Szerkesztői jegyzet

Tisztelet az élőknek


Évek óta figyelem, hogy országunktól nyugatabbra – sőt, ha nem is egészében, de itt-ott délebbre is – komoly üzletté vált az egészségmegőrzés, illetve a pihenés, felfrissülés, regenerálódás. Ami persze nem jelenti azt, hogy idehaza nem lennének olyanok, akik ugyancsak ezen a területen kívánnának tevékenykedni. Csak sok más dologhoz hasonlóan ezt a dolgot is sikerül felemásan véghezvinnünk.

 

Annak idején, amikor az egyik utazási iroda csődbe ment, és jó néhány utasát külföldön hagyta, egyik neves publicistánk körülbelül így summázta a lényeget: most mindenki összefogott, hogy segítse a bajba jutottakat, de lehetőleg úgy, hogy konkrétan neki ez egy fillérjébe se kerüljön. Tisztelettel jelentem, attól még nem lesz tófürdő sehol, hogy a falu szélén álló bányagödörhöz kitesznek egy táblát meg egy pénztárbódét. Tessék körülnézni közvetlenül az osztrák határ mentén, Burgenland legkisebb településén is előbb kiépült a vendégforgalomhoz szükséges infrastruktúra. Van kulturált, legfőképpen tiszta öltöző, mellékhelyiség, napozóágy, parkosítás, stég. A faluban vannak kiváló színvonalú vendégházak, szállodák és vendéglők. A szállodák, illetve az ugyancsak emelkedő számban megjelenő élményfürdők képzett szakembereket foglalkoztatnak, és elképzelhetetlen, hogy ne legyen masszázs, hogy a vendég ne választhasson bioélelmiszert, vegetáriánus táplálkozást.

 

Történetesen élményfürdő több nyílt az elmúlt időszakban a Dunántúlon is. Csak például Szentgotthárdon nincs szálloda a fürdő mellett. De nem akarom én ezt az egy települést kipécézni, hiszen az átgondolatlan beruházás mindenütt jelen van.

 

Tudom én azt is, hogy azért nyílt ennyi fürdő, mert erre lehetett állami pénzeket szerezni – miként a Vác környéki kistelepüléseken azért épültek a kacsalábon forgó ravatalozók, mert ebben a térségben meg erre lehetett támogatást igényelni. Sőt, mindenki sorolhatja a példákat, hogy itt meg ott, ekkor és akkor történetesen tornacsarnokokat avattak, éppenséggel olyan nemzetközi feltételeket kielégítő formában, amire történetesen az adott településen nem volt és soha nem is lesz szükség. Csak akkor arra volt „könnyű” pénz. Amit nem a helyiek zsebéből kellett előteremteni.

 

A most felmutattunk valamit, aztán jöjjön a vízözön szemlélet azonban sokáig már nem tartható. Ahogy arra se lehetne hivatkozni, hogy szűkös időket élünk, majd eljön a hét bő esztendő. Nem jön el. Pontosítok, nem magától jön el. Áldozni kell érte. Ismét pontosítok, átgondoltan kell áldozni rá. Mert az sem igaz, hogy nincs fizetőképes kereslet. Tessék csak utánanézni, hogy az egészségükre és pihenésükre mi pénzt költenek el honfitársaink a határokon túl. Vagy akár idehaza.

 

Lehetne ebből még nagyobb vállalkozói siker is idehaza, de ehhez nem ártana némileg változtatni a szemléleten. Hogy mást ne mondjak, mifelénk ötven fölött az embereket leírják. A kereskedelmi tévék azon versenyeznek, hogy a 20–45 éves sávban hányan nézik őket, mert a hirdetőket ez a korosztály érdekli. Miért? Ötven fölött már csak bácsik-nénik lehetünk, akik otthonkában és mamuszban ülünk odahaza és vásárolni kizárólag a kínai piacra járunk? Folyamatosan nő a születéskor várható élettartam. Nyugat-Európában már rájöttek arra, hogy az idősebb korosztály az, amelyik anyagilag is, időben is megengedheti magának, hogy jól érezze magát, és magára költsön. Egyre-másra jelennek meg a turizmusból élőknél, illetve az egészségpiacon azok a termékek, szolgáltatások, amelyek ezt az új igényt kívánják kielégíteni. Mi vélhetően addig fogunk erre várni, amíg ezen a címen is le lehet majd nyúlni némi állami, esetleg európai pénzt. Hogy lehetőleg nekünk konkrétan egy fillérünkbe se kerüljön.

Szabó Z. Levente
XIII. évfolyam 10. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.