Szerkesztői jegyzet

Nyugodj békében!

Élj békében!


Augusztusban hazautaztam Erdélybe. Ditróban meglátogattam a szüleim sírját a temetőben. Édesanyám már három éve nem él. Apám tavaly november végén halt meg, amikor én Malajziában voltam, így még a temetésére sem tudtam elmenni. Azóta csak ekkor voltam először otthon.

 

Álltam a sír lábánál, és láttam belső szemeimmel a két embert, akiknek szeretetéből ered a testem. Szerették egymást, ez nem vitás. Most pedig itt nyugszanak a temetőben, a csendben, a síri csendben. Nem akarnak semmit, nem harcolnak semmiért, legalábbis nem fizikailag látható módon. Feladták. Fel kellett adják. Végigpörög a gyermekkorom, mint egy rövidfilm, mindenhol őket látom, a szüleimet. Istenem, mennyit vitatkozott ez a két ember egymással, kölcsönös szeretetük ellenére, hogy kinek van igaza, kinek az elképzelése a helyes! Mindig volt ok a vitára, többnyire a pénz, de sok más ok is került. Apám anyja, vagyis anyám anyósa is mindig jó vitakatalizátor volt. Szóval mindig volt miért vitatkozni, veszekedni. Ha pedig nem volt miért veszekedni, akkor mindig volt miért mérgelődni. Ha más nem, hát olyan apróságok, hogy ki és miért taposta le a füvet a kertben, vagy miért nem sikerült a krémes süti. Most pedig csendben vannak, békében. Békében? Oda biztos nem vittek magukkal semmit azokból a dolgokból, amelyek miatt a vita folyt. Sajnos a belső békéjükből sem.

 

A körülöttem lévő sírokon szinte mind ugyanaz a felirat áll: „nyugodjál békében”, „nyugodjon békében”, „nyugodjanak békében”. Mindenkit a békére biztatunk a halál után. Miért kapcsolódik össze a halál és a béke fogalma? Miért hisszük, hogy a halál békét ad? Vagy talán nem is hisszük, csak szeretnénk, ha úgy lenne? Azt hiszem, azt szeretnénk, hogy ami egész életünkben kicsúszik kezünkből, mint egy vizes szappan, azt legalább halálunk után megtaláljuk. Én viszont nem hiszem, hogy az elmúlás csendje békét hoz szellemünknek. A halál nem ad békét, sőt elveszi a béke megteremtésének a lehetőségét. Én inkább azt hiszem, hogy a halálon túl, test nélküli állapotunkban is ugyanazt kell feldolgoznia szellemünknek, mint amit a testünkben abbahagytunk. Az életünk után csak az életünk békéje tud békét adni, más út nem létezik.

 

Miért is nem tudunk békésen élni? Mit ér az az élet, amelyet csak az elmúlás után tölthet el a béke? Miért nem tudjuk az életünket innen, a sír lábától visszanézve kiértékelni, és igazi, helyes értékrend szerint élni? Miért nem próbálunk meg előremenni a halálunk utánra, és onnan visszanézve megítélni a dolgok fontossági sorrendjét? Képzeld el, hogy a saját sírodnál állsz, és onnan nézzél vissza az életedre, amiben tulajdonképpen most vagy. Onnan nézd meg, hogy miért, milyen okból kifolyólag érdemes bosszankodni és aggódni. Minek van az életemben akkora értéke, hogy a fejfámra is felíratnám? Anyósom bosszantásának, a letaposott fűnek? Miért áldozzuk fel a legnagyobb emberi értéket, a belső békét a mindennapi, értéktelen harcokért és még értéktelenebb apró győzelmekért, vagy jelentéktelen, centeket nem érő dolgokért?

 

Miért bosszant minket nap mint nap az emberek, a világ tökéletlensége? Miért nem tudjuk elfogadni a világ tökéletlenségét úgy, ahogy az időtlen idők óta van? A világ fejetlenül bukdácsol saját baklövésein, amióta ember tapossa a földet. Talán azért nem tudjuk elfogadni a meg nem változtatható tökéletlenséget, mert magunkat kizárjuk belőle, mert úgy érezzük, hogy csak mások tökéletlenek, míg a saját döntéseinket, ítéleteinket helyesnek találjuk. Jól látjuk, hogy az egész világ tökéletlen, de önmagunkra úgy tekintünk, mint ha mi nem tartoznánk hozzá, mintha mi nem a világ része lennénk. Ha viszont néha mégis rájövünk, hogy mi magunk voltunk tökéletlenek, akkor azt hamar lezárjuk, hiszen tévedni emberi dolog. De a mások hibáitól elönt a düh, vagy legalábbis a gúny. Ezért aztán nincs belső békénk. Vagy a düh, vagy a gúny, vagy az irigység tűzdeli világszemléletünket. Mindez talán azért van, mert nem ismerjük és nem tudjuk elfogadni önmagunkat. Önmagunk őszinte felismerése és elfogadása lehetne a nagy esély a világ elfogadására.

 

A világ elfogadása nélkül nem létezik belső béke. Belső béke nélkül semminek nincs értéke: sem a győzelmünknek, sem a vagyonunknak, de még a testünknek sem,  mert az is megbetegszik, és cserbenhagy, kiviszik a temetőbe.

 

Azt hiszem, nagyon is itt van már az ideje, hogy az ember felébredjen, és ne tévessze össze a hálál csendjét az örök békével, ne halottait nyugtassa békében, és ne ott várja saját békéjét, hanem önmaga éljen békében. Életünk vezérelveként azt kellene életkövünkre vésnünk, hogy: „élj békében”, „éljünk békében”, de mindenekelőtt azt, hogy: „éljek békében”. Igen, mert a béke teljesen saját magunktól függő dolog, privát ügy. Csak én szerezhetem meg magamnak. Senki sem tudja helyettem, értem, nekem megszerezni. Ha viszont mi megszereznénk magunknak, akkor nem kellene a sírkövünkre vésetni a békét, mert a halált is békével tudnánk elfogadni, ha annak jött el az ideje.

Gunagriha (dr. Fülöp Sándor)
XVIII. évfolyam 10. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.