Szerkesztői jegyzet

Hol a gyógyulás mostanában?


Az asszony tele van panasszal. Először anyagi gondjait sorolja: elárverezik fejük fölül a lakást, duplájára dagadt a hitel, kölcsönből fizették a kölcsönt, tiltják a fizetést is. Tennék néhány javaslatot, amivel könnyíthetne a helyzetén, de gyorsan sorolni kezdi, hányféle nyavalyája van, hol fáj, s közben legalább tízszer emlegeti a korát, mint ami mindennek akadálya. „Öreg vagyok már”, ismételgeti, miközben rádöbbenek: velem egyidős. Megrendülten hallgatom, és tudom, hogy az égvilágon semmit nem tehetek érte, noha ismerek temérdek módszert. Hitelét persze senki nem fogja helyette visszafizetni, de szépen lassan elindulhatna visszafelé a spirálból, ami lehúzza őt, s amibe beleragadt, mint valami mocsárba. Megvannak a módszerek az energiaszint növelésére, a test és a lélek harmóniájának helyreállítására, s azt követően már anyagi nehézségeivel is megbirkózna. De oda se figyel, dédelgetett régi sérelmeket váltogat a jövő rémképeivel, és nem akarja meghallani, mit tehetne önmagáért a jelenben. Tapasztalatból tudom: a pénz nem segít rajta, amíg önmagán és a világhoz való hozzáállásán nem változtat, nem fog változni anyagi helyzete sem. Egyre gyakrabban találkozom hozzá hasonlókkal. A válság a gyengéket még gyengébbé teszi.

 

De találkozom másféle emberekkel is. Egy másik asszonnyal például, akit harmincévi házasság után egyik napról a másikra elhagyott a férje, miáltal megrendült az anyagi helyzete és az önmagába vetett bizalma, s ezzel együtt az egészsége. Vele egy tanfolyamon ismerkedtünk meg, ahová mindketten azért mentünk, hogy elsajátítsunk egy testi-lelki egészséget szolgáló módszert. Amikor beszélgettünk, még mindig padlón volt, de már elhatározta, hogy feláll, és nem a sérelmeit sorolta, hanem a terveit. Azt mondta: minden vágya, hogy ne gyűlölje a férjét, de erre még képtelen. Biztos vagyok benne, hogy megerősödve fog túljutni a krízisen. A válság az erőseket még erősebbé teszi.

 

Azt azonban, hogy a gyengék vagy az erősek táborához akarunk tartozni, mi magunk döntjük el. Egyfajta szellemi restség és infantilizmus a világot szidni és dagonyázni az önsajnálatban, bár néha kétségtelenül jólesik. Mélyen együtt érzek azzal, aki így tesz, de ha ebbe beleragad, segíteni senki nem tud rajta, hiszen valójában nem is akarja. Ahhoz ugyanis, hogy változtasson a sorsán, elsősorban önmagán kellene változtatnia, és ez kétségtelenül erőfeszítésekkel jár.

 

Azt mondja Beata Bishop e lap hasábjain, hogy test és lélek nem gyógyítható külön-külön. Amikor méregtelenítjük a testet, ingerültség, düh, megmagyarázhatatlan indulat tör elő: a lélek is méregtelenít. Dr. Kürti Katalin gyermekorvos szerint a homeopátiás gyógyszerek többek közt azért is sikeresek, mert feltételezik a beteg tudatos együttműködését a gyógyulásban, még a gyermekét is. De a legmodernebb eljárás sem segít azon, aki ragaszkodik a betegségéhez, mert azzal csikar ki magának több figyelmet, attól várja – teljesen hiábavalóan –, hogy jobban szeressék.

 

 

A betegség figyelmeztetés: valamit roszszul csinálunk, nem jól élünk. Lehet, hogy az életmódunkkal van baj, rossz szokásainkkal vagy emberi kapcsolatainkkal. Vannak, akik egyik-másik szokásukhoz jobban ragaszkodnak, mint az életükhöz. Pedig ma már a természetes gyógymódok teljes tárháza rendelkezésre áll a Gerson- terápiától a homeopátiáig, a mágnesterápiától az agykontrollig, a gyógyteáktól a tibeti hangtálakig és a talpreflexológiától a különböző masszázsokig. Számos olyan módszer is van, amit elsajátítva otthon kúrálhatja magát az ember. De bármelyiket választjuk is, szembe kell néznünk két kérdéssel. Egy: valóban meg akarok gyógyulni? Kettő: mit üzen a betegségem? Mert e kettő megválaszolása nélkül meddő minden kísérlet, pénzkidobás minden gyógymód. S ugyanezt a két kérdést kell megválaszolnunk, ha megoldhatatlannak tűnő problémával találjuk szembe magunkat. Egy: valóban meg akarom oldani a problémámat, vagy ragaszkodom hozzá valamilyen okból? Kettő: mit üzen nekem ez az élethelyzet, mire akar megtanítani?

 

Végül egyetlen dologgal tudtam kissé felderíteni az írásom elején említett panaszkodó asszonyt: beszéltem neki néhány olyan emberről, akinek az övénél is nehezebb a sorsa. Átmenetileg megnyugtatta, hogy rosszabb is lehetne. De attól tartok, csak addig, amíg ki nem lépett az ajtón. Én elköszönhettem tőle, de ő össze van zárva saját magával.

Zimber Szilvia
XVIII. évfolyam 8. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.