Sztárvilág

Cameron Diaz - Egy lány a szomszédból

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy még sem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Még is mitől vannak egyen súlyban?  

   


Cameron Diaz (38) nem Meryl Streep, és nem is lesz soha. De tud valamit, amit rajta kívül kevés színésznő: úgy mosolyogni, fecsegni, figyelni, tanácsot adni, civódni és szeretni, mint a legjobb gyerekkori barátnőd. Sem a hírnév, sem a milliók, sem a siker nem tudta lerombolni azt a képességét, hogy egy lány a szomszédból, aki imádja a rockot, a szörföt, a bikinijét, a fiúját, a shoppingolást, az utazgatást, egyszóval az életet. Rád köszön, mielőtt köszönnél neki, emlékszik rá, miről beszéltetek múltkor, és őszintén érdeklődik, mi történt azóta.

 

Életében két megrázó eseményről tudunk: a szemünk láttára csalta meg és hagyta el Justin Timberlake, és az apukáját tragikus hirtelenséggel vitte el egy ártatlannak látszó influenza. Felnőttebb lett a traumáktól, érettebb és összefogottabb a tanulságoktól, de a mosolyát megőrizte. Azért ültünk le beszélgetni, hogy az olvasók számára is kiderüljön: ez a mosoly nemcsak a külvilágnak szól, hanem tényleg belülről jön, és mi mindent kellett megtennie érte.

 

– Az évek során ez a hatodik beszélgetésünk, de valahogy mindig kimaradt, hogy megkérdezzem, honnan ered a hihetetlen magabiztosságod?

 

– A szüleimtől. Az az én mázlim, hogy a szüleim a nővérembe is, belém is beleplántálták, hogy bízzunk magunkban. Ma már tudom, hogy ez a gyereknevelés alfája és ómegája. Azért lett ennyi önbizalmam, mert a szüleim vigyáztak rám, szerettek, biztonságban éreztem magam, tehát úgy léptem ki a világba, hogy nem volt félnivalóm. Amit akartam, nem tiltották, hanem kellő határok között megengedték nekem, ezért akkor sem tudtam rontani, amikor önállósítottam magam. Nálunk nem volt tabu, mindenre megvolt a válasz, és mindenről tudtunk, amiről kellett. A szüleim nem sumákoltak soha. Mindig csak azt hallottam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Nem kérdőjeleztem meg magamban soha, hogy mire vagyok képes. Ezért mertem belevágni 16 éves fejjel kezdő modellként, hogy három hónapig éljek egyedül Japánban, miközben a volt osztálytársnőim még Los Angelesig se merték kidugni az orrukat Long Beachből, annyira rettegtek kibújni a biztonsági hálóból.

 

– Talán azért neveltek ekkora önállóságra, mert apukád fiúkat akart, nem lányokat?

 

– Van benne valami, mert apu tényleg fiúkat akart, de mikor megszülettem, anyu közölte, itt befejezte. Apunak be kellett érnie, hogy a két lányából hajtja ki a lelket a sportpályán meg az uszodában. Válogatás nélkül mindenbe befogott és bevetett minket.

 

– Aztán egy rockkoncerten felfedeztek, és elkezdtél modellkedni...

 

– Nem egészen. Egy hollywoodi partin fedeztek fel..., de az igaz, hogy koncertőrült voltam kislánykoromtól fogva. Minden előadáson ott csápoltam, az se érdekelt, ha neppertől vettem a jegyet. Sokkal vagányabb voltam, mint a nővérem. Ez is jó példa egyébként a gyereknevelésre, mert én 11 voltam, a nővérem 13, mikor kikönyörögtük a szüleimtől, hogy engedjenek el a Van Halen-koncertre. Anyu végig a parkolóban csücsült a VW furgonban, hol kézimunkázott, hol meg tévét nézett, mi meg egyedül csápoltunk az arénában, és pontosan tudta, hogy nem keveredünk bele semmibe és a hajunk szála se görbül.

 

– Említetted, hogy nagyon fiatalon kezdtél el világot látni. Nem lettél tőle egy kicsit gyökértelen?

 

– Imádok utazni, és óriási gyakorlatom van benne. Minden lánynak tanácsolom, hogy abban a kézitáskában mindig legyen egy váltás ruha, az összes piperecucca és az összes fehérneműje. Mert az a fejlövésem, ha feladom a fehérneműmet, biztos el fog veszni a bőrönd. Gyökértelenség? Pont az ellenkezője. Játszom a gondolattal, hogy egy évre kivonom magam a forgalomból és elköltözöm egy tanyára, csinálok magamnak egy szép kis veteményest, csirkéket, teheneket tartok, és legalább egyszer az életben kipróbálom, milyen farmernek lenni.

