Szerkesztői jegyzet

Földsóhaj


Tavasz van, a folyó megáradt. Valamit visz a víz. Régi, dohos rongyokba csavart, lángoló szalmakupacot. A lángokból elszenesedett csonkok lógnak. A batyu szomorúan bukdácsol a folyó hullámain. A távolba úszik, a habok lassan sodorják el azt, amit jelképez: a halált…

 

A parton emberek ujjongnak. Táncolnak és énekelnek. Boldogan mosolyognak, köszöntik a folyót, amely újra és újra egy évre elviszi tőlük a szomorúságot és a sötétséget, a hideget és a nélkülözést. Üdvözlik a folyót, amely elviszi tőlük egy évre a telet.

 

Hiába a zord hidegek, hiába a jeges szél éles, húsba-lélekbe vájó fogai. Az emberek tudják, hogy a tél már csak egy fáradt öregember. Már csak egy fából és szalmából készült rongybaba, melyet lángokban visz el hullámain a nyugtalan idő folyója.

 

A kör bezárult. Az élet nem halt meg, csupán újra megpihent, hogy megint erőre kapjon. Az élet ismét legyőzte a látszólagos halált, hogy örökös körforgásban éledjen újjá. Úgy, mint sok ezer ével ezelőtt, és úgy, mint sok ezer ével ezután. Ha lesz ezután. 

 

Az emberek lassan hazamennek. Beülnek autójukba, tapossák a gázpedált, hogy minél előbb hazajussanak. Hogy minél több időt spóroljanak. Mert azt tanulták, azt tapasztalták, hogy az idő pénz. A pénz pedig nem egyéb, mint boldogság, a megannyi érme a jövőbe vezető biztonságos út megannyi kövecskéje. Az aranyozott jövőbe vezető út aprócska szeletkéi, amelyek a boldogság apró állomásaihoz vezetnek: egy új tévé, egy új CD-lejátszó, egy nagyobb autó, még szebb ház. Hogy a „csúcson” majd megleljék a legnagyobb boldogságot. De mit is?

 

Valamit visz a víz. A feledést viszi. A természettel való kapcsolat, lélegzés ősi tudását. Az univerzum ritmusát. Az emberek mindezt bedobták a kis szalmakupaccal együtt a folyóba. Jót mulattak anélkül, hogy érezték volna az újjászületést. Anélkül, hogy érezték volna a ciklikus élet zavartalan, misztikus és megnyugtató ismétlődését.

 

Ők csak szórakoztak ott a folyóparton. Mert valahol ezt olvasták, vagy ezt kapták örökül, csakhogy az idő – amely a pénz bűvöletében egyre gyorsabban száguld – lassan elhalványította a lényeg emlékezetét, a rítusok örök igazságtartalmát. Valaki azt mondta, hogy ez így szokás, ki tudja, miért, s a szokás lassacskán sikké, ősgyökerű modernitássá silányult – intézményesült. Valaki azt mondta, ezzel állítólag újjászületnek, hogy holnap újra be tudjanak állni az iga alá. Hogy újra áldozzanak az új, aranyszínű istennek. Hogy megszerezzék újra meg újra azt, amire nincs is szükségük.

A parton csak néhány vén maradt. Táncaik érzik még az élet körkörös ritmusát, énekük az örök lélek dalait. Boldogságuk és mosolyuk ajándék: kapták az ősöktől és tovább is adják majd. Annak, akinek majd érdemes lesz. Két világ, két párhuzamos valóság áll a folyóparton. Az egyik csoport látványosan ujjong, hogy egy esztendőre megszabadította magát a gúzsba kötő sötétségtől. A másik bölcsen és csöndben követi a szalmabábu mozgását, tudván: minden természetes dolog megnyugtatóan visszatér, vesznie csak a belső sötétségnek kell, ha képesek szembenézni és elbírni vele. 

 

Bizonyára lesz, aki újra átérzi a tavasz hajnalát. Lesz, akinek sikerül levetni az aranyláncokat. Lesz, aki a gazdagság mögött fölfedezi a szánalmas, toprongyos valóságot. Lennie kell, aki kimondja: nincs tovább, a bábunak arcot, hangot és jelleget kell kapnia – mindegyikből a miénket.

 

És talán akkor majd lesz olyan tavasz, amikor a vénekkel együtt más is eltáncolja az élet régi-új, körkörös ritmusát. Lesz, akinek újra dalra fakad a lelke. Lesz, aki a kupaccal együtt a habokba dobja a rabigát. Bedobja, mert megérti, hogy vannak más kincsek is, mint az aranyért vásárolt hamis boldogság. 

 

 

És talán majd nem lesz egyedül. Lesznek majd ketten. És hárman, és négyen. És talán lesznek majd sokan. Majd egyszer. Sokan, akik újra megértik az örökös körforgást. Akiknek már nem kell tudományos rémületben olyan mesterkélt fogalmakat alkotniuk, mint amilyen a „fenntartható fejlődés”. Amikor Gaia lelkét, sóhajtását és kívánságát megértik, nem lesz kérdés többé, mit vigyen a víz magával. Mert ők már megértik, és a habokba dobják régi életüket, hamis vágyaikat, felesleges művi céljaikat. És újjászületnek, együtt a tavasszal, ahogyan Gaia is fölébred megérdemelt pihenéséből, nagyot sóhajtva kinyújtja rügyező tagjait. Újra megtalálják az egyszerű öröm forrásait. Az aprócska kis célokat, melyek megszépítik nehéz napjaikat. 

 

Ezek majd megöröklik a vének boldogságát. Boldogságát és mosolyukat. Hogy tovább adják azoknak, akik utánuk jönnek. Hogy tovább adják azoknak, akik újra megértik az igazi élet értelmét. Akik újra megértik, miért kell a habokba dobni azt a bizonyos rongybábut. És megértik, hogy mit kell még vele a patakba hajítani. Újra és újra, minden évben újra. 

 

Mert jön a tavasz. Jön a megtisztulás. Az erőgyűjtés. A felkészülés egy új ciklusra. Felkészülés egy új esztendőre, egy új életre, ahol a teremtett lelkek fölismerik: nemcsak boldogságuk, hanem egész létük, utódaik léte a többiekével és minden fűszáléval, minden csillagéval összefonódva, velük harmóniában nyerhet igazi értelmet. 

Niczky Emőke
XVI. évfolyam 4. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.