Szerkesztői jegyzet

Érték, gagyi, igazi


Emlékszem a kezdetekre. Persze ami nekem, nekünk kezdet volt, az másnak több évtizedes munka beérését jelentette – Oláh Andor például már 1956-ban tanulmányban hadakozott a hivatalos szemlélettel, miszerint a közegészségügy és egészségnevelés fejlődése érdekében párbeszédre és kölcsönös figyelemre lenne szükség az orvostudomány és a népi orvoslás között. Mindenesetre az a valami, amit ma természetgyógyászatnak nevezünk, Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években kezdett megformálódni.

 

Szóval 1977-ben találkoztam először egy írógéppel írt, stencilezett szöveggel a talpreflexológiáról, amelyhez házilag rajzolt, ceruzával gondosan kiszínezett talptérképek tartoztak. A könyvespolcon ereklyeként őriztem Baktay Szanáthana Dharmáját, amelyet egy Alkotás úti lepusztult antikváriumban sikerült beszereznem, ahol természetesen nem a polcra volt kitéve, hanem egy gondosan bezárt kopott szekrényből került elő. A szekrény tartalmáról csak szájhagyomány útján értesülhettek a bennfentesek, s a tulajdonos hosszasan méregetett fémkeretes szemüvege mögül, mielőtt a kulcsot a zárba illesztette volna. Pár évvel később a Természetgyógyászat című lap fekete-fehérben nyomott első példányai jelentették a ritka csemegét, de ez már az új idők kezdete volt.

 

Ma bemegyek egy nagy könyvesboltba, és úgy érzem, biciklire lenne szükségem, hogy végigjárjam a természetgyógyászattal, ezotériával foglalkozó könyvektől roskadozó polcokat. Olvasom az újságokat, nézem a tévét, böngészek az interneten – ömlenek rám a csodálatos készítményeket és még csodálatosabb szolgáltatásokat kínáló hirdetések. Ha beteg lennék, ehetnék cápaporcot, távoli barlangokban összekapart nyálkát, ragaszthatnék magamra méregtelenítő tapaszt, zuhanyozhatnék C-vitaminnal, tehetnék a házamba földsugárzás-mentesítő készüléket, tennének rám drágaköveket, kennének rám színes iszapot, sejtszintig megrezegtetnének, behangolnák a csakráimat, visszavezetnének előző életeimbe… Most akkor mi van? Ki tud eligazodni ebben a zsibvásárban?

 

Rácsodálkozva a számtalan varázslatos készítményre, figyelve a sok megvilágosodott gyógyító, tanító, léleklátó kínálatát, néha elgondolkodom: hogy lehet, hogy még van beteg ember?

 

Mintha megfordult volna világ. Amihez azelőtt csak nagy kitartással és találékonysággal lehetett hozzájutni, az most zúdul ránk minden oldalról. Ki lehet itt elég okos?Milyen támpontjaink vannak, hogy jót mosolyogjunk a gagyin és komolyan vegyük azt, ami értékes? Talán nem is az „értékes” a jó kifejezés, hiszen a hőskorban értékesnek számított, amihez nehezen lehetett hozzájutni, de az még nem biztos, hogy igazi volt. Igen, azt hiszem, az „igazi” a kulcsszó. Mitől lesz valami igazi?

 

Thalész azt mondta: „Legbölcsebb az Idő: mert mindenre rátalál.” Ez jó kiindulási pont lehet. Azok a módszerek, gyakorlatok – például a kínai vagy indiai gyógyítási, önismereti és életvezetési hagyomány –, amelyek kiállták a századok próbáját, és még mindig létezni, működni tudnak, alighanem értéket képviselnek. De igaziak valószínűleg akkor lesznek, ha vesszük a fáradságot és – miközben a tradíciót tiszteletben tartjuk – újraértelmezzük őket, megpróbáljuk lefordítani saját nyelvünkre, saját világunkra, meghallani bennük azt az üzenetet, ami kifejezetten nekünk szól. Fejedelmi érzés gyakorlás közben arra gondolni, hogy összekapcsolódom, közösségbe kerülök azokkal az emberekkel, akik sok száz éven át ugyanezeket a mozdulatokat végezték, és – persze saját testükön, lelkükön átszűrve – hasonló élményeket éltek át. Ám mindez csak anakronisztikus játék, ha nem tudom legalább magamnak megválaszolni, hogy miért pont ezt csinálom, miért nem megyek inkább gyúrni egy fitneszklubba.

