Sztárvilág

Angelina Jolie - Brad, bébik, boldogság

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Nem most jöttem rá, hogy Angelina Jolie (31) hangulatember. Ismerjük egymást egy ideje már, sokszor interjúvoltam. Megszoktam, hogy aszerint harapja el vagy önti ki a lelkét, amilyen a pillanatnyi kedve.

 

Ma szemlátomást jó napja van. Olyan hévvel ölel át és szorít magához, hogy szinte elszégyellem magam. Mintha ugyanazt a Los Angeles-i földhözragadt anyukaénemet szólítaná meg, amelyikhez Colin Farrell, Britanny Murphy, Orlando Bloom is oda szokott bújni, hogy felpuhítsa a sztorira éhes hollywoodi újságírónőt. De Angelinának megbocsátok, mert semmilyen hátsó gondolata nincs. Se most, se máskor. Egy éve, hogy elvesztette az anyját, aki barátnője, iránytűje, bizalmasa, leghűségesebb harcostársa, jóban-rosszban kitartó lelki társa volt. Brad és a gyerekek - gyengébbek kedvéért négyen: Maddox (6), Pax (3), Zahara (3), Shiloh (2) - nem adhatnának neki több emberi meleget, de úgy látszik, ennek a sérült lelkű vadócbogárnak semennyi tűz nem elég. Lobog és lobogtat. Gyanúm, még ha alszik, akkor is száz fokon ég.

 

- Mikor májusban Cannes-ban beszélgettünk a Hatalmas szív kapcsán, nem győzted hangsúlyozni, hogy lejjebb tekered a munkát. És most: a Beowulf fut a mozikban, a Wanted a vágószobában, te pedig hajnalban rohansz, hogy Clint Eastwood kamerája elé állj a Changelingben. Hogy higgyek neked?

 

- Jó, jó, nyugodtan húzd csak az orromra! Igazad van. Ember tervez, isten végez. Hiába döntöm el, hogy kevesebb munka, több család, mit csináljak, ha jön egy forgatókönyv, ami úgy felizgat, hogy nem tudok megmaradni a fenekemen? Most történetesen egyébként pont aszály van Hollywoodban, az utóbbi hetekben semmi olyat nem láttam, ami lázba hoz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy tegnapról mára művészetellenes lettem, sőt. Imádom a szakmámat. De ha nincs ló, akkor nem jó a szamár. Inkább ülök otthon, és anyukát, barátnőt, társat játszom, mert még akár művészként is fejlődhetek, ha töltekezem. Vagy csak egyszerűen jól érzem magam és kész.

 

- Valld be, hogy már megint terhes vagy. Minden bulvárlap megírta.

 

- Tényleg?! Ezen a héten is? Én még a múlt hetinél tartok. Ha az igazságra vagy kíváncsi, momentán nem. Legalábbis én még nem tudok róla.

 

- Azt is írják, hogy a család csak harmadsorban fontos. Ha éppen nem filmezel vagy politizálsz.

 

- Ha ma reggel hatkor láttál volna, most nem ezt mondanád. Az egész család ott lebzselt a nagyágyban, alig tudtam levakarni a gyerekeket és elkészülni, hogy időben ide érjek. Nekem az első a család. Hónapokat blokkolok ki a család miatt a munkából, aztán pár hónapig dolgozom, ahogy az összes többi családos színész. Sőt, megkockáztatom, talán még kevesebbet, mert sokkal szívesebben vagyok a gyerekekkel. Ami pedig a politizálást illeti, nekem ez olyan, mint másnak az egyetem. Akarom tudni, mi zajlik a világban, mi zajlik körülöttem. A gyerekek így is, úgy is fölcseperednek, én meg miért nem használnám ki azt a hálás helyzetet, hogy megengedhetem magamnak ezt a fajta önképzést? Meg aztán nagyon is motoszkál bennem, hogy kinyissam a számat és tegyek is valamit azért, amiben hiszek.

 

- Csakhogy sokszor nagyon veszélyes helyzetekbe sodródsz, nem gondolod?

 

- Hát igen, nem egyszer, nem kétszer. Az is előfordult, hogy majdnem elvették az útlevelemet. És volt már úgy, hogy elbújtam egy sufniba, és nem mertem előjönni, mert a környék telis-tele volt veszélyes fickókkal. Meg utaztam menekültkonvojokkal, ami szintén nem vall valami sok sütnivalóra, de úgy éreztem, ha emberek százai élik le így az életüket, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy féltsem a kiváltságos magamét? Kultúrákat megismerni csodálatos adomány! A gyerekeim mind más nemzetiségűek, mind más kultúrát képviselnek. Ezeket a kultúrákat ma már ismerem és hálás vagyok érte. Utazni a legjobb dolog, amit az ember tehet. Nincs kedvenc kultúrám. Mindegyik az.

 
 

- Véletlenül, vagy az amerikai közoktatásról alkotott lesújtó véleményed miatt jár a legnagyobb fiad francia intézetbe?

 

- Az istenért se akarom lebecsülni az amerikai iskolarendszert. Mint mondtam, kulturális szempontból minden gyerekünk más hagyományokat hordoz, ezért szeretném, ha a lehető legtágabb értelemben megismerkednének a történelemmel és a mai világgal. Az egyik fiam vietnami, a másik kambodzsai. Egy ponton óhatatlanul tanulni fognak a vietnami háborúról és arról, hogy az amerikaiak valamit kavartak Kambodzsában. Fogalmam sincs, milyen tálalásban kerülnek terítékre ezek a témák az amerikai iskolákban, de abban biztos vagyok, hogy egy nemzetközi iskolában egész másképp. Ezért jár Maddox mindenütt francia intézetbe, akár New Yorkban vagyunk, akár Prágában, ahol forgattam, akár itthon, Los Angelesben.

 

- Brad azt mondta, mikor legutóbb beszélgettünk, hogy egész jól beszélsz franciául.

 

- Törjük, törjük, de ha befülelnél hozzánk, jókat mulatnál Maddoxnak megy a legjobban, folyton kijavít. Lakik nálunk egy vietnami tanító néni, és a kétéves kislányom már egész jól gagyog vietnamiul. Hol franciául beszélünk otthon, hol angolul, közben a gyerekek azon a nyelven fecsegnek egymással, amelyik épp a nyelvükre jön. Kész Bábel. De ez a cél.

 

- Brad úgy fogalmazott rólad, hogy Angie a szerelmem, a barátom, a gyerekeim anyja. És te hogy foglalnád össze három szóban?

 

- Plagizálni szabad? A szerelmem, a legjobb barátom és a gyerekeim apja.

 

- És magadat? Színésznő, pacifista, humanitárius aktivista mi még?

 

- Anyu. Anyuci.

 

- Milyen sorrendben?

 

- Anya. És nem annyira tiszteletbeli ENSZ-nagykövet, amennyire inkább szimpla világpolgár, aki szomjasan szívja magába mindazt, amit lehet, a világról, a kultúrákról és az emberekről. És csak utolsósorban színésznő.

 

- Nem biztos, hogy ennek Brad is örül, amikor ő a producer és te állsz a kamera előtt.

 

- Ez a helyzet ritkán fordul elő, mert ha lehet, nem keverjük a magánéletet meg a szakmát. Igaz, a Hatalmas szív az ő projektje volt, és most is van olyasmi, amin együtt törjük a fejünket, de amúgy abszolút külön szakmai utakon járunk. Neki is van cége, nekem is. Persze mindent megbeszélünk, a szakmai dolgainkat is.

 

- Gondolom, azt a dokumentumfilmet is, amit nemrég csináltál. Nem lehetett könnyű úgy forgatni, hogy közben mindenki téged bámul.

 

- Mikor fiatalabb voltam, az volt az egyik kedvenc időtöltésem, hogy ültem a New York-i metrón vagy sétáltam az utcán és figyeltem az embereket. Ezt a dokumentumfilmet gimnazisták számára csináltuk, nem én egyedül, sokadmagammal. Szétspricceltünk egy kamerával a világ összes sarkába. Én Nigériába mentem a tuaregekhez, akiknek fogalmuk se volt, hogy ki vagyok, egyébként is fütyülnek a pletykákra. Egy olyan fickóval mentem, akiben megbíztak, mert egy szomszédos tuareg törzshöz tartozik. Hozott nekem egy kecskét. Kérdeztem, mennyire bízhatok benne. Azt mondták, itt mindenki maga dönti el, kiben bízik, döntsem el én. Nagyon rendes ember volt, csak nagyon hallgatag. Még azt sem mondta el, hogy pár hete meghalt a fia. Úgy érezte, ez nem tartozik rám. Ennyire nem vagyunk barátok. Illetve ennyire nincs közöm a magánéletéhez.

 

- Nem volt nehéz és idegesítő ebből a fajta tiszteletből visszazökkenni az itteni realitásba, ahol egy perc nyugalmad sincs a fotósoktól?

 

- Csak a gyerekek miatt nehéz, mert behatárolja, hogy mit csinálhatunk és mit nem. Jó lenne olyan szabadon mozogni, mint bárki más, bepakolni a srácokat a kocsiba és levinni őket Disneylandbe, közben megállni egy parkban vagy egy játszótéren, elnyalogatni egy fagyit, és megpróbálunk minden tőlünk telhetőt, hogy ezek a normális kirándulások beleférjenek. Ha másutt nem is, legalább külföldön vagy otthon a kertben. Olyan helyekre szeretünk járni, ahol viszonylag szabadon ugrándozhatnak. Ami a fotósokat illeti, engem csak az nyugtalanít, hogy nehogy megijesszék a gyerekeket. Azt szoktam mondani a srácaimnak, hogy ezek ilyen csacsi bácsik, akiknek az a mániájuk, hogy kattogtatják a kamerát, hát nem bolondosak? Ezzel úgy-ahogy sikerül elvenni az élét, bár Shiloh fél a fotósoktól, mondja is, hogy nem szereti őket, és ha meglát egy vakut, lecövekel. Ezt sajnos nem tudom neki megmagyarázni, és eléggé bánt.

 

- Ha nem lennél ilyen híres és főleg ilyen gyönyörű, biztos békén hagynának a fotósok. Lehet, hogy ezért szoktad azt mondani, hogy bárcsak repülne veled az idő?

 

- Minél érettebb egy nő, annál szebb. Anyám 58 éves volt, amikor elment és gyönyörű volt. Amikor azt mondom, bárcsak lennék már öregebb, az kicsit sem véletlen. Már nem emlékszem, mit gondoltam a szépségről húszéves koromban. De ma, amikor van egy család körülöttem, amelyik úgy szeret, ahogy vagyok, és a kislányomban nap mint nap fölfedezek magamból egy vonást, annál szebbet el nem tudok képzelni. A tisztesség, az őszinteség, az egyenesség a legértékesebb szépség.

Hollywood, 2007. december

Návai Anikó
XIV. évfolyam 1. szám

Címkék: Angelina Jolie, Brad Pitt, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.