Szerkesztői jegyzet

Futurológia: tegnap, ma, holnap?


Amikor megszületünk, elkezd sodorni az Élet nevű nagy folyó, és csak a nagyon szerencséseknek adatik meg, hogy néha-néha egy kis ágban vagy nagyobb gyökérben megkapaszkodva megpihenhessenek, és elgyönyörködhessenek a part szépségeiben, amelyek mind távolabb kerülnek az évek múltával, hiszen egyre beljebb és beljebb sodor a folyó, egészen addig, amíg a közepén szembe nem találjuk magunkat a végső nagy örvénnyel.

 

Ha a fenti hasonlat igaz, márpedig nagy valószínűséggel az, akkor talán legfontosabb teendőnk azoknak a bizonyos kis ágaknak, gyökereknek a figyelése, amelyek segítségével egyre több pihentető pillantást vethetünk a távolodó partra.

 

Csak azért jutott mindez eszembe, mert lassan magunk mögött hagyjuk a nyarat, azt az évszakot, amely valahogy úgy rögzült az emberi tudatban, hogy a pihenés, kikapcsolódás ideje. Már hosszú évek óta figyelem, hogy barátaim, ismerőseim jelentős hányada miként csapja be magát, és színlel pihenést, holott szinte egyetlen napra sem hagyja magára a mókuskerekét. Tudom, tudom, ilyenkor azonnal kész a válasz, hogy a mobil és az internet korában nem lehet elbújni. Nem is kell, hiszen nincsen mi elől, ugyanis a gépek - és talán ez a legfontosabb tanulsága a mögöttünk hagyott századnak - azért vannak, hogy segítsék, és nem azért, hogy uralják életünket.

 

Nem véletlen, hogy a hollywoodi álomgyár, amelyet sok mindenért lehet bírálni, azért viszont nem, hogy nem „tartja rajta ujját a dolgok ütőerén”, már évtizedek óta önti ránk az elszabadult gépek és mesterséges értelmek által okozott apokaliptikus rémálmok vízióit. Hogyne tenné, hiszen a filmipar nem más, mint a közös tudatalattink kivetülése egy lepedőre. Igen, hiszem, hogy valamennyien rettegünk a gépek uralmának kiteljesedésétől, és ez a rettegés olyan erős, hogy észre sem vesszük azt a jól látható tényt, hogy amitől jövő időben félünk, az már múlt idő, talán attól a pillanattól indult az új időszámítás, amikor az első kötöttpályás menetrendszerű viszonylat, azaz a vonat elsippantotta magát.

 

Persze tudom, ez így nagy demagógiának hangzik, ám ha a demagógia nem vég-, hanem kezdőpont, egyáltalán nem káros.

 

Képzeljük el azokat az időket, de furán is hangzik, amikor egy ifjú lovagnak még heteket kellett lovagolnia csak azért, hogy egy dalocskát elzenghessen kedvesének a torony tövében, és csak ez után tudhatta meg, viszonozzák-e érzelmeit. Ma ugyanez így zajlik rövid szöveges üzenet, azaz SMS formátumban: SZER. Pisti, és "Önnek üzenete érkezett", majd sietve jön a válasz: IS. Magdi, és a dolog, ahogy mondani szokás, „le van rendezve”.

 

Kérem, senki ne gondolja, hogy én ellene lennék bárminek is, ami kényelmesebbé, komfortosabbá, élhetőbbé teszi a világot. Egyszerűen aggódom a szertartásokért, a preferencia- sorrendek felborulásáért és az embernek emberre fordított idejéért.

 

Felmérések mutatják például, hogy ma már szinte csak a hibahatáron mozog azoknak a családoknak a száma, amelyekben összesen egy darab televíziókészülék van. Ez pedig azt jelenti, hogy a család egyes tagjai még az otthonokon belül is egyre jobban "atomizálódnak", nemhogy nem beszélgetnek eleget, de még a legkisebb kompromisszumkötési lehetőséget is elkerülik, hiszen a "Te nézed, amit akarsz, és én, ami nekem tetszik" elve már attól is megfoszt bennünket, hogy kis áldozatokkal jelezzük a másiknak: "fontos vagy még nekem".

 

A napokban kerestem valamit, ami csak Németországban kapható, régi szokás szerint felhívtam egy barátomat, hogy segítsen találni ott valakit, aki utánanéz az árunak, a válasz így szólt: "örömmel, de ő is csak azt látja az interneten, amit te". Kérem, ne áltassuk magunkat azzal, hogy milyen jó, hogy kicsi lett a világ, ez nem erről szól, hanem arról, hogy lassan-lassan elmúlnak a személyes kapcsolatok. Végül gépekre kötött agyak leszünk?

 

Még nem is olyan régen jó néhány telefonszámot tudtunk fejből, és csak úgy sodortuk befele a telefonba, ma már legfontosabb családtagjaink számai sincsenek meg a tudatunkban, mert ott a telefon memóriája, és abban jobban is bízunk.

 

Ahogy a gépek okosodnak, mi úgy csökevényesedünk, ugyanis ez már több mint butulás, hiszen szinte képtelenek vagyunk bizonyos dolgokat megtanulni, emlékezni rájuk, márpedig a buta ember képes tanulni, legfeljebb hosszabb időt vesz igénybe a folyamat, mint másoknál.

 

Persze mindezek, amiket fentebb leírtam, még csak nem is jóslatok, csupán egy lehetséges jövőt előre vetítő rémképek, amelyek talán csak egy párhuzamos valóságban alakulnak ki.

 

Azt viszont nagy biztonsággal prognosztizálhatom, hogy ha nem veszünk végre tudomást arról, hogy a jövő, talán több is mint száz éve, elkezdődött, akkor ez a valóság, amelyet mi és gyermekeink élünk, a lehető legrosszabb irányt veszi.

 

Biztató jelnek vélem, hogy néhány ismerősöm már nem foglalkozik a legújabb telefoncsodákkal, ezeket az eszközöket régi rendeltetésük szerint használják, azaz telefonálnak és passz. Ez előre vetíti annak a nagyon vágyott időnek a képét, amikor az emberiség – ez a nagy gyerek – eltelik az újdonságokkal, és közömbössé válik az újabb és újabb "csodakütyük" iránt.

 

Persze tudom én, hogy egy ilyen jegyzetet optimista gondolattal illik befejezni, nos akkor lássuk, mi is lehet az a biztató mondat, ami a legmegfelelőbb? Megvan: hajrá Emberiség!

Pálmai Tamás
XII. évfolyam 9. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.