Szerkesztői jegyzet

Természetesen: élni

   


 Három évvel ezelőtt költöztünk a párommal egy a fővárostól viszonylag nem messze lévő faluba. Első látásra megfogott bennünket a környezet: a kapu előtt két méterre önmagáról áradozó patak, ahol gyakori vendégek a vadkacsák, a gémek, és a szemben lévő erdős-dombos területről is lejárogatnak néha az őzek, a rókák vagy a vaddisznók.

 

Az utcánkban kéttucatnyi ház áll csak, fiatal párok költöztek be velünk egy időben életük első önálló fészkébe. Ma már olyan gyermek is van, aki itt született, de a nagyobbak is már vagy még vagy nagycsoportosok, vagy kisiskolások.

 

Kezdetben az utcánknak csak helyrajzi száma volt, ma már egy nagy regényíró nevét viseli: valahogy jobban esik kitöltenünk így a hivatalos iratokat is... Lám, elneveztettünk. De nemcsak nevünk van már, hanem pár hete utcai világításunk is, sőt csinos utcatábla jelöli az utat felénk.

 

Fejlődtünk tehát, ahogy kell(ene), s közben mindenki élte a maga kis életét. Reggel munkába menet köszöntünk egymásnak, ahogy illik, s ugyanúgy késő délután, hazafelé tartva. Kapcsolatunk nagyjából ebben ki is merült. Nem is tudom, pontosan, mikor, talán egy éve lehetett, hogy a válság hozzánk is elért. Már abban az értelemben, hogy addig is tudtunk róla, hogy itt ólálkodik valahol tőlünk nem messze, de egészen konkrétan csak akkor láttuk felbukkanni.

 

Nem is nagyon értettük, miért épp a mi kis utcácskánkba tévedt be, hiszen akkor még villanyfény sem volt, s egy-egy kiadósabb eső után mi magunk is majdnemhogy térdig gázoltunk a sárban: szóval mehetett volna éppen másfelé is. De úgy látszik, ebben a tekintetben sem volt válogatós.

 

Dermedten állt mindenki előtte, talán a tél is tette, mindenesetre lassan azt vettük észre, hogy reggel szinte már nincs kinek köszönni: aki tehette, elment távoli még vidékebbre munka reményében, hogy onnan gondoskodjon az itt maradt családról. És sajnos olyan eset is akadt, amin már ez sem segített. Itt maradtunk hát a szerencsésebbek.

 

Aztán egyszer csak furcsa dolog történt. Először csak a közvetlen szomszédok között vált szokássá, hogy hétvégente kóstolót vittek egymásnak az ebédből, vacsorából, finom sütemények és azok receptjei cseréltek gazdát, sőt ma már néha csak az tűnik fel a hétköznapokon, hogy a kerítésre tűzve lóg egy szatyor, benne valami finomság, gyakran csak maradék a házőrző kutyáknak. Ők is fontosabbak lettek. Egy-egy napsütésesebb délutánon valódi „piactérré” válik az utca, de nemcsak a feleslegessé vált anyagi javak pénz nélküli cseréje folyik azóta is, hanem rengeteg megbeszélnivaló is akad: ki miben tudna segíteni a másiknak holnap. Apró, de jóleső dolgokról van szó. De miért is mesélem el mindezt?

 

 

Egyre több időnket töltjük el a közösségi média használatával: híreket, videókat, zenéket, fotókat osztunk meg, fonogatjuk a kapcsolati hálónkat, ami persze nagyon sokszor lehet éppen hasznos is, ám néha a legkézenfekvőbb kapcsolatainkat hanyagoljuk el: egy mosoly, egy jó szó nem jut azoknak, akikkel nap mint nap találkozunk. Ez ma már falun, kisebb közösségekben sem olyan magától értetődő, mint volt – állítólag – egykor.

 

Pedig már hivatalos ünnepe is van az efféle közösségerősítésnek. A minden év május végén megrendezésre kerülő Szomszédünnep egy olyan nap az évben, mikor egy közös főzés, együtt egy nagy asztalnál elköltött vacsora, közös játékok vagy sportolás, kulturális program vagy kertészkedés, közösségi bolhapiac stb. alkalmával kicsit jobban megismerhetjük szomszédjainkat, s ha volt netán vitánk velük, ezeket is tisztázhatjuk. Hiszen kiderülhet: anélkül, hogy ismernénk egymást, rengeteg mindenben gondolunk hasonlót.

 

A Szomszédünnep ötlete a kilencvenes évek elején született meg Párizsban, ahol a nehezebb sorban vagy egyedül élő szomszédok megsegítésére segítőhálót hoztak létre a 17. kerületben. Karácsonyoztak azokkal, akiknek nincs családjuk, az időseknek bevásároltak, a szülők reggel iskolába vitték az ugyanoda járó gyerekeket a szomszédságból. 1999-ben a kerületben megtartották az első Szomszédünnepet 800 lakóépület bevonásával, több mint 10 000 résztvevővel. A rá következő évben már országos méretűvé vált az esemény, és közel félmillióan ünnepeltek egy időben. A kezdeményezésnek immár számos résztvevője van szerte Európában: 2010-ben közel 10 millió résztvevő és 1300 város és partnerszervezet csatlakozott az ünnephez az egész világon, köztük Magyarországról elsőként Pécs is. Az idén pedig még több város és még több közösség itthonról is.

 

E jelképes ünnep persze csak annak demonstrálása, hogy egyre többen érzik úgy: sok mindent át kell értékelni az elmúlt évtized egész világot tévútra vezető gyakorlatából, hiszen ezek az ünnepek bármikor megtarthatók: úgy május végén, mint akár október közepén. Mindegy. Ki új korszak eljöveteléről beszél, ki azt gondolja, csupán csak vissza kell térni egy előző, szolidárisabb és az évek múltával nyilván kiegyensúlyozottabbnak tűnő állapothoz.

 

Hogy kinek van igaza, nem tudom, talán nem is fontos. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: ha kopogtatunk, zörgetünk, az „ajtó megnyittatik”. És ha netán mégsem, akkor se keseredjünk el, próbálkozzunk csak tovább! Hiszen még mindig ott van a csengő...

Takács Zsolt
XVII. évfolyam 7. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.