Sztárvilág

Jodie Foster - A másik én is én vagyok

Vi­lág­sztá­rok har­mó­niá­ban

Szé­pek és gaz­da­gok. Gaz­da­gok és si­ke­re­sek. Le­het, hogy még­sem min­den az övék? Amit nem kap­nak meg, mennyi­re hi­ány­zik? Be­vall­ják? Le­ta­gad­ják? Még­is mi­től van­nak egyen­súly­ban?


Két hajszálvékony aranylánc lóg Jodie Foster (november 19-én 45) nyakában. Az egyiken két monogram: K (Kit) és C (Charles), a két kisfia miatt, a másikon egy csöpp kulcs, ami valakinek a szívét nyitja. Hogy kiét, s főleg, hogy milyen nemű az illető, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Legalábbis Fostertől nem. Greta Garbo volt az utolsó ilyen enigmatikus sztár, akinek titokzatos szerelmeit még halála után sem tudta igazán felderíteni a sajtó. A mai bulvárvilág minden hangszeren játszik és sokkal kegyetlenebb. Nem kímélné Fostert sem, ha csak egy csöpp bizonytalankodást tapasztalna tőle. Csakhogy a kétszeres Oscar-díjas színésznő soha nem védekezik. Csupán olyan kedves, okos, őszinte és határozott eleganciával hárítja el a romantikára vonatkozó legenyhébb kérdést is, hogy a végén még a riporter pirul.

 

– Szerinted mi a magyarázat arra, hogy egész pályafutásod során szinte soha nem kezdett ki a sajtó, és most sem jelenik meg rólad semmi a bulvárlapokban?

 

– Hogy kicsit se vagyok érdekes. Sőt. Kimondottan unalmas vagyok. De még legalább öt dolgot mondhatnék, többek között elsősorban azt, hogy 45 éves vagyok, és nem Lindsay Lohannek hívnak. Nincs rajtam mit csámcsogni, mert nem este 10-kor kelek, hogy elinduljak bulizni, hanem akkor fekszem. De a legfőbb oka valószínűleg az, hogy hároméves korom óta vagyok ezen a pályán, és elég kemény leckéket kaptam, hogy idejekorán megtanuljam abszolút elkülöníteni a szakmai és a magánéletemet. Egyszerűen nem hagytam, hogy az életemet tönkretegye a celebcirkusz. Ennyi az egész.

 

– A szemedet forgattad, ahogy kimondtad Lindsay Lohan nevét, s ez szinte magáért beszél. Ennyire sajnálod vagy ennyire lenézed azokat a fiatal sztárokat, akik nem követik a te okos példádat?

 

– Nem szeretnék személyeskedni, nem a stílusom.

 

– Vonatkoztassunk el Lindsaytől. Általában?

 

– Amikor én kezdtem, egész más volt. Igaz, 18 éves koromban én is csináltam egy rakás marhaságot New Yorkban, amely tudvalevőleg sosem alszik, de ma már olyan távoli az egész, mintha egy másik életben történt volna. Meg aztán akkoriban még nem lihegtek minden méteren a nyakunkba a fotósok az ekkora nagy teleobjektívjükkel, ugyanis egy 18 éves csitri nem volt érdekes, mert nem lehetett tudni, hova fejlődik, lesz-e egyáltalán belőle valami. Sokkal kegyesebben bánt velem a nyilvánosság. Hagyott csetleni-botlani, színpadra menni, egyetemre járni, ilyen-olyan filmeket csinálni. A mai kezdőknek erre se időt, se lehetőséget nem adnak. A másik dolog meg az, hogy annak idején csupa olyanok vettek körül, akik szerettek, megvédtek, akikre bátran hagyatkozhattam. A mai kezdőknek nagyságrendekkel több szükségük lenne ilyen emberekre, de sajnos ezek nincsenek sehol. Vagy legalábbis csak elvétve akadnak. Felnőtt kollégákkal gyakran szóba kerül, hogy ezeknek a szegény fiataloknak jóformán nincs kihez fordulniuk tanácsért. Engem az anyu kezdettől fogva nagyon szoros pórázra fogott. Ahogy vége volt a napi forgatásnak, azonnal átöltöztem és azzal a mozdulattal szépen föl kellett akasztani a ruháimat a vállfára. Nem ám ledobni a padlóra egy kupacba. Ezer ilyen szabályra emlékszem, amit úgy jegyeztem meg, hogy ettől profi egy profi, és ettől marad két lábbal a földön egy teljesen szürreális világban. Mert egy okot mondjál, miért jó, ha naponta huszonötször ugráltatod a környezetedet egy árva kapucsinóért? Na most akkor jól kiprédikáltam magam!

