Sztárvilág

Jon Hamm - A lojalitás lovagja

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Anikó a Reklámőrültek szereplőivel (Jon Hamm balról a második)

 

Válltöméses az öltönye, kalap simul brillantintól csillogó hajára, megkönnyezi a meggyilkolt Kennedyt, mindene a karrierje és három gyönyörű gyerekig meg sem áll. Don Draper, a Reklámőrültek című tévésorozat főszereplője a kis kertet, a nagy házat, a csillogó kocsit és a hatvanas évek összes egyéb státusszimbólumát Grace Kelly-szépségű szőke asszonyának ölébe rakta. Csak azt a ritka kincset nem adta neki, amit Draper megformálója, a farmeres-trikós-tornacipős Jon Hamm (38) a legfontosabbnak ítél egy férfi-nő kapcsolatban: a hűséget, a lojalitást és a boldogságot.

 

Évek óta minden rendezvényen mindig ugyanazzal a szőkével összeölelkezve látom. Nem szép nő, nem kifejezetten formás, még csak nem is hamvas, Hamm mégsem engedi el a kezét. A titok nyitja: nem volt könnyű gyerekkora, s ebben a vonatkozásban Don Draper vérrokona. Tízévesen vesztette el az anyját, húszévesen az apját, és gyötrelmes esztendőkbe telt, mire – jóval túl a harmincon – megkapta az első hollywoodi lehetőséget. Barátok barátai ismerték a szőke Jennifer Westfeldet (38), aki eredetileg színésznő, de író és rendező is, és a Kissing Jessica Stein című színdarabjához szereplőket toborzott. Annak az életmentő telefonnak köszönheti Hamm, hogy észrevették, dolgozni hívták, főszerepet kapott a legnépszerűbb tévésorozatban, egyre többet filmezik és sorra nyeri a nagy díjakat.

 

– Hány éve vannak együtt Jenniferrel? 

 

– Tizenvalahány...

 

– Miért nem házasok? 

 

– Mert a papír nem jelent semmit. A legtöbb pár azért házasodik össze, hogy a család ne rágja a fülüket. Ez engem hidegen hagy. De ha Jen kérné, hogy vegyem el, gondolkodás nélkül megtenném. Egy srófra jár az agyunk, nagyon összeklappolunk, vidáman vesszük az őrületes hollywoodi kanyarokat. Hogy meddig lesz így? Fogalmam sincs. De nem lépek félre, soha nem csaltam meg senkit, nem vagyok az a tí­pus. Nem kell megnősülnöm, mert nősnek ér­zem magam papír nélkül is. 

 

– Nem vágyik rá, hogy gyereke legyen?

 

– Nem kimondottan. Sok barátomnak van gyereke, nem biztos, hogy jó apa lennék. Nem vagyok gyerekellenes, de arra jutottam, valószínűleg annak öröm a gyerek, aki stabil családban nőtt fel, és ez sajnos rám nem áll.

 

– Amikor megismerkedtek, Jennifer szekere robogott, a magáé beragadt a sárban. Mióta fordult a kocka, szinte mindenki azt lesi, hogy mikor hagyja ott a barátnőjét.

 

– A mi szakmai életünk libikóka. Mikor összekerültem Jennel, megállás nélkül dolgozott, futott fölfelé a csillaga, tele voltak vele a lapok. Akkor ő tartott el engem, most meg én keresek többet. Igen, lelkileg kényes ez az egyensúly, mert Hollywood kegyetlen a negyven körüli színésznőkkel. És most dől el, hogy milyen fából faragtak. A dagály a hátára kapta a hajómat. Mondhatom a barátnőmnek, hogy gyere velem, meg azt is, hogy ennyi volt, horgonyt fel, szia! Csakhogy én nem vagyok leköszönő alkat. Közös produkciós céget csináltunk, ez rá a legjobb válasz. 

 

– Nem mondta ki, de úgy hangzik, mintha momentán csak maga keresne.

 

– Jen az off-Broadwayn játszik, és mindegy, mennyit keres. Van pénzünk. Vettünk egy kis lakást New Yorkban. Én hétfőtől péntekig forgatok, és vagy a péntek éjszakai géppel, vagy a szombat hajnalival repülök New Yorkba, hogy legalább a hétvégeket együtt töltsük. Rendesek velem a producerek, ha csak tehetik, szabadnapot kapok hétfőn is.

 

– Csak az utóbbi három évben, a Reklámőrültek gázsijából telt arra, hogy végre szép, komótos, saját otthona legyen... Most miért mosolyog?

 

– Mert nagyon a fején találta a szöget. Itt Hollywoodban évekig csöveztem vendégágyon, nappaliban, alagsorban, garázsban, mikor hol. Olcsó mexikói kisközértekben vettem a kaját, napi három dollárból éltem és busszal jártam, mert bevonták az ócska járgányomat. A saját ház, saját otthon nekem maga a paradicsom. Szívet melengető érzés, maga a boldogság, hogy végre van hova hazamennem itt is, New Yorkban is. Pont tegnap este Jennel lekuporodtunk a kandalló elé, vakargattuk a kutya hasát, és kibukott belőlem, hogy kell-e ennél több. De tényleg?

 

– Vallja be, Hollywood azért megkérte az árát. Ma már nem tud kimenni az utcára úgy, hogy ne ismerjék fel, ne állítsák meg, ne kérjenek autogramot. Nem bánja?

 

– Csodával határos módon ez mégsem akkora őrület, amekkorának beállítják. Sokszor sikerül megúsznom, hogy felismerjenek. Los Angelesben és New Yorkban egy kicsit macerásabb elbújni, főleg ha frekventált helyre megy az ember, mert ott mindig nyüzsögnek fotósok. De ha nem lennék híres, akkor se járnék ilyen felkapott helyekre, tehát nem mondok le semmi olyasmiről, amiért megszakad a szívem. A filmgyárból mindig egyenesen hazamegyek, a mi utcánk elég csendes és nyugodt, hogy megsétáltassam a kutyát, és a környéken van négy-öt étterem, ahová gond nélkül be tudunk ülni. 

 

Jelenet a Reklámőrültek c. filmből

 

– Milyen kutyája van?

 

– Korcs. Szebben fogalmazva keverék. Hétéves, Corának hívják. Mit szeretne tudni róla még?

 

– Jól érzékelem, hogy szemben Don Draperrel, se a státusszimbólumok, se a pénz nem érdekli különösebben? 

 

– A hatvanas években mindenki a jólétre hajtott, az emberek az orrukig se voltak hajlandók látni, nemhogy a holnapig. Beülni egy jó kis íróasztal mellé, megcsípni egy nagyobbat, aztán még nagyobbat, végül nyugdíjba menni, és kész, ennyiből állt az élet. És ez volt a vég kezdete is, mert akkor és ott szűnt meg a stratégiai gondolkodás. A technológiai forradalom még rá is erősített azzal, hogy az a hülye, aki hosszú távon gondolkodik. Most aztán nyögjük az árát. Szerencsére a történelem ismétlődik, és lassan felocsúdunk, hogy mekkorákat hibáztunk. Optimista vagyok. Korán elmentek a szüleim, sokkal rosszabbul is végezhettem volna, de lám, csak összeszedtem magam, mert megvolt a magamhoz való eszem. És az se árt, hogy falun nőttem fel, nem nagyvárosban.

 

– A Reklámőrültek írója-motorja-producere azt mondta, mikor először meglátta magát, a szögletes állát, a csillogó szemét, a homlokába hulló haját, egy letűnt korszak Rómeója jutott az eszébe. George Clooney fiatalabb kiadásban. 

 

– George Clooney köszöni, kiválóan megvan, hadd tegyem hozzá, legnagyobb örömömre, tehát utódra egyelőre nincs szüksége. A bók persze bók, és nem is tagadom, hogy jólesik. Maradjunk abban, én már azért is hálás vagyok a szóban forgó producernek, hogy lehetőséget adott nekem. Ha nem vesz észre, még mindig valamelyik lepukkant hollywoodi gyorstalpalóban pincérkednék.

 

Los Angeles, 2010. február

Návai Anikó
XVI. évfolyam 4. szám

Címkék: Jon Hamm, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.