Sztárvilág

Hilary Swank – Hiszek az égi hatalomban

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Hilary Swank (32) az élő bizonyíték, hogy létezik amerikai álom. 16 éves volt ez a nebraskai lány, mikor addig rágta egyedülálló munkanélküli anyja fülét, hogy márpedig ő színésznő lesz, míg a maradék 75 dollárjukkal és a trélerparkból kimentett apróságaikkal legurultak Los Angelesig, a kocsiban aludtak, és még azt az egy hamburgert is megfelezték, amire naponta egyszer futotta. Addig telefonálgatott, míg egy ügynök megunta, bevállalta, kiajánlotta és megszerezte neki az első tévészerepet. A többi már nem is szimpla karrier, hanem színtiszta hollywoodi giccs. Hilary Swank 24 éves korában első főszerepéért elnyerte első Oscar-díját (A fiúk nem sírnak), 30 évesen a másodikat (Millió dolláros bébi), és Hollywood első számú drámai színésznője lett. 1997-ben férjhez ment első szerelméhez, a kerubarcú és -lelkületű Chad Lowe-hoz, akivel 17 éves korában játszott együtt egy filmben, s akiről évekig szajkózta, hogy ő az a szikla, aki nélkül csúszós lenne a föld Hollywoodban. Csakhogy ez a szikla 2006-ra megingott. Hilary szekere szárnyalt, Chadé döcögött, és a szerelem nem bírta ki. Swank nem csinált belőle titkot, hogy Lowe kábítószer- és alkoholfüggősége miatt dobta be a törülközőt és adta be a válást. Családterápia? Ugyan! Ő biztos nem marad egyedül. Rövid szinglilét után újabb szerelmét (kéznél volt: az ügynökét – a szerk.) is Hollywoodtól szerezte, csak már nem olyan aranycsomagolásban, amilyenben a régit. John Campisi ugyanis nemcsak nős, pici gyereke is van.

 

Swank – mint mindig – most is elegánsan érkezik az interjúra, melynek apropója új filmje, A tíz csapás (magyar bemutatója április 26.).

 

– Neked van ilyen érzéked az öltözködéshez, vagy Jessica Paster, a stylistod segít?

 

– Már a bókot is köszönöm. Ha az ember a sajtóval találkozik, illik felöltözni, nem? Az újságírók azt is megírják, mi volt rajtam, és a legtöbb magazin él-hal a divatért. Ezért aztán muszáj nekem is rajta lennem a trendeken. Általában fél évvel a szezon előtt gyakorlatilag mindig előre látom a divatot, így pontosan tudom, mi mindent kell beszereznem. A divat egyébként nekem nemcsak ruha, hanem iparművészet is.

 

– És mihez kezdesz azzal a töménytelen holmival, amit a dizájnerektől kapsz?

 

– Nagy részét megtartom. Amit a Golden Globe- meg az Oscar-gálákon látsz rajtam, azt nem kérik vissza. Csak az ékszereket kapom kölcsön és szépen vissza is adom őket egytől egyig, mikor a nagy alkalom után visszavedlek tréningruhába meg pongyolába. A cipőket meg a retikülöket nem szoktam megtartani, hanem odaadom egy jótékonysági aukcióra. De ugye nem szégyen, hogy szeretem a szép cuccokat?

 

– Azért ahhoz ilyen alak is kell. Sok munkádba telik megtartani?

 

– Nem. Mindig sportoltam, tornász voltam ugyanis. A mi szakmánkban az embernek nem jut sok ideje edzésre. A Pilatest kedvelem, főleg repülés után, mert nagyon jó stresszoldó az agynak is, a testnek is. Mindenkinek ajánlom. És ha csak tehetem, futok. Hobbim az utazgatás, olyankor összekötöm a kellemeset a hasznossal. Futva járom végig a városokat, így edzek is, és többet is látok.

 

– Jó, hogy mondod. Nemrég voltál Indiában. Dolgozni?

 

– Valóra váltani a gyerekkori álmomat. Már kamaszkoromban szerettem volna bebarangolni Indiát egy hátizsákkal. Aztán tavaly volt egy hathetes szünetem, és azt mondtam, nem várok tovább. Beütöttem az interneten, hogy önkéntesnek jelentkezem Indiába, és a United Planet nevű szervezet összekötött egy másik organizációval, amelynek a révén Dharamsalában kötöttem ki. Csak annyit kértem, gyerekekkel szeretnék dolgozni. Iskolában? Kórházban? Árvaházban? Ahol a legnagyobb szükség van rám, mondtam. Délutánonként egy árvaházba, délelőtt pedig egy iskolába osztottak be, ahol ötévestől tizenhat évesig mindenféle gyerek volt az osztályban. A tanár foglalkozott a nagyobb gyerekekkel, rám osztották a kicsiket. Kezdtem az ábécével, de néztek rám, mint borjú az újkapura, mert egy szót se tudtak angolul. Lassacskán azért csak belejöttek, kivéve egy kislányt, aki az istennek se volt hajlandó megszólalni. Egy nappal a hazautazásom előtt megkértem egy tolmácsot, segítsen elbúcsúzni a gyerekektől. Mi nem szoktunk búcsúzni, mondta, mi azt mondjuk, majd megint találkozunk. De ezt nem tudom megígérni... A végén csak kimondtuk, hogy holnap nem jövök. És holnapután? – kérdezték a gyerekek. Akkor sem. Már indultam az ajtó felé, mikor egyszer csak felcsendült egy kis hang, hogy á, bé, cé. Az a kislány volt. Szinte kiabált. Elfutotta a szememet a könny. A tolmács szerint így akarta megköszönni, hogy megtanítottam az ábécére.