 

Jelenetek Jodie Foster új filmjéből, A másik énből


– Az új filmed eredeti címe The Brave One – A bátor. Mennyi kurázsi szorult beléd?

 

– Fura cím, nem? Nem is tudom, mennyire fedi a film morálját és tartalmát. Hogy mennyire vagyok bátor? Azt hiszem, kicsit sem. A munkámban bátor vagyok, azt tudom, de ez nem jelent semmit, mert a munkám a művészet, ott nem kunszt bátornak lenni. Hogy az életben mennyire vagyok bátor, arról fogalmam sincs. Talán azért választottam magamnak épp ezt a szakmát, hogy kiélhessem a merészségemet. De nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a kurázsival kritikus helyzetben a valóságban is megállnék a lábamon.

 

– Ha volna egy puskád vagy pisztolyod, biztos másképp gondolnád.

 

– Volt puskám, amikor még olyan zöldfülű voltam, hogy nem tudtam felfogni, mekkora hülyeség, hogy van. Aztán amint rájöttem, megszabadultam tőle. És soha többé semmi olyasmit nem szeretnék kézbe venni, amivel ölni lehet, mert az ember bármikor elvesztheti a fejét és olyankor visszafordíthatatlan dolgokra képes. Ilyenek vagyunk. Állatok. Elönti az agyunkat a gőz és bajba sodorjuk magunkat. Ember kezébe soha nem adnék fegyvert.

 

– Akkor ki a bátor? Erica, akit ebben a filmben játszol?

 

– Nem tudom, tényleg nem tudom. Ez a film engem is összekuszált egy kicsit. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy az a bátor, aki képes magába nézni és a legszégyenteljesebb dolgait is hajlandó beismerni. Ebből a szempontból Erica tényleg bátor, mert nem hülyíti magát, hogy jobb annál, mint amilyen. Elfogadja saját magát a legesendőbb és a legszörnyűbb tulajdonságaival együtt. Ezt az énjét is, meg a másikat is.

 

– A fiaidat is nyilván ebben a szellemben neveled, hogy legyenek magukkal és egymással könyörtelenül egyenesek és őszinték. Vagyis bátrak.

 

– Az az érdekes, hogy minél idősebb egy szülő, annál jobban értékeli a saját szüleit. Hozzátéve, hogy a világ nagyot fordult azóta, mióta az anyukám felnevelt, és azt is, hogy nekem egész más fogalmaim vannak a pszichológiáról, mint neki, aki 1928-ban született. Mégis egy sor kérdésben nem találok jobb példaképet nála. Ami pedig a fiaiamat illeti, mit mondjak? Imádom őket.

Anikó és Jodie


– Következetesen vagy liberálisan?

 

– Körülöttük forog a világ. Főzök nekik, összeszedem a szanaszét dobált holmijaikat, viszem őket, ahova csak lehet, megpróbálom kordában tartani őket, segítek a leckeírásnál. Hidd el, két kisfiúval nem unatkozik az ember. Rengeteget sportolunk. Főleg síelünk meg búvárkodunk. És utazgatunk. Járunk arborétumokba, védett parkokba, ahol sok állatot látunk. Ez most a sláger. Az állatok.

 

– Tudom, te amúgy is nagy kutyás vagy.

 

– Lucy kutyám nemrég hagyott itt minket, most van egy kis kölyök. Pont úgy néz ki, mint Lucy. Nagyon kötődöm a kutyákhoz. Meg ők is hozzám.

 

– Munkáról alig beszéltünk. Régen rendeztél. Abbahagytad?

 

– Biztos nem mondok újat, mert naponta hallasz ilyen sztorikat, hogy már azt hiszed, teljesen összeállt a film, megvan az összes pénz, amikor egyszer csak kiszáll a főfinanszírozó. Kétszer történt meg velem, egymás után, és mind a két film szét is esett. Nem voltam nagyon meglepve, mert olyan gyakorlatlan rendezővel, mint én, normális, hogy megtörténik. Összesen két filmet rendeztem, kezdőnek számítok. Tisztában vagyok vele, hogy sokat kell még tanulnom és sokat kell még nyelnem, amíg minden sínre kerül. De az alagút végén ott csillog a napsugár, tehát eszemben sincs feladni!
 


Toronto, 2007. szeptember

Návai Anikó
XIII. évfolyam 11. szám

Címkék: Jodie Foster, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. május

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.