Szerkesztői jegyzet

Visszapillantó tükör


Furcsa egy évet hagyunk magunk mögött. Semmiben nem különbözik az előzőektől, és éppen ez benne a szokatlan. Az évek ugyanis mindig pici különbséggel váltják egymást, az egyik kicsit jobb, a másik kicsit rosszabb, de közös ismertetőjegyük az, hogy MÁS.

 

Most döbbenten jelentem: 2006 pont olyan volt, mint 2005, és ez elgondolkodtató. Semmi haladás nem történt, vagyis a pesszimistáknak van igazuk, akik mindig azért ünnepelnek szilveszterkor, mert végre vége lett az évnek, az idén viszont az optimistáknak is van örülnivalójuk, mert hátha ez az év jobb lesz. A bibi viszont éppen ez a hátha, mert addig, ameddig az elmúlt év ma még – mert ki tudja, mi minden hazugságot aggatnak rá az évek során – tisztán láthatóan az egy helyben toporgás éve, addig semmi biztosíték nincs arra, hogy a következő jobb lesz.

 

A magunk mögött lévő évre talán semmi nem olyan igaz, mint az, hogy elvesztettük az „ártatlanságunkat”, az abba vetett hitünket, hogy ha nem is holnapra, ahogy az Internacionáléban van, de talán holnaputánra megváltozik a világ. Kérném leszögezni, hogy a világ valahogy nem akar változni, és ez azért is különösen érdekes, mert mi, akik a világot alkotjuk külön-külön, mind azt szeretnénk. Kicsit olyan ez, mint amikor Pilátus kérdésére, hogy kit engedjen el: Krisztust vagy Barabást, minden egyén Krisztus nevét kiáltotta, ám amikor a szó a légbe került, Barabássá vált a kiáltott név.

 

Még mielőtt bárki elkezdené sorolni, hogy mi minden történt 2006-ban, ki kell ábrándítanom, azok nem történések, csupán a „közös tudatunk” kivetülései. A történés az, ami valamilyen változást hoz, márpedig itt kérem, semmi nem változott; mondom mindezt annak ellenére, hogy politikusaink mindkét oldalról folyamatosan azon fáradoznak, hogy elhitessék velünk, miszerint ők a változások letéteményesei. Sajnos egyik sem az, és ez nem politizálás részemről, csupán egy egyszerű felismerés. Felismerése annak, hogy nem ők vesznek palira minket, hanem mi magunkat, hiszen politikusainkat belekényszerítjük a lehető legegyszerűbb üzenetek szerepjátékába, elhitetjük velük magunkról, hogy mára már csak egyszerű tőmondatokat vagyunk képesek megérteni, és még a mondatok legprimitívebb központozása is inkább zavar, mint segít.

 

Kérem – nagyon őszintén és nyomatékkal –, vegyük végre tudomásul, hogy a való élet nem azonos a Való Világgal, és hogy a Dobozon túl is van élet. Igen, ÉLET – így csupa nagybetűvel, és itt nem heti vagy napi részek futnak, hanem egy egységes film, amit megszakítani nemcsak nem lehet, de még az erre irányuló kísérlet is káros. Hogy kinek? – nekünk, akikkel történik minden, és akik nem pusztán szemlélők vagyunk.

 

Mi itt nem négyévente, hanem naponta választunk: fontos és kevésbé fontos, ízléses és ízléstelen, szép és rút, jó és rossz – és még hosszan sorolhatnám – között.

 

Fogadjuk el végre, hogy a napi politika nem a mi dolgunk, azért fizetjük őket, hogy végezzék el helyettünk, és ha nem vagyunk elégedettek a szakikkal, nos akkor szerződésük lejártakor majd nem hosszabbítunk. Nem véletlen, hogy az orvos, amikor gyógyít, kiküldi a hozzátartozót, az autószerelő elhajt, amíg a járgányt bütyköli, és az étteremben sem mi irányítjuk a szakács kezét. Szinte hallom a választ, hogy azért a politika az más. Nem kérem, nem más, az is szakma, és tudom, mint ilyen, sok jó és sok rossz szakember is elfér a köpönyege alatt.

 

Ne hagyjuk, hogy naponta rángasson a politika, hiszen ezzel semmi más célja nincs, mint a felelősség áthárítása ránk, holott mi valamennyien beismertük, hogy nem értünk a dologhoz, ezért fordultunk – mind sok oldalon – a hitünk szerinti legjobb szakemberekhez, és most ők, akik az elmúlt évben még azt bizonygatták, hogy zsebükben a bölcsek köve, ránk akarják áttolni azt a felelősséget, amiért minden követ megmozgattak anno.

 

Szóval Édeseim, van gond bőven, és hogy mit hoz a következő év? Ha én azt tudnám, akkor most talán nem a gépet verném, hanem a világ legnagyobb cégeinek részvényjegyeit vagdosnám.

 

A helyzet nem rózsás, és a mából a holnapra következtetni nagyon veszélyes. Képzeljük el, hogy ha mondjuk a kiegyezéskor kellett volna a 2000. évet megjósolni, akkor a legbriliánsabb elme is úgy látta volna, hogy addigra a fővárost ellepi a lócitrom több méter magasságban. A népességszaporulat ugyanis megjósolható volt, az autóforgalom nem, márpedig kétmillió emberszállító lófogat biztosan sokkal több trágyát termelne, mint a kutyák, ámbár az sem kevés.

 

Tudom, tudom, most csak a következő évről beszélünk. Inkább csak bízom benne, mint hiszem, hogy a helyzet és gondolkodásunk normalizálódik, mert egy dolog egészen biztos, ez így nem mehet tovább; hogy miért nem?, mert az evolúció nevű fajbetegség nem hagyja, nem tűri el az irreális fajfejlődést, márpedig ha az előbb említett féket behúzzák, nos, hogy akkor mi lesz, arról jobb nem beszélni.

Pálmai Tamás
XIII. évfolyam 2. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.