Szerkesztői jegyzet

Egészség. Én döntöttem


Egészség. Ön dönt! – kiabál rám egy plakát a villamoson, és én elgondolkozom, vajon igazat mond-e. Egyfelől nem, hiszen előfordulhatnak olyan betegségek, balesetek, amelyeket a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudunk megelőzni. Másfelől igen, hiszen mégiscsak a saját sorsunkról van szó, és nincs az a hatalom, amely többet tehetne testi-lelki-szellemi épségünkért, mint mi magunk.

 

Mivel a reklámok ellen passzív, de lankadatlan rezisztenciával védekezem, nem is elmélkedtem volna el a fenti hirdetés szlogenjén, ha nem néhány nappal korábban találkozom a hírrel, miszerint az egészségpénztárak tagjai a jövőben természetgyógyászati szolgáltatást csak úgy vehetnek igénybe, ha utána adót fizetnek. A természetgyógyászat ugyanis – a rekreációs üdüléssel, az életmód javítását elősegítő kúrákkal, a gyógyteákkal, a fog- és szájápolási termékekkel, a sportolással, a sporteszközökkel és a gyógyhatású termékekkel együtt – átkerült abba a kategóriába, amelyek (saját egészségpénztáram űrlapjának némiképp bikkfanyelvű megfogalmazása szerint) „adóköteles jövedelmet keletkeztetnek”.

 

A hír hallatán úgy felment a különben alacsony vérnyomásom, hogy azt hittem, mindjárt be kell kapnom egy marék, adóköteles jövedelmet egyéb­iránt hál’ istennek nem keletkeztető gyógyszert. Az intézkedés ugyanis azt jelenti, hogy amennyiben az egészségpénztárba befizetett, előzetesen már engedelmesen leadózott pénzemet „életmódjavító szolgáltatásra”, mondjuk valamilyen természetgyógyászati kezelésre óhajtom költeni, akkor az erre kiadott – ismétlem, saját zsebemből származó – forintok jövedelemnek minősülnek, és utánuk újra adót kell fizetnem. Aki tehát olyan félkegyelmű, hogy hajlandó pénzt szánni egészsége megőrzésére, az megérdemli, hogy duplán megkopasszák. Ezzel szemben aki ölbe tett kézzel tűri, amint hatalmukba kerítik a betegségek, az nyugodtan követelheti, hogy drága pénzen gyógyítsák meg.

 

Az egészségpénztárakat annak idején elsősorban azért találták ki, hogy a hivatalos egészségügyben mostohagyerekként kezelt prevenciós szolgáltatásokat kínáljanak a tagjaiknak. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a meg nem betegedő állampolgár kiadást spórol meg az államnak, a jogalkotók lehetővé tették, hogy a munkaadók bizonyos összeghatárig adómentes juttatásként gyarapíthassák alkalmazottaik egészségpénztári egyenlegét. Akinek a sors ilyen nagylelkű munkahelyet juttatott, arról még esetleg mondhatnánk, hogy nem is a saját pénzét mulatja el a pénztárakban, de mégsem mondhatjuk, elvégre ennyivel kevesebb fizetést kap. Vagyunk viszont jó néhányan olyanok, akik gavallér főnök híján valóban a saját megtakarított forintjainkat utaljuk át hónapról hónapra az egészségpénztári számlánkra. Tesszük mindezt azért, mert így olyan szolgáltatásokat is igénybe vehetünk, amelyeket az OEP soha nem lenne hajlandó finanszírozni, emellett pedig európai körülmények között juthatunk hozzá az orvosi vagy kórházi ellátáshoz. A modern rendelők, az udvarias személyzet, a betartott időpontok, az egyágyas kórházi szoba, na és persze a hálapénz hiánya mellett eltörpül a pénztár összesen 16 százalékos likviditási és működési alapja, amelyet természetesen a tagdíjakból vonnak le.

 

 

Az ellenünk indított pénzügyi támadást már csak azért sem értem, mert a pénztárak az elmúlt évek során tetemes summát öntöttek az egészségügybe, elvégre a tagok az OEP helyett pénztári (azaz saját) költségükre vendégeskednek az orvosnál vagy a kórházban. Feltehetőleg nem én vagyok az egyetlen, aki úgy véli, elterjedésük egyfajta kiutat is jelenthetne az egészségügy válságából, és legális csatornába vezethetné az egyelőre megállíthatatlannak tűnő hálapénzáradatot. Elegendő csak arra az ismerősömre gondolni, aki valahányszor kórházba kerül (és ez sajnos elég gyakran előfordul), úgy hullajtja maga körül a hálapénzes borítékokat, mint a fák ősszel a leveleket, még a liftesfiúnak is ad borravalót, hátha ettől majd jobban bánnak vele. Ha ez a rengeteg pénz mind az egészségügy hivatalos költségvetését gyarapítaná, már réges-régen mindnyájan csupa Schwarzwald-klinikán gyógyulnánk.

 

Addig is, én úgy döntöttem, mégis inkább az egészséget választom. Adóztassanak csak duplán, ha talpmasszázst kérek, mentateát veszek vagy úszni megyek, eddig is éppen elég pénzembe került már, hogy igyekszem nem megbetegedni. De nekem még így is megéri.

Mörk Leonóra
XIII. évfolyam 9. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.