Szerkesztői jegyzet

Szívhez szólóan


    A közelgő ünnep, a karácsony mindig jó alkalmat nyújt egy év végi szeretetszámvetésre: vajon jól használtuk-e szívünket az elmúlt hónapokban, annak és úgy adtunk-e magunkból, ahogy szerettük volna? Mert értelmünket bár képzi a sokféle iskola, de ki fejleszti a szívet?

     

    Olyan tantárgy, hogy boldogság, nincs az iskolában. Azt, hogy hogyan éljünk harmóniában a világgal, és elsősorban önmagunkkal, nem tanítják. Problémáink már kisiskolás korunkban kialakulnak. Különböző okok miatt szomorúak, depressziósak leszünk, átmenetileg elveszítjük életkedvünket. Azonban sem a szülői házban, sem az egész iskolában nincs senki, aki megtanítana minket arra, hogy békénket, egyensúlyunkat önmagunkban kell megtalálnunk. Ezért már kisiskolás korban megtanuljuk azt a helytelen hozzáállást, hogy másoktól függ az örömünk, más személyek boldogságunk forrásai. Megtanuljuk, hogy másoktól várjuk el a vigaszt, mert nincs is más alternatíva. Nem mutatja meg senki nekünk, hogy az erő bennünk van, hogy nem kellene mást tennünk, mint pár percre visszavonulnunk a szívünkbe, ami pedig a gyerekkorban egyszerű, magától értetődő dolog. Nem tanuljuk meg, hogy szívünket, mint pajzsot használjuk a rossz behatásokkal szemben. Nem tanít meg senki bennünket arra, hogy miként fejlesszük szívünket, vagy legalábbis, hogy hogyan őrizzük meg annak nyitottságát. Nincs erre megfelelő tantárgy - szívfejlesztő óra, szívnevelés -, nincs ebben illetékes tanár, aki eleget meditált volna ahhoz, hogy taníthasson minket, hogy megmutassa nekünk, hogy értelmünket nem kell elválasztanunk a szívünktől. Nincs, aki megtanítana, hogy ne felejtsük el: szeretetre éhes, szeretettel teli, feltétel nélküli szeretetre képes lények vagyunk. Nincs, aki megtanítana, hogy önmagunkat teljes szívünkkel szeressük, ne csak értelmünkkel érdekeinket kedveljük. Nincs, aki megtanítana, hogy nem szégyen az, amivel születtünk, nem kell elrejtenünk szeretet utáni vágyunkat, és szívünk világgal szembeni megértését. Nincs, aki megtanítana, hogy a kimutatott szeretet nem gyengeség, hanem erő, sajátbelső erőnk. Nincs, aki megtanítana arra, hogy ha önmagunkat felajánljuk, akkor boldogok leszünk. Nincs, aki megmondaná, hogy aki önzetlen szolgálatot gyakorol, az nem ostoba, hanem az önmegvalósulás útján halad, isteni módon él, és ez a legjobb befektetés számára.

     

    Összegezve: valakinek meg kellene tanítania minket, hogy nem kell gyermeki szívünket bezárnunk és megfojtanunk ahhoz, hogy felnőttek legyünk, mert nem a felnőttszív, hanem a gyermekszív az igazi emberi szív. És milyen bölcs is a gyermeki szív. A gyermek mindig a jelenben él. Múlt és jövő számára még értelmezhetetlen.

     

    Mi, felnőttek, mindig rohanunk. Persze sok oka van ennek. Szeretnénk most elérni azt, amit csak évek múlva érhetünk el. Szeretnénk a belső sávon haladva élni, hogy mindig tudjunk előzni, és nem csupán társainkat, hanem az időt is szeretnénk megelőzni. Amikor versenyben állunk az idővel, azt stressznek nevezzük. Elégedetlenek vagyunk. Többet szeretnénk teljesíteni, mint mások.De a teljesítmény növelése nem hoz beteljesedést. Az időt nem lehet büntetlenül megelőzni, nem úgy találták ki. Külső, anyagi világunk paramétereiből nem lehet büntetlenül kilépni. Így nem lehet az élő anyagot - vagyis a testet -, a teret és az időt elhagyni, mert ez nem felel meg a játékszabályoknak. Ha mégis megtesszük, szenvedünk.

     

    Nem akarjuk az időt elfogadni, pedig az idő is hordoz magában valami pozitív jelenséget: a jelent. Ez egy paradox helyzet, de az ember tulajdonképpen azért rohan, mert szeretné élvezni a jelent, csak ezt mindig elfelejti. Persze nem ma szeretné élvezni a jelent, hanem majd a jövőben. Majd ha ezt meg amazt megvalósította, és ideje lesz rá. A jövő a jelen része, a jövő most kezdődik, tehát a jelenben van; ha ma teszel valamit, azt a jövődért is teszed. Nem rohanni, hanem tenni kell. A jövőt a jelenben kell és lehet megtalálni.

     

    A jelen a szív beteljesülése. A jelen a földi mennyország. A jelen mindenki számára szabadon hozzáférhető; szabadon, de nem könnyen.

    Szívünkben az elfogadásban élünk. Létünket átéljük, és megelégszünk tágasságának tudomásul vételével. Az elfogadás a beteljesedés kapuja.

    Ha megéljük ezt az elfogadást, e tágasság már lehetőséget biztosít a befogadásra is, és arra is, hogy az itt összegyűjtött kincsekből mások számára is adjunk.

    Ajándékozzuk meg szívbarátainkat azzal a tudattal, hogy számukra itt mindig van hely. Ha csak ennyit tudunk most év vége felé nyújtani nekik, az sem kevés. Nagy szükségük van rá.

     

     
    A szív nyelve
    Az egyetlen nyelv,
    Amit mindenki megért.
     
    Egy csepp szívből jövő
    Együttérzés
    Ellenszere
    Megannyi szellemi fájdalomnak.
     
     
    Hogy felvirágozzon életed,
    Ki kell tágítanod
    Szívedet.
     
    Légy igaz barátja
    Saját szívednek!
    Lám, mindenki
    Barátkozik veled.
     
    Az igazság mindenben jelen van,
    De a szeretet minden.
     
    Szeretetedben légy egyetemes,
    S meglátod,
    A világegyetem saját képmásod.

     

    Sri Chinmoy

     

    Gunagriha (dr. Fülöp Sándor)
    XVII. évfolyam 12. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.