 

– Pedig mehetnél egy magányos szigetre, tanulmányútra Párizsba, buddhista kolostorba Nepálba... Miért pont egy poros amerikai faluba vágysz?

 

– Mert húz a természet, húz az őserő, húz az a tudat, hogy onnan jöttünk, abból élünk, oda megyünk vissza. A nap, a föld, a víz nélkül nem tudnánk létezni, és ezeket legjobban a mezőgazdaság hasznosítja. Összeolvastam róla egy csomót, de látni akarom, érezni, tapasztalni. Annyira erős bennem ez a kényszer, mint egy festőben, hogy fessen, és nem tudom, csak érzem, hogy nagyon sokat adna nekem.

 

– Mi az, amit feladtál és hiányzik neked, aki szép vagy, sikeres, fiatal, gazdag és népszerű?

 

– Nem tudom (nevet). Elég korán eldöntöttem, hogy legalábbis mostanáig nem izgat a férjhez menés, és azt is pontosan tudtam, hogy gyerek nem fért volna bele az eddigi életembe. Ha gyereket akartam volna, már szültem volna, de két kanállal akartam habzsolni az életet. Hogy most hol tartok, ne kérdezd. Ha körülnézek és látom a gyerekes barátnőimet, azt is látom, majd beledöglenek, hogy a munkahelyükön is tökéletesen helytálljanak meg otthon is. Anyu egész életében dolgozott, két gyereket nevelt, minden este háromfogásos vacsorát tett az asztalra, de valami biztos megsínylette, amiről nem beszél, mert ilyen nincs. Nem lehet minden fronton egyformán teljesíteni. Muszáj beosztani, hogy most a család, most meg a munka, most meg a barátnők, a magánélet, és valamikor aludni is kell... Muszáj valamilyen harmóniát teremte-ni ezek között a dolgok között, mert ha nem, folyton hajszoltnak érzed magad, ideges vagy és boldogtalan.

 

– Lehet, hogy azért sem mentél férjhez, mert nem találtad meg azt, akiben maradéktalanul megbízol?

 

– A bizalommal neki legyen baja, nekem nincs. Tudom, hova akarsz kilyukadni, de nem gyanakszom, mert az nem bízik másban, aki nem bízik magában. Nekem jók a megérzéseim, elég rutinosan igazodom el az emberek között, gyorsan leveszem, ha valaki blöfföl, és nem hatódom meg semmitől.

 

– Momentán van valaki, aki átvitte nálad a lécet?

 


Cameron Diaz és Tom Cruise a "Kéjjel nappal" c. filmben

 

– Nem is egy. Rengeteg barát, jó nagy család, és igen, van olyan, aki momentán közel áll
a szívemhez.

 

– Édesapádnak köszönheted, hogy életelemed a sport, és a sportnak, hogy ma is büszkén feszíthetsz egy tenyérnyi bikiniben. De meddig?

 

– Az idő a barátom, mert csak vonzóbbá tesznek az évek. És jobbá meg mélyebbé. Az öregedés az élet törvénye, nem érdemes harcolni ellene. Az amerikai kultúra kényszeresen ragaszkodik a fiatalsághoz, és sajnos valahol kiesett a köztudatból, hogy a szép attól lesz szebb, hogy múlnak az évek, mert bölcsebbek leszünk, és a bölcsesség szépít. A bölcsességet pedig semmilyen plasztikával nem lehet megvenni. Azért születtünk, hogy egyre bölcsebbek legyünk, és azért vagyunk a világon, hogy folyton tanuljunk. Aki ezt elmulasztja vagy elfelejti, az nyugodtan húzza le a rolót, ugyanis nincs alternatíva. Az öregedés az élet velejárója, vedd tudomásul, élj vele és próbáld meg a javadra fordítani. Ne kínozd magad fölöslegesen, táplálkozz egészségesen, tartsd magad formában, őrizd meg a mosolyod, örülj neki, ha szeretetet kapsz, annak meg még jobban, ha te is tudsz szeretetet adni. Aki plasztikával akar tíz deka önbizalmat venni, tegye. De ha azt hiszi, hogy fiatalabb lesz tőle, téved, mert szánalmasan ragaszkodik valamihez, ami elmúlt. És ha nem tudod beérni itt és most azzal, aki vagy, akkor mit keresel ezen a világon?

 

Hollywood, 2010. július

Návai Anikó
XVI. évfolyam 8. szám

Címkék: Cameron Diaz, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.