 

A hitelesség kérdése nem csak a hétköznapi választásokban, hanem a kutatásban is komolyan felmerül. Az Egyesült Államokban működő Qigong Institute (Csi-kung Intézet) például hét pontból álló ajánlást dolgozott ki kutatók számára, akik a csikung hatásait, működési mechanizmusát szeretnék intézményi keretek között, kísérletekkel vizsgálni, és problémát okoz nekik, hogy a vizsgálatokhoz megbízható csi-kung mestert vagy terapeutát találjanak. A hét pont között olyan kritériumok szerepelnek, mint például: legyen megalapozott csi-kung gyógyító praxisa az adott országban; tartozzon valamelyik jól ismert csikung irányzathoz vagy hagyományhoz, azaz igazolhatóan elismert és jó nevű mester tanítványa legyen; legyen tagja valamilyen nemzeti vagy nemzetközi professzionális csi-kung szervezetnek; legyen „jó hírnevű” az adott országban (ne legyenek nyilvánosságra került panaszok működésével kapcsolatban) stb.

 

Visszatérve a hétköznapokhoz, az sem baj, ha a tapasztalatunkhoz és józan ítélőképességünkhöz fordulunk, amikor valamiről, valakiről el akarjuk dönteni, hogy igazi-e.

 

Az természetes, ha egy gyártó piacra dob egy készítményt vagy egy eszközt, azt szeretné el is adni, ezért – általában feltupírozva – kiemeli a jó tulajdonságait, és diszkréten hallgat a hátrányairól. Legalábbis gyanús azonban, ha túl sok mindenre ajánlja, csak általánosságokat mond róla, és nem nevezi meg, hogy pontosan mire jó, vagy ha már meglevő eszközök így-úgy továbbfejlesztett, átalakítgatott változatát korszakalkotó újdonságként tálalja. Hamisan hangzik az is, ha egy táplálékkiegészítőt vagy gyógynövénykeveréket valamely komoly betegség gyógyszerének kiáltanak ki. Hamis ez akkor is, ha a szer egyébként jó és hatásos, hiszen ahogy egy súlyos betegség kialakulásában sok tényező játszik közre, úgy a gyógyítására is csak több oldalról megközelítve lehet esély.

 

Az emberi tényezővel még nehezebb a dolgunk. Számomra például nem igazi az a terapeuta vagy tanító, akinek mindenre kész válaszai vannak, és még senki sem kapta rajta, hogy egy kérdésen gondolkodott volna. Az sem igazi, aki akár magánbeszélgetések, akár nyilvános szereplés során bújócskázik a természettudományos gondolkodás és az intuitív, spirituális világnézet között. Aki állításait igyekszik természettudományos érvekkel igazolni, hiszen ezt követeli a korszellem és meg győzően hangzik, aztán amikor egy vitában sarokba szorítják, kijelenti, hogy a szóban forgó jelenségek észleléséhez különleges képességekre van szükség, és vitapartnerei feltehetőleg nem tudják őt követni ebbe a világba.

 

Nézetem szerint igazi az a gyógyító, aki keveset ígér, de igyekszik annál többet teljesíteni, és mindig táplálni a reményt. Igazi az, aki „jelen van”, amikor dolgozik. Igazi az, aki nem szívesen vállal garanciát – mert tisztában van azzal, hogy az emberi lény nem egy mosógép, és az, hogy egészséges vagy beteg, milyen sok mindenen múlik – de mindig vállal felelősséget azért, amit csinál. Alighanem gagyit árul az a tanító, aki Mesternek nevezteti magát és bárki számára hozzáférhető beavatást kínál. Gyanús az is, aki a magasabb szférák üzeneteit hirdeti tanítványainak, aztán hazamegy, és hétköznapi életében, emberi kapcsolataiban összevissza bukdácsol.

 

Szóval, most akkor jó nekünk a bőségnek ez a zavara, vagy nem?

 

Szerintem jobb, ha lehet választani, mint ha nem lehet. De ez a világ akkor működik jól, ha nem dőlünk be a „pörgés” csábításának, és időnként megállunk, csendben maradunk és gondolkodunk. Ha hajlandóak vagyunk kérdezni és tanulni, hogy jól választhassunk.

 

Sárai Gábor
XIII. évfolyam 12. szám

Címkék: hitelesség, igazi érték, jegyzet, természetgyógyászat

Aktuális lapszámunk:
2019. április

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.