Szerkesztői jegyzet

In memoriam Kaló Flórián


Drága Flóri!

Február második felében, mielőtt elutaztam a trópusokra, úgy éreztem, el kell Tőled búcsúzni. Megnyugtattál, ha megjövök, bejössz a szerkesztőségbe, és elmegyünk ebédelni. Nem így történt. Visszautazásom napján, az Indiai-óceán édeni partján ücsörögve, nosztalgikus hangulatban vettem búcsút az izgalmas afrikai két hét megannyi élményétől, s éppen azon keseregtem, milyen hamar elmúlik minden. Ekkor jött a hír: meghalt Kaló Flórián...

 

Megsirattalak, drága Flóri. Azonnal érezni kezdtem a hiányod. Nemcsak azért, mert a rokonom, a nagybátyám voltál (talán ez volt a legkevésbé fontos), hanem mert a barátom (barátunk), állandóan velünk érző, nekünk drukkoló szimpatizáns, aki szakmai igényességében, emberi és erkölcsi tartásában mindig etalonnak számított. Most eltávoztál. De hova is?

 

Sokat beszélgettünk életről-halálról, szerelemről-boldogságról, valóságról-illúziókról, az emberi elme ezernyi csalatkozásáról, mindennapi életünk kisebb-nagyobb játszmáiról. Úgy tűnt, mindent tudsz a világról - de csak az anyagiról. Hitet csak a tudomány, az anyag törvényszerűségei mellett tettél, a természetgyógyászatot fenntartásokkal, az ezoterikus látásmódot egyáltalán nem fogadtad el.

 

Látva, amint betegséged felőrli fizikumodat, a totális megsemmisülés számomra elfogadhatatlan perspektívája ellen lázadozva, gyakran hoztam szóba Moody könyveit, a halálon túli lét bizonyítatlan sejtéseit. Nincs egy éve annak, hogy nem kis naivitással próbáltam elviselhetővé tenni a tudom, hogy számodra is elviselhetetlent, és viccesen azt mondtam: "Majd ha mész azon a bizonyos alagúton, és látod azt a bizonyos fényt, gondolj rám!" Kalósan kacagva válaszoltál: "Na jó, majd adok valamilyen jelet!" És adtál is, ezt hinni akarom konokul, de erről majd később…

 

Elképzelem, mit éltél át, amikor nem bírva tovább szenvedéseid, úgy döntöttél, feladod. Amikor a Rád jellemző arisztokratikus méltósággal, könyörtelen racionalitással kiírtad az utolsó filmkockára: vége! Még az is kitelik Tőled, hogy ezt jó előre elhatároztad! Márpedig csökönyösségben Neked nincs párod, Nálad egy következetesebb lény létezett a világon (idézet Tőled): az ökör.

 

De milyen voltál valójában? Milyen volt a kőkemény álca mögé rejtett igazi éned? Életed utolsó szakaszában kevés embert tűrtél meg Magad mellett, s alig hiszem, hogy közülük egy is akad, aki maradéktalanul átlátott cinizmusod, kényes ízlésed, és igenis(!) zsigeri színészkedésed egybeolvasztott vértezetén. Csak találgatni lehet, hogy a szülőktől sokszor magára hagyott, magát álomba félő, okos és érzékeny kisfiú sorsát nagyban meghatározta gyerekkora, s - ettől nem függetlenül - néhány párkapcsolati kisiklást is megélve, az ünnepelt művész végül miért zárkózott önként vállalt magányába, sérülékenységét miért leplezte látszólagos sérthetetlenséggel.

 

Nem akarok tovább vájkálni a titkaidban, ezt úgyis rossz néven vennéd. Különben is, Te mindig azt mondtad, hogy jóban vagy Önmagaddal, s ezt nincs okom kétségbe vonni. A világgal már kevésbé voltál elégedett. Ez az elégedetlenség ihlette egyik elhíresült mondatod: "Sajnálom a fiatalokat, mert övék a jövő!" Aggódtál értük, mert szeretted őket. Fejet hajtottál a tehetséges, kiművelt emberfőknek, és az ösztöneikben őserőt, eredetiséget hordozó egyszerű embereknek. Csak ami a kettő között volt, azt nem bírtad elviselni. Viszolygással töltött el minden, ami közönséges és hétköznapi.

 

Ott voltál minden rendezvényünkön, ünnepi összejövetelünkön. Tudom, hogy ezzel a már említett szkepticizmusod ellenére – személyünkhöz fűződő szimpátiád mellett - elismeréssel adóztál teljesítményünknek, mindannak, amit színvonalasnak és sikeresnek ítéltél.

 

És ezzel le is buktattad magad. Hiába mondtad sokszor, hogy csak azért lettél színész, mert máshoz nem volt tehetséged, imádtad a színházat, a közönséget, a sikert. És persze imádtad a nőket. Főleg egyet, akit Domján Editnek hívtak, akivel együtt éltétek meg első színpadi sikereiteket Szegeden, aki az első feleséged volt, s aki negyvenedik születésnapján végképp elhagyott. Elhagyott, mert legendásan érzékeny személyiségét, istenadta tehetségét a mai napig övező elismerés ellenére Ő (és talán Te is) idegenként mozgott ebben a világban. Harminc éven át minden egyes szent estén miatta gyújtottál gyertyát, burkolóztál szertartásos magányba, és (szerintem) mindig, minden nőben Őt kerested - remélem, most már örökre megtaláltad.

 

Hát ilyennek látlak (láttalak) én Téged, drága Flóri! Azt az országosan ismert és elismert intelligens színészt, akinek láttán összesúgtak az emberek, akit az étteremben megkülönböztetően ugráltak körül a pincérek, s akinek teknősbékaburka csak Edit neve és a komolyzene hallatán kezdett alig észrevehetően ugyan, de őszintén repedezni.

 

Jelentem, temetéseden utolsóként az általad is nagyra becsült művész, Dunai Tamás tisztelgett emlékednek egy gyönyörű klarinétszólóval. Jelentem? Hiszen Te ezt tudod! A kora tavaszi szélcsendes délutánon lelked eggyé vált a zene hangjaival, és félreérthetetlenül, színpadiasan hatásosan (mindenki észrevette!) megrezegtette a tavalyi nyárból még őrzött, száraz faleveleket a sírodra hajló fákon. A jelenség mindössze 10-15 másodpercig tartott.

 

Ez volt hát a jel, amit ígértél... Ezt én már nem is hiszem, sokkal inkább befogadom, magamévá teszem, mint egy érzést: a szeretetet, ami örökre hozzád fűz. Ne nevess, komolyan beszélek! És különben is: "Neked egy nő hazudjon!"

 

Isten áldjon!

Görgei Katalin
XII. évfolyam 5. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.