Sztárvilág

George Clooney - Vénember ősz szakállal

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy még­sem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Néhány nappal a Golden Globe-szavazólapom leadása előtt a következő e-mailt kaptam George Clooneytól: "Kedves Anikó, azért írok pár sort, mert szeretném megköszönni, hogy jelöltél. Évek óta kedves vagy hozzám, ne gondold, hogy nem vagyok hálás. Sajnos elég zűrösen teltek az ünnepek, a jelölés volt a fénypont. Alig várom, hogy a Golden Globe-gála ürügyén kicsit kimozduljak és koccintsunk egy párszor. Ha nem ismernél fel, én leszek az a vénember ősz szakállal... Még egyszer köszönettel, a január 17-i viszontlátásig, George."

 

Hova tegyem ezt a szomorkás rébuszt a zűrös karácsonyról? Hol az az ellenállhatatlan mosoly, a tőle megszokott, szűnni nem képes sziporkázó humor, a mindenkori kikacsintás? És ki ez a vénember ősz szakállal?! Miféle kesernyés önirónia tőle, akit legalább négyszer kiáltottak ki a világ legvonzóbb férfijának? 

Tehát - visszakérdeztem.

 

- Új filmed, az Egek ura egyik legorrbavágóbb jelenete, mikor a huszonéves kolléganődet játszó Anna Kendrick azzal nyugtatja a fiúját, nehogy már féltékenykedjen egy ilyen öreg pasira...

 

- Miért, nincs igaza? Jobbat mondok: megszoktam! Pályakezdő koromtól fogva ahány romantikus filmet csináltam, annyi csupa velem egykorú vagy idősebb színésznő volt a partnerem, miközben a kollégáim mindig jóval fiatalabb csajokat kaptak maguk mellé. Ne kérdezd, nem kommentálom, valamiért így alakult. Viszont ettől a közönség mindig sokkal idősebbnek nézett a koromnál. Szerintem legalább hatvannak... Szóval nem zavar az öregedés. Úgy vagyok vele, még mindig jobb megöregedni, mint meghalni. De azért fura látni magam a vásznon, ahogy öregszem, mert csak kalapál egy kicsit a szívem, hogy a francba is! Eddig soha nem hagytam, hogy sminkeljenek, most viszont volt egy pár jelenet, mikor azt mondtam magamnak, George, lehet, hogy a smink mégse akkora ciki! Nagyon bizarr volt látni a ráncaimat. De visszatérve arra a mondatra, amiből kiindultunk, csöppet sem örültem neki, hogy leöregeztek.

 

- És annak mennyire örültél, mikor a forgatókönyvben megláttad, hogy az általad megformálandó agglegény miket mond a házasságról?

 

- Ez is jópofa sztori. Olyan volt, mintha visszaköszönnék magamnak. 1996-ban adtam egy azóta elhíresült interjút, akkor mondtam, hogy hiába éled le az életedet kéz a kézben valakivel, akkor is egyedül halsz meg. Jason Reitman, a film író-rendezője évekig kerülgetett, hogy van egy ötlete, amit nekem szánt. Meghívtam pár napra Comóba, a házamba. Jött és hozta a forgatókönyvet. Mondom, öreg, én ezt most inkább nem olvasom el, mert ha nem tetszik, elrontom a vakációdat. De csak fölvittem a szobámba, belelapoztam és nem tudtam letenni. Azonnal bekattant, hogy miért gondolt rám. A legtöbb férfi kínosan kerül bizonyos témákat. Engem viszont kicsit se zavart, hogy ami nyugodtan kicsúszhat egy húszéves szájából, azt én 48 éves fejjel vállaljam. Kellő öniróniával kezeltem, hogy célpontot csinálok magamból, mert ahhoz már elég vén vagyok, hogy tudjam, mit gondolnak rólam az emberek. Meg aztán, bevallom, úgy voltam vele, hogy egy kis katarzis nekem se árt.

 

Jelenetek az Egek ura c. filmből

 

- Ez a fickó, Ryan Bingham egy személyzeti tanácsadó cég képviseletében körberepüli Amerikát, és emberek százait rúgja ki kellő empátiával nap mint nap, közben könnyfakasztó előadásokat tart az emberi kapcsolatokról. Ilyenkor ugyanazt a kérdést teszi fel a közönségnek, amit én most neked: kit vinnél magaddal, ha összesen egy hátizsákod lenne?

 

- Van, aki beleférne, van, aki nem, attól függ, mennyit számít az életemben. Ez mindig változik. Huszonéves koromban nem voltam beszélő viszonyban az apámmal, ami nem ritka abban az életkorban. Most meg a legjobb barátom. Anyámhoz mindig nagyon kötődtem. A baráti köröm egész életemben fontos volt nekem. Ami pedig a romantikát illeti, szerelmek jönnek-mennek, én meg maradok. Attól, hogy van melletted valaki, még nem biztos, hogy teljesebb, boldogabb vagy kevésbé magányos leszel. Szakítottam már keservesen is, könnyedén is, volt olyan lány is, aki csak lemorzsolódott, és megéltem már fantasztikus szerelmet is. Mint mindenki más. Csak az én ügyeimet mikroszkóppal vizslatják, másét meg nem.

 

- Ryan csak a történet végén kapja meg a pofont, hogy mire rászánta magát, elúszott a másodpilótája. George Clooneynak sokkal könnyebb. Ha megunja az egyiket, máris ott egy másik...

 

- Ennek a filmnek épp az a szépsége, hogy nem úgy végződik, ahogy várod. Pont azért nem szoktam beadni a derekamat szokványos romantikus vígjátékokra, mert utálom a csöpögős hepiendet. Nem hiszek benne. A szerelem telis tele van csavarásokkal és pofonokkal, miért pont a mozi hazudjon? Ki lehet azt mondani, hogy nincs holtomiglan-holtodiglan. Vagy nem?! Bár talán jobb, ha erről nem én papolok...

 

- Mert nem keresed vagy nem találod a másodpilótádat?

 

- Mert nem vagyok törzsutas. Sehol. Maradjunk ennyiben.

 

- És kicsit se zavar...?

 

- Hogy rám ismer a néző? Nézd, ha van egy jól megírt szerep, akkor vagy elfogadod, hogy hasonlít rád, és hogy rád is fogja húzni a közönség, vagy nem vállalod. De ha egyszer igent mondtál, vértezd fel magad, mert rá fognak kérdezni, és találd ki a konyhakész válaszokat. Akinek az a véleménye, hogy rosszul élem az életemet, ringassa magát ebben a hitben. Eszem ágában sincs bokázni, ugyanis nekem bevált. Legalábbis egyelőre.

 

- Mindig arra hivatkozol, hogy akinek barátai vannak, soha nem érzi magát magányosnak. De mi van, mikor tényleg leeresztesz?

 

- Ugyanaz, ami veled. Elbújok a világ elől és sajnálom magam. Persze idővel az ember megtanulja lerövidíteni ezeket az önsanyargató időszakokat, mert már ő is unja. Viszont ahogy öregszem, egyre nyugtalanítóbb érzés, hogy elmennek a barátaim, és sóvárogva gondolok vissza rájuk. A hosszú diskurzusokra, a levelekre... Ki ír ma már levelet? E-mail, SMS...

 

- És még az is előfordulhat, ami ebben a filmben, hogy nem személyesen, hanem interneten kapja meg valaki sok év után a munkahelyén az útilaput.

 

- Hát... rúgtak ki egy párszor, igaz, nem e-mailben. Mikor előző életemben egy cipőboltban dolgoztam, aztán egy áruházban a férfiosztályon, meg amikor életbiztosításokkal házaltam...

 

- Az is közös benned és ebben a figurában, hogy mindkettőtökben megvan a kellő emberség és empátia. Ez veled született, vagy az élet tanított meg rá?

 

- A szüleim. Azt mondták, fiam, neked az a dolgod, hogy odafigyelj azokra, akiknek kevesebb jutott, mint neked, és nincs reményük. A forgatáson a statiszták. A nagyvilágban meg azok, akik nem mondhatják meg a magukét. Néha sikerül kihúznom őket a csávából, máskor nem. Kissrác koromban apám, aki híres riporter volt, mindig sok levelet kapott. Főleg karácsony táján gyűlt fel a posta. Olyanok írtak, akiknek nem volt miből ajándékot venni a családnak. Apám mindig a kezembe nyomta a pénzt, eredj vásárolni, és karácsony reggelén, mikor az összes normális gyerek a karácsonyfa alatt játszott, elindított körbe a városba, hogy vigyem szét az ajándékokat. Eleinte borsódzott a hátam, hogy mit kopogok én be idegenekhez, aztán fokozatosan megértettem, és ma már büszke vagyok rá, hogy ilyen apám van. Mert még ha dacoltam is vele annak idején, egy életre belém verte, hogy nem én vagyok a legfontosabb a világon.

 

Los Angeles, 2010. január

Návai Anikó
XVI. évfolyam 2. szám

Címkék: George Clooney, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.