keresztanyja” a miniszterelnök felesége, Penelope Fillon, s ebben a „szép munkaerő-teremtő” akcióban az esztétikai sebészetnek is fontos helyet biztosítottak.

 

Természetesen a pszichohigiéné megteremtésének, a saját magunkkal és a környezetünkkel való rezonálás érzésének módja nem elsősorban a szike feladata. Nem tudom elképzelni, hogy egy buddhista szerzetes esztétikai műtéttel biztosítaná lelki egyensúlyát, de Belmondo sem operáltatta meg sikerei érdekében eltört orrcsontját, vagy a Pa-Dö-Dö két dundi énekese sem zsírleszívással tette oly színessé egyéniségét.

 

Az egyéneknek saját magukkal és környezetükkel való kapcsolatukban is alapvető paradigmaváltásra van szükségük, meg kell teremteniük az „én tudatos éberségét”, a pozitív rezonanciákra való nyitottságát. Számtalan módja létezik a „lelki ráncok” felvarrásának, s ezeket a módokat szüntelenül keresni és gyakorolni szükséges. Csak így találhatják meg az emberek magukban a folyvást keresett örömöt, a békét és a kölcsönös bizalmon, megbecsülésen, a meghittségen alapuló szerető kapcsolatot. Gondoljunk csak a mély értelmű népi bölcsességre: „Minden nő szép, akit szeretnek!”

 

A spirituális emelkedettségen való munkálkodás során lehet megtapasztalni, mekkora örömforrás, ha megoszthatjuk családunkkal, környezetünkkel belső erőnket, magabiztosságunkat, kiterjedt éberségünket, érezzük a mindenség támogatását. Ezt az életutat követve válik életformává a boldogság, a gyönyör, a meghittség, a kiegyensúlyozottság, s a legfontosabb, a belső béke. Még a plasztikai sebészek számára is.

Dr. Simoncsincs Péter
XVII. évfolyam 9. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.