Szerkesztői jegyzet

Felelősségvállalás - először önmagunkért


Ha már eljutok addig a pontig, hogy felelősséget vállalok valamiért vagy valakiért, az már azt jelentheti, tudom, hogy van hatalmam. Hatalmamban áll  megváltoztatni dolgokat, úgy alakítani őket, ahogyan azt én akarom.

 

Manapság egyre többet beszélünk a felelősségvállalásról, vállalatok, társadalmi szervezetek tűzik zászlajukra e fogalmat, gyakran csak rafinált PR-fogásként: hátha feledtetni tudják az egyébként gyakran mérhetetlen felelőtlenségüket. Mert felelősséget vállalni bármiért is csak felelős egyénként lehet, ám itt jön a képbe a legfontosabb kérdés, mégpedig az, hogy ki is vagyok én?

 

Az elme összegyűjt, rendszerez, ellenőriz, birtokol, uralkodik, röviden: tudni akar, és úgy gondolja, tud is. Ha az elméd szintjén működsz, a felelősségvállalás egyenlő lehet az öncélú hatalomvállalással, azaz hatalmaskodással. Mivel ilyenkor látszólag nagyobb teher nehezedik az emberre, több információt „kell” az elmének feldolgoznia, átlátnia,  magáévá tennie, hogy biztonságban érezhesse magát a megszerzett nagyobb tudás révén, csak egy hasonló nagyságrendű „tehertelenítő” tényező állíthatja helyre az  egyensúlyt. Ez a tényező lehet a nagyobb fizetés, a több irányítható beosztott, a  különböző státuszszimbólumok, vagyis olyan külső dolgok, melyek birtoklása által  többnek, jobbnak érezhetjük magunkat a többi embernél.

 

Felsőbbrendűnek. Olyan lénynek, akinek joga van nagyobb hatalma révén másokat irányítani, manipulálni, azaz beleavatkozni a szabad akaratukba.

 

Az elme fél a valódi felelősségvállalástól, mert valahol legbelül pontosan tudja, hogy nem tudja, mi az. Ezért ha „szorult”, azaz általa nem irányított helyzetbe kerül, legtöbbször  rajta kívül álló dolgokat hibáztat. Kormányokat, a gazdasági válságot, a főnököt, a házastársat. Elfogadhatatlan számára az a tény, hogy élete minden egyes mozzanatáért csakis ő felel, még azokért is, melyeket látszólag nem ő okozott. Az elme szintjén az ember nem lát magasabb összefüggéseket, azt hiszi, ő a teremtés koronája, miközben csak a teremtés apró szelete.

 

Felettes énünk szintjén azonban a felelősségvállalás egészen mást jelent. Gyökeresen az elme útjának ellentétét. Az összegyűjtés, birtoklás helyett az ego itt elenged, olyan dolgokat is, melyek elvesztése fájdalommal járna a számára. Önként belátja, hogy nem tud, nem irányít, nem birtokol semmit, mert semmi sem az övé, és ő is csak egy része a nagy Egésznek.

 

A felelősségvállalástól tehát legtöbben félünk, pedig a valódi felelősségvállalás  megértéséhez magasabb szinten lenne érdemes léteznünk, ami azzal kezdődik, hogy mindig, minden helyzetben azt cselekszem, ami összhangban van érzéseimmel és  gondolataimmal. Felvállalom azt, aki vagyok, vagyis felelősséget vállalok az életemért.

 

Például ha haragszom a főnökömre, kimondom, hogy haragszom rá, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy elbocsát. Mi történhet? Esetleg megtudja, mi a bajom, legközelebb jobban odafigyel az igényeimre, ez pedig valószínűleg az egész munkahelyi légkörre jobb hatással lesz, vagy elbocsát, és ezzel lehetőségem lesz olyan munkát találni, esetleg olyan közösségben, ami közelebb visz a kiteljesedésemhez.

 

Már ha a kiteljesedés a célom. Az elme szempontjából az elbocsátás egy szörnyű dolog, a felettes én szemszögéből, ebben az esetben, maga az áldás.

 

 

Az elme fél az ismeretlentől, mert úgy gondolja, akkor ki „kell” lépnie a tudokból a nem tudokba. Egészen másfajta működés elsajátítását feltételezi, ami nehéz és sokszor gyötrelmes munka eredménye. Kell ez neki? Az ő szemszögéből nem.

 

Csakhogy ha akarja, ha nem, az univerzum törvényei mindenkire vonatkoznak, és ha már nagyon felpuffadt Ego őnagysága, jön az a bizonyos törvényszerű külső helyzet, mely pofon csapja.

 

Egy betegség, baleset, párkapcsolati, munkahelyi krízis. Valami, amitől úgy érezhetjük, nem éljük túl a veszteséget. Ezek azok a bizonyos nagy lehetőségeink az újjászületésre, a nézőpontváltásra. Ilyenkor tudunk lélekben megerősödni, meghallani és követni a felsőbb akarat szavát, azaz  felvállalni valódi sorsunkat.

 

Mindez persze csak a felsőbb én szemszögéből lehetőség, az ego rémülten kapálózik az ismeretlen ellen. Azt kérdezi, mi lesz most velem? Mi lenne? Például kalandos utazássá válhat életünk, s az út végén egyszer csak  megtaláljuk a választ: ki vagyok én? S innentől kezdve a felelősségvállaláshoz igazi felelősség is társul.

Mása
XVIII. évfolyam 4. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.