Sztárvilág

Julianne Moore - Anya csak egy van

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy még sem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Pár héttel ezelőtt Cannes-ban, a Croisette-en egy kirakatból nézett velem farkasszemet: hatalmas vörös haja elfedte meztelen vállát, gömbölyű karja gyönyörű mellét, a combját megkettőzte a tükör. Csak a békét sugárzó zöld szeméről nem tudtam levenni a szememet még akkor sem, amikor a zebra közepén pirosra váltott a lámpa. Mert Julianne Moore a Bulgari arca, de igazi ékszere a lelke. Idén lesz 50 éves, két kicsi gyerek anyja, a férje Bart Freundlich író-rendező, és soha nem hallunk-olvasunk róla a botránykrónikákban. Sokkal jobb színésznő, mint a korosztályából (vagy a fiatalabb nemzedékből) díjazottak többsége, de nem vágta haza, hogy eddigi három Oscar-jelölését egyszer sem sikerült beváltani. Sőt még azt is boldogan vállalja, hogy másodhegedűst játsszon, ha olyan a film, a partner, a rendező és a szerep. Arról faggattam, mi minden kellett ehhez a harmóniához.

 

– Mint mindig, most is elegáns vagy, smink, frizura, ékszer...

 

– Ki nem szereti a szépet? De egy lakás felcicomázása sokkal jobban érdekel, mint a saját öltözködésem. Ha van egy pár órám, a barátaim lakását rendezem át...

 

– Hiúság semmi?

 

– Ahogy múlnak az évek, vagy nyugodtan mondjuk ki, ahogy öregszem, egyre jobban érzem magam a bőrömben. Egyre megnyugtatóbbnak érzem a választásaimat, egyre biztosabban döntök a dolgaimról. Mondtam is valakinek a minap, hogy az ember egyre jobban megtanul az ösztöneire hallgatni. Egy huszonévesnek hiába mondod, hogy okuljon a tapasztalataiból, ha egyszer nincs neki. Ma már persze nem tudnának eladni... A színész is ettől lesz jobb, a tapasztalataitól, mert az ember mindenből tanul. Rajtam mindig csalódás vesz erőt, amikor a régi filmjeimet nézem, hogy a mai eszemmel egész másképp csinálnám. Egyszer valaki rákérdezett, hogy ezt hogy értem. Hát úgy, hogy ahogy mész előre az életben, egyre többet értesz meg az emberekből. És amikor néha visszanézem magam, látom, hogy akkor és ott mennyivel kevesebbet tudtam az életről, az emberi kapcsolatokról. Ez a mi szakmánkban az ördögi. Ugyanakkor fordítva is igaz: nagyon sokat tanultam a szerepeimből, sőt még azt is meg tudom mondani, melyik figura hatott rám annyira, hogy változtam miatta.

 

– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legjobb terápia te vagy magadnak.

 

– A nézőnek is. A mozi szubjektív műfaj, mindenki azt veszi le belőle, amit akar, nem véletlen, hogy sokan sokszor magukra ismernek a vásznon. Tulajdonképpen ez a színésznek is, a nézőnek is olyan, mint egyfajta helyzetgyakorlat: hogyan viselkednék, ha én lennék abban a helyzetben, amiben az a figura. Ezért ha csak tehetem, kerülöm a teatralitást, és minél egyszerűbb, letisztultabb eszközökkel játszom.

 

 

Anette Bening és Julianne Moore a „The Kids are All Right” c. filmben

 

– Nagyon világos, amit mondasz, de ehhez arra is szükséged volt, hogy már a pályád korai szakaszában eldöntsd, hogyan kezeld azt a felhajtást, ami körülvesz.

 

Csak arra az egyre kellett vigyázni, nehogy a fejembe szálljon a dicsőség. Ezért már a kezdet kezdetén világosan megfogalmaztam magamnak, hogy nem keverjük a kettőt. Én én vagyok, a film pedig a film. A pályám elején egyszerre kaptam egy nagy szerepet egy készülő tévésorozatban és egy kis szerepet egy filmben. Megérkeztem Los Angelesbe, elkezdtük a tévét, körülzsizsegtek, mint egy igazi sztárt, minden óhajomat-sóhajomat lesték. Aztán elmentem a filmforgatásra, ahol nemhogy nem voltