Sztárvilág

Annette Benning - Csodálatos vagy, Annette!

Világsztárok harmóniában

Annette Beninget június közepén kiváló filmszakmai teljesítményéért ünnepelni fogja a Women In Film (Nők a filmben) szervezet, és ennél többet aligha érhet el színésznő, még akkor is, ha négy Oscar-jelölése és 2 Golden Globe díja van. Mert azok a kolléganői, akik neki ítélték ezt a kitüntető címet, legszívesebben maguknak szavaznák meg. 


De Bening nem csupán remek színésznő és világsztár, hanem hollywoodi arisztokrata is. Miután huszonéves korában nyújtott kimagasló színpadi teljesítményére felfigyelt Milos Forman (Valmont), majd Stephen Frears (Grifters), bőven kamatoztathatta volna a lehetőségeit. De a Bugsy forgatásán beleszeretett Hollywood hercegébe, Warren Beattybe, aki megkérte a kezét, és Annette gondolkodás nélkül takarékra állította a karrierjét. Négy gyermekük született, és innentől kezdve Annette csak akkor vállalt szerepet, ha ellenállhatatlan ajánlattal környékezték meg.

 

Okos, érzékeny, tartózkodó ember, akinek erkölcsi tartását és következetességét azzal méltányolta a sajtó, hogy nem kezdte ki azért, mert tavaly nyáron 18 éves lánya bejelentette, férfivá operáltatja magát. Beninggel ebben az igen nehéz időszakban beszélgettünk A gyerekek jól vannak és az Anya és gyermeke c. új filmjei kapcsán Budapestről, Hollywoodról és az anyaságról.

 

– Híres vagy arról, hogy mindig nagyon ösz- szetett figurákat játszol. Az embernek már-már az az érzése, mintha titokban elvégezted volna a pszichológia szakot...

 

– A színész egyik ismérve, hogy remek megfigyelő és őszintén érdeklik az emberi sorsok, a tudatos és tudatalatti motivációk. Az igazán jó színész szinte olyan, mint egy író, egy szociológus vagy egy tanár, aki intellektuálisan próbálja megérteni, hogy ki mit miért csinál. Csak a színész dolga bonyolultabb, mert miután megértette a figura motivációját, félre kell tennie az eszét, és a szívével kell tovább operálnia. Saját magában kell megtalálnia azt az érzelmi energiát, amivel fel tudja tölteni a figurát.

 

– Mindkét filmed az anyaságról szól, amelyben annyira otthon vagy....

 

– Ezzel most nagyon nagy terhet tettél a vállamra, mert azt feltételezed, hogy filozófiai kiselőadást fogok rögtönözni az anyaságról. Nem hiszem, hogy nálam lenne a bölcsek köve. Bárcsak így lenne. Egy picike alapigazságot viszont mondhatok: minden anyát ösztönös szeretet köt a gyerekéhez, és ez alól nincs kivétel. Amikor anyát játszom, én is abból merítek, amit a gyerekeim iránt érzek. Bár némelyik anyuka, akit játszottam, megbukott volna a mamavizsgán...

 

– És te?

 

– Négy gyerekem van, három kamasz és egy tízéves. Gyerekkorom álma volt, hogy anya legyek, és a saját anyám a mintám. Hatalmas szíve van, fantasztikus szülőnek bizonyult, és megpróbáltam leképezni. Ezzel valószínűleg mindannyian így vagyunk, ha van fülünk és szemünk rá. De minden szülő tudja, hogy tévedni emberi dolog, és minden szülő botlik, mert ez az egy, amit nem lehet megtanulni semmilyen iskolában, csak munka közben.

 

– Miért izgat ez a szerepkör?

 

– Mert a legtöbb film a szeretetet boncolgatja, és a legtöbb klasszikus sztori a családot. A gyerekek jól vannak szintén klasszikus amerikai mese, csak a szereplői nem konvencionálisak. Adott esetben két leszbikus nő két kamaszgyerekkel... de a problémáikat illetően akár heteroszexuális is lehetne ez a család. A történet a dráma és a vígjáték határán táncol, mint minden az életben. Ez a műfaji keveredés óriási feladatot ró a színészre, mert úgy kell megtalálnia és tálalnia a mese drámai igazságait, hogy közben nem veszítheti el a humorát. Nagy negatív vagy pozitív hősnőket könnyű eljátszani, és őszintén, nem is érdekelnek. Én ezeket a bonyolult figurákat keresem és szeretem. Az első kérdésem mindig az, mennyire jó a könyv, mert sárból nem lehet várat építeni. Ha jó, akkor már csak egy feltételem marad, hogy ki a rendező.

 

– Ezért vállaltad a Csodálatos vagy, Júliát – mely részben szintén anyaszerep?

 

– Ó, az maga volt a megtestesült álom! Imádtam Magyarországot, vonzódom a magyarokhoz, érzem a lelküket. Szabó István a magyar mozi királya. A csúcs. Nagyon összebarátkoztunk. Azóta is fotókat, gondolatokat cserélünk, Csehovról beszélgetünk, aki számomra is a drámaírás atyamestere.

 

Jelenet a „Csodálatos vagy, Júlia”c. filmből – partnere Shaun Evans

 

– A férjeddel a Bugsy forgatásán ismerkedtél meg, és munka közben alakult ki a szerelem. Ez mennyire könnyítette vagy nehezítette meg a munkát?

 

– Csöppet sem akadályozta. Érthető okokból nem akartuk kiteregetni, de az érzelmi töltést nem tudtuk és nem is akartuk titkolni. A varázslat átsütött a kamerán, és ezzel semmi baj. A helyzet volt egy kicsit bonyolult, mert két ismert emberről lévén szó, egyikünk sem rajongott a gondolatért, hogy a kapcsolatunk elterelje a figyelmet a lényegről, a filmről. De egyikünk sem feszült bele, hogy megakadályozzuk, mert végül is nem számít. Az ember élje az életét, és ne törődjön semmi mással.

 

– Nagyon sok színésznőtől hallom, hogy ha ma lenne huszonéves, kétszer is meggondolná, hogy erre a pályára adja a fejét, annyi csalódás, megaláztatás, keserűség érte.

 

– Egy csöpp keserűség sincs bennem, sőt. Szerencsésnek tartom magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Nincs olyan aspektusa a szakmámnak, amit ne szeretnék vagy amire panaszkodhatnék. Nem titok, hogy ez a szakma vérre megy, de én egy kicsit se bánom. Hozzáteszem persze, hogy könnyen beszélek, mert nem dolgozom annyit, mint mások, nekem előbbre való a család.

 

– Három kamasszal nem lehet könnyű.

 

– Ebben is szerencsém van, mert nagyszerű gyerekek. Persze másfajta kamaszok, mint amikor én voltam tizenéves. A számítógép mindent fenekestül felkavart, sokkal könnyebben jutnak hozzá az információkhoz, ami egy szempontból fantasztikus előny, más szempontból viszont aggodalommal tölti el az embert, mert válogatás nélkül minden hozzáférhető. 

 

Jelenet a „The kids are all right" c. filmből - pertnere Julianne Moore

 

– Tetszik, amit a szerepválasztásaidról mondtál, hogy a szokványos pozitív vagy negatív hősnőknél sokkal jobban érdekelnek a bonyolult figurák. Ez hogyan alakult ki benned?

 

– Mindig elvártam, hogy megmondják nekem az igazat, még akkor is, ha nehéz kimondani, és a filmektől is ezt várom el. Ez nyilván ízlés kérdése. Annak idején folyton naivát játszattak velem, és feszengtem, mert nem éreztem közösséget a figurával, akivel egykorú voltam és elvileg ugyanazok voltak a problémáim, a kérdőjeleim, az örömeim. Szinte örültem, mikor kiöregedtem ebből a szerepkörből, és végre olyan nőket formálhattam meg, akik néha jót lépnek, máskor hibáznak, hol rossz napjuk van, hol jó, és miközben viaskodnak magukkal, bizony kitör belőlük a nehezebbik énjük. Persze az a néző, aki két órára el akar menekülni a saját élete elől, jobban szereti a cukormázas meséket. Én nem. Nekem minél harapósabb, keményebb igazságokat kerget, annál jobb.

 

– A gyerekek számára nem okoz konfliktust, hogy Hollywood arisztokratái a szüleik?

 

– A gyerekeink abban nőttek fel, hogy járjuk a világot, érdekes, izgalmas, okos emberek járnak hozzánk, és az apjuk és az anyjuk az, aki. Még kicsik voltak, amikor Az amerikai szépség idején elég sokat meséltem róluk az újságíróknak, aztán ahogy cseperedtek, egyre kevesebbet, mert már lassan felnőttek, akiknek joguk van nem megosztani az életüket a nyilvánossággal. A két híres szülő adottság nekik, nem teher, és már mindannyian felmérték, hogy amennyi hátránnyal jár, legalább annyi előnye is van. 

 

Los Angeles, 2011. április

Návai Anikó
XVII. évfolyam 6. szám

Címkék: Annette Bening, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.