Szerkesztői jegyzet

Zöldkártya


Ha autónkkal közlekedni szeretnénk, nem elég, hogy valahogy működik, nem elég, hogy képesek vagyunk vezetni és erről papírunk is van, meg kell szerezni hozzá még egy dokumentumot - a zöldkártyát -, amely azt igazolja, hogy járművünk a környezet szempontjából szalonképes. Csak elviselhető mennyiségű szén-monoxidot és egyéb károsító anyagot pufog ki magából, és csak bizonyos határértékek között teszi szennyezettebbé a közeget, amelyben élünk. Bölcs, körültekintő gondolkodás.

 

De mi a helyzet az emberekkel? Velünk, akik egymás környezetében emberi mivoltunkban közlekedünk, folyamatosan befolyásolva egymás hangulatát, érzelmeit, várakozásait, gondolatait. Vajon mi mennyi környezetszennyező méreganyagot bocsátunk ki magunkból - hogy mérnökösen fogalmazzunk - egységnyi idő alatt? Bántó szavakat, barátságtalan pillantásokat, irritáló hanglejtéseket, sértő gesztusokat, buta, slendriánul végiggondolt gondolatokat, cseppet sem kegyes hazugságokat, rosszindulatú megjegyzéseket, miegymást. Hol az a humán zöldkártya, amely igazolná, hogy elviselhetőek vagyunk az élet többi közlekedője számára, és nem növeljük az egyre inkább ránk telepedni látszó ronda, szürke pszichológiai szmogot?

 

Szeretjük azt hinni, hogy a környezetet mások csinálják - a többiek -, mi csak jövünk-megyünk benne ártatlanul, és jó esetben igyekszünk valahogy viszonyulni hozzá. Pedig nem. A környezetet mi csináljuk: én, te, mások, mindannyian együtt, egymásnak és saját magunknak. Közös felelősségünk, hogy milyenre. Ezért aztán lehet nyafogni a minősége miatt, de attól csak még rosszabb lesz, mert a nyafogás is szennyezi.

 

Hogy miképpen hatunk egymásra, felfogható egyszerű, mechanikus láncreakció formájában: én teszek egy barátságtalan gesztust feléd, te ennek megfelelő érzelmi állapotba kerülsz, undok módon viselkedsz a következő emberrel, ő a következővel, és a folyamat így halad tovább, míg majd valamelyik sarkon visszakapom, amit elindítottam. (Ez hál' istennek fordítva is működik.) A dolog azonban valószínűleg nem ennyire egyszerű.

 

Kérdés, hogy a fentebb használt "pszichológiai szmog" kifejezés csak egy jól hangzó szófordulat, vagy tényleg van valami titokzatos közeg, amely pszichológiai értelemben beborít, összekapcsol és befolyásol bennünket?

 

Kurt Lewin, a lélektan tudományának egyik jelentős alakja mezőelméletében fogalmazta meg, hogy az emberek pszichés értelemben sem légüres térben mozognak. Pszichológiai környezetünket az úgynevezett "társas mező" alkotja, amely pozitív és negatív felszólító (azaz valamilyen viselkedésre hívó) dolgok, személyek, jelzések együttállása. Különböző nagyságú és irányú erőkként megmutatkoznak benne az éppen jelen levők vágyai, szorongásai, szükségletei és megnyilvánulásai, és ez az a közeg, amely alapvetően befolyásolja a benne mozgók viselkedését.

 

A hagyományos kínai orvoslás elképzelései szerint élményeinket nem csak képek, érzetek, szagok, hangok, érzelmek formájában észleljük, tároljuk és sugározzuk vissza a környezet felé, hanem finomabb szinten, energetikai rezgések formájában is. A bennünk keletkező rezgések minősége attól is függ, hogy az éberségnek és tudatosságnak milyen szintjén állunk az adott pillanatban. Az emberek között folyamatos energetikai interakciók zajlanak, nemcsak a tudatos vagy tudattalan kommunikáció, de a puszta jelenlét által is. Az agyunkban, szerveinkben keletkező rezgéseket a környezetünkben levők átveszik és visszasugározzák, mintegy felerősítve saját rezgéseinket. Öngerjesztő folyamat zajlik, és nagyon nem mindegy, hogy ez pozitív vagy negatív tartalmat közvetít-e.

 

Mit tehetünk, hogy komfortos és élhető légkört alakítsunk ki magunk körül? Akárcsak a gyógyításban, ezúttal is nyugodtan kiindulhatunk Hippokratész alapelvéből: "nil nocere", azaz "legalább nem ártani...". Ha egyáltalán hajlandók vagyunk rálátni önmagunkra, és végiggondolni, hogy az érzelmi folyamatok hogyan zajlanak, már tettünk egy fontos lépést - és igenis, tanúsítsunk több önuralmat és megfontoltságot érzelmeink kommunikálásában. Őszintének lenni nem azt jelenti, hogy azonnal, a formázással nem bíbelődve kifejezésre juttatjuk éppen csak megszülető hangulatainkat és érzelmeinket. Arról nem tehetünk, ha egy rossz érzés hatalmába kerít bennünket, de arról már igen, hogy ápolgatjuk-e, energiát adunk-e neki, egyre nagyobbra növesztve, vagy megpróbáljuk átfordítani, de legalábbis elhalványítani.

Hagyjuk viszont jobb kedvre deríteni magunkat! Vannak emberek, akik nem érik be azzal, hogy ők rosszul érzik magukat. Szívós munkával és rendületlen kitartással azon fáradoznak, hogy lehetőleg mindenki ilyen állapotba kerüljön, aki abban a helyzetben van, hogy a környezetükben tartózkodhat. Lepereg róluk minden vigasztalás, kedvesség, a viccről úgy érzik, hogy az szent rosszkedvük semmibevétele, a környezet jókedve az ő elárulásuk. Ne higgyünk rendületlen duzzogásuknak! Nincs tudniillik olyan természeti törvény, hogy a rosszkedvhez kell igazodni. A "keep smiling" ("tartsd a mosolyt") mozgalom nem erőltetett álszentség. Tudományos vizsgálatok igazolták, hogy a mosoly ragadós és előbb-utóbb derűt fakaszt.

 

Bánjunk csínján a panaszkodással! A lélek kiöntésének természetesen megvan a maga pszichológiai funkciója, hiszen a feszültségoldás egyik eszköze lehet. Legyünk együttérzők, azonban ne legyünk partnere azoknak, akik művészi fokra fejlesztették a panaszkodást! Lassan oda jutunk, hogy az életünkkel való elégedettség és a derű kifejezése olyan illetlenségnek számít, mint decens társaságban egy trágár vicc.

 

A panaszkodás helyett például meg lehet próbálkozni a nekünk nem tetsző viszonyok megváltoztatásával. Már csak saját egészségünk érdekében is. Az amerikai Duke Egyetemen kidolgoztak egy stresszkezelő módszert, úgy hívják: Williams Életkészségek Program. Ebben a programban is megjelenik az a fontos felismerés, hogy a stresszel való megküzdésben nem csak a helyzetek tudatosítása és a feszültségcsökkentő módszerek alkalmazása fontos, hanem a környezetünk aktív, jó szándékú befolyásolása is. Például kapcsolatépítő képességeink fejlesztésével vagy az úgynevezett "pozitív megnyilvánulásokkal": a többiek iránti figyelemmel, érdeklődéssel, bátorításukkal, megerősítésükkel, a velük együtt való örömmel, humorral, figyelmességgel vagy akár érintéssel.

 

Visszatérve a kezdő gondolathoz: olyan autót még nem terveztek, amely friss, ózondús levegőt bocsát ki magából. Mi azonban megtehetjük, hogy derűt és jó érzést terjesztünk magunk körül.

Sárai Gábor
XV. évfolyam 12. szám

Címkék: jegyzet

Aktuális lapszámunk:
2018. január

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.