Szerkesztői jegyzet

Halottainkra emlékezünk


Manapság egész életünket átszövik a halálról szóló hírek, a halál képei. Elég bekapcsolni a televíziót, felnyitni egy újságot vagy böngészni az internetet; mindennaposak az olyan események, melyek úgy kezdődnek: lelőtték, megölték, felrobbantották, kivégezték.

 

Autók és  vonatok ütköztek össze, repülőgépek zuhantak le, itt háború tört ki, ott természeti katasztrófa sújt – az áldozatok száma jelentős. A fogyasztói társadalom mégsem tud mit kezdeni a halállal, tabuvá vált a halál témája és a gyász is.

 

Arról, hogy mit jelent az élet vége, mi a halál következménye, nem tud mit mondani. A média által közvetített kép azt sugallja, hogy a halál nem jelent semmit, csupán megsemmisülést és elmúlást. Arra „tanít”, hogy ne vegyünk tudomást a halálról.

 

A halálnak e tagadása túlmutat az egyénen, végső soron egész bolygónkra hatással van. Hiszen ha azzal a tudattal él, hogy élete következmények nélkül zárul le, s előbb-utóbb úgyis mindenki meghal, semmi nem tartja vissza attól, hogy pillanatnyi céljai érdekében tönkretegye, kifossza környezetét. Vagyis önző módon éljen, elhárítva a jövő generációk iránti felelősséget.

 

A magyar társadalom többféleképpen ítéli meg és dolgozza fel a halált. Ez egyrészt függ, mint minden társadalomban, az életkortól, illetve a kulturális hagyományoktól.

 

Az életkor szerinti halálhoz viszonyulás viszonylag egyszerű sémák szerint alakul. A gyermekek életében még a beláthatatlanul távoli jövő árnya a halál, ők a felnőtté válást is pusztán elméletileg tudják elképzelni, világukban például az öregek külön emberi kategóriát képviselnek. Bár az elvesztéssel így is szembesülnek, a mások halála nehezen kötődik össze azzal, hogy ez velük is megtörténhet, sőt megtörténik. A kamaszok elméletileg már tisztában vannak létük végességével, ám ez a testileg és lelkileg felfelé ívelő szakasz természetesen még a végtelennek tűnő lehetőségekről szól. Az igazi „döbbenet”, „felismerés” a középkorú felnőtteket éri, akik már átlépték életük választóvonalát. Felismerik, hogy a múlt elmúlt – visszahozni, megismételni nem lehet. Rádöbbennek, hogy az élet nem a távoli jövőben várakozik, hogy a napok nem számolatlanul telnek. Bár sokan fiatalabb korukban átélhették a nagyszülők elvesztését, „szerencsés” esetben személyes életükben ekkor találkoznak először konkrétan a halállal. A szülők halála mindenképpen az a fordulópont az életben, amikor megváltozik az egyén gondolkodása az elmúlásról. Ekkor tudatosul, hogy mi az, amit érdemes és meg kell őrizni a múltból, akár a személyes, akár a hozzátartozók életére vonatkozóan, mi az, amit át kell adni az utódoknak szellemi fejlődésük elősegítéséhez. Kialakulnak az emlékezés apró szertartásai is a korábban tanultakra, látottakra építve. Bonyolultabb a halál megítélése, ha a kulturális hagyományok felől közelítünk a témához.

 

 

Még viszonylag egyszerű a dolgunk, ha a szűkebb közösségeket vizsgáljuk, értve ez alatt a lakóhelyet. Egy faluban még a mai napig is „társadalmi” ügy egy a közösséghez tartozó ember halála, bár a legtöbb helyen ez is már csak inkább az idősebb korosztályra jellemző.

 

Az elhunyt elkísérése utolsó útjára nemcsak kötelessége a közösség tagjainak, de olyan esemény is, ami alkalmat teremt a túlélőknek arra a kevés lehetőségre is, amikor együtt van a falu „apraja-nagyja”. Ahol – emlékezve az eltávozottra – megbeszélhetik egyéni és közös problémájukat is. „Jól kitalált”, évszázadok óta működő formája a gyászmunkának.

 

A városokban – részben a településjelleg, részben a nem összetartó, heterogén közösségek miatt – ennél úgymond személytelenebbül zajlik a halál. Családtagok, jó esetben kollégák, barátok, ismerősök vannak jelen a temetésen. És amíg például faluhelyen az sem ritka, hogy a haldokló mellett ott virraszt, sirat egy nem családtag, ez városon kizárt.

 

A világ legnagyobb szellemi hagyományai világos útmutatást adnak a halál megítéléséhez. A mai magyar társadalom egy része ebben is számíthat a keresztény szokásokra, de lehetősége van az úgynevezett „kisegyházak” tanításait is tanulmányozni, s elveiket ezen a téren alkalmazni.

 

A legjelentősebb ezek közül talán a buddhizmus, mely a legtöbbet tudja a halálról, s gyakorlatában szerepel a „tudatos halálra” való felkészítés. Egyre bővülő magyar nyelvű irodalom és egyre bővülő lehetőség áll e több évezredes módszer megismerésére.

 

És akit sem a szűkebb, sem a tágabb közösség nem készít fel a halálra? Akik ismeretlenül, elhagyatottan élik utolsó óráikat? Nagy adóssága ez a mai magyar társadalomnak. Ám ez az adósság csak úgy törleszthető, ha mi, akik megtehetjük, akik fontosnak tartjuk, nemcsak a halottakat tiszteljük, hanem a halált is.

 

És mégis. Vagy épp ennek ellenére: van egy gyönyörű hagyománya halottaink tiszteletének, a rájuk való emlékezésnek, kulturális, életkori viszonyainktól függetlenül. Amikor az ember november elején, halottak napján egy temető környékén jár ilyen-olyan okból, egyszerre érezheti az elmúlást és az újjászületést. De csak érezheti – megfejteni, felfogni, megérteni sosem fogja a Titkot.

Takács Zsolt
XVII. évfolyam 11. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.