Szerkesztői jegyzet

Mi mérhető?


Így karácsony táján mindig ámulatba ejt az ajándékozásra szánt technikai eszközök garmada, melyek az előző évhez képest mindig újabb és újabb, rafináltabbnál rafináltabb, ám sok esetben felesleges kiegészítőkkel kínálják magukat a piacon. Ezek a kütyük az esetek többségében valamit mérnek: az időt, a hőmérsékletet, a kalóriafelhasználást. Reménytelen vállalkozás felsorolni a technikai civilizáció valamennyi mérőeszköz-találmányát. Csak a hőmérőknél maradva, van lázmérő, szobahőmérő, vízhőmérséklet-mérő stb. Különösképpen az órák tekintetében bővelkedünk a legkülönfélébb precíziós készülékekben, a tizedmásodperceket csalhatatlan pontossággal mutató stoppertól kezdve a bonyolult miniatűrökig, melyek a napok és hónapok múlását is lelkiismeretesen jelzik. De van árammérő, sebességmérő, benzinfogyasztás-mérő, vérnyomásmérő - hogy csak a legismertebbeket említsük.

 

A mai kor embere kétségtelenül irigylésre méltó helyzetben van, sokkal több dolgot mérhet meg, mint elődei. Az elektrokardiográfia segítségével pontosan tudja, mennyit ver a szíve percenként, sőt legújabban elég egy lélegzet, és már megszámlálható a helicobacter pyroli baktériumok száma a gyomrában. De vajon boldogabbá teszik-e az embert ezek a mérési lehetőségek? Nehéz rá válaszolni. Felmerül bennem a gyanú, hogy a rengeteg mérés mögött tanácstalan és gyermekes szorongás lappang. Érdemes lenne egyszer egy tanulmányt írni a technika századainak képzelt betegéről, aki már nemcsak önmagával szemben hipochonder, hanem autójával és híradás-technikai készülékeivel kapcsolatban is állandóan meghibásodásra gyanakszik. A sok bonyolult, kifinomult mérőeszköz valami általános, mindenre kiterjedő aggályra és bizonytalanságra mutat. Az ember érzi, hogy egyre sűrűbb rejtélyek veszik körül, melyek felderítésében a mérőeszközök feltehetően segítenek, és mindenki aggódva figyeli az idő, a tér és az anyagok legapróbb rezdüléseit.

 

Az eredmény persze kétes értékű. Pontosan azért, mert immáron mindent meg lehet mérni, kivéve a lényeget. Még mindig hiányoznak együttélésünk meghatározóinak alapvető mértékegységei: a gyűlöleté, az utálaté, a félelemé, az irigységé, a butaságé. A mai napig nem tudjuk kiszámítani, hány ember halálát okozza másodpercenként egy tucat ember két tucat buta ötlete. Még mindig nem tudjuk pontosan, hány idegdúcon kell végigfutnia egy közepes súlyú téveszmének ahhoz, hogy több százezer felnőtt ember pontosan az érdekei ellen cselekedjen. Rengeteg ilyen ismeretlen mennyiség van, amire nincs megfelelő mérőeszköz.

 

És hiába mutatják meg a rafinált készülékek az idő vagy az erő mozgásának pontos irányát és ütemét, nincs műszer, amely megmutatná, hogy az emberek merre mozogjanak. Nincs egységes és csalhatatlan irányító elv, mint amilyen a vallás volt a középkorban, vagy az ösztön, a szépség és az értelem harmóniája volt a homéroszi görögöknél. A mai kor embere gyermekes, szomorú erőlködéssel mérlegeli mindazt, ami lényegtelen, és közben öntudatlan irigykedéssel gondol letűnt korok embereire. Azokra, akik boldogok voltak, mert tudták, mit kell cselekedniük, mert nem volt olyan mély a szakadék tett, érzés, egyén és közösség között. Boldog volt maga az ősember is, mert nem kellett semmit méricskélnie, egyetlen mértékegysége volt a husáng, és pontosan tudta, hogy mindenki annyit ér, ahány ellenséget leterít. Boldogabb volt minden kor, melyben mindenki tudta, hogy miért harcol, melyben világosan látszott, hogy ki az ellenség és ki a barát, melyben az egyéni akarat közös akarattá épült, s melyben a közösség nem nyomasztóan, hanem melengetően ölelte magába az egyént.

 

Ma hamis individualizmus áll szemben hamis kollektivizmussal, és bármelyik bukik el, egyikért sem kár. Mindezen gondolatok ellenére kívánok valamennyi kedves olvasónknak optimista, boldog újesztendőt! Szeretettel:

Görgei Katalin
XII. évfolyam 1. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.