 

– A hitből kiábrándult professzorig, A tíz csapás kapcsán kérdem: és te miben hiszel?

 

– Hogy létezik egy égi hatalom. Nem vagyok templomjáró, nem is vagyok megkeresztelve, és soha nem volt nálunk téma a vallás. De hallgatólagosan a szüleim is, én is hiszünk valamiben, ami magasabb rendű, mint mi, emberek.

 

– És a csodákban?

 

– Én magam vagyok a legnagyobb élő csoda. Hogy a semmiből jöttem, s lám, hova jutottam. Már pusztán emiatt is muszáj, hogy higgyek. De a természetfölötti dolgok gázosak. Azokban nem hiszek.

 

– És persze nem is félsz. Semmitől.

 

– Dehogyisnem! Minden áldott nap azzal ébredek, hogy ami ma vár rám, azt nem fogom tudni végigcsinálni. Hogy úgysem tudom tökéletesen megoldani a szerepet. Meg hogy tuti, hogy ez az utolsó munkám, és folyton azon imádkozom, hogy csak ki ne rúgjon a rendező.

 

– Ha ennyire rettegsz, mivel magyarázod, hogy annak idején olyan gátlástalanul berúgtad a hollywoodi ajtót?

 


Jelenet a Reaping c. filmből

 

– Az más. Fizikai értelemben nem ismerek lehetetlent. Nem lehet lecibálni a hullámvasútról, imádom a bunjee-jumpingot, az ejtőernyőzést. Mindent, ami veszélyes. A természettől se félek. Pókok, kígyók? Na és? Kiskoromban imádtam fára mászni, egy húszméteres fenyő meg se kottyant. Anyunak égnek állt a haja, hogy azonnal gyere le onnan! De miért, mikor innen sokkal jobb a kilátás? Sose fogadtam szót. Sőt, másztam fölfele tovább.

 

– Átvitt értelemben most is ezt csinálod. Csak a társadat vesztetted el útközben. Meg az otthonodat.

 

– Hát igen, eladtam a New York-i lakást. Majd lesz másik.

 

– Ezek szerint most kofferben élsz?

 

– Körülbelül. De kicsit se szokatlan állapot. A színész nomád fajta. Még ha van is otthona, alig jár haza, mert az év nagyobbik részét forgatásokon tölti.

 

– Los Angelesben vagy New Yorkban?

 

– Nem tudom. Attól függ, hol találok olyat, ami szíven üt. New Yorkban láttam ezt-azt, de nem találtam meg az igazit. Majd itt, L. A.-ben.

 

– Tisztázzuk: lánylakást keresel? Vagy most már beismered, amit hallgatólagosan mindenki tud, hogy nem élsz egyedül?

 

– Nem vagyok szingli. Van valakim. Egy nagyszerű fickó. Augusztus óta. Mellesleg a legjobb haverom volt, aztán...

 

– Nem fura? Évekig dolgoztál John Campisivel. Hogyhogy nem jött korábban ez a pillanat?

 

– Mikor a házasságom szétesett, egyedül akartam lenni egy kicsit. Jólesett a magány, csöppet se bánom. Fontos volt, hogy összeszedjem a gondolataimat. Kellett egy kis idő, míg kitisztultak a dolgok. Aztán rájöttem, hogy Johnnal több van köztünk, mint csak barátság.

 

– Ez az életben inkább fordítva szokott lenni. Szerelem első látásra, és ha szerencséje van a szerelmespárnak, utána jön a barátság.

 

– Mindegy, mi jön előbb. Az a fontos, hogy az, akivel megosztod az életedet, a barátod is legyen. Mert csak ebből virágozhat ki komoly, stabil kapcsolat.

 

– És a kutyáid? Most a kocsiban laknak?

 

– Dehogyis. Mindig ott, ahol én. Meg a madaraim is. Belenyugodtak, hogy most ez van. Nem az a lényeg, hogy hol élnek, hanem az, hogy velem.

 

Hollywood, 2007. április

Návai Anikó
XIII. évfolyam 5. szám

Címkék: Hilary Swank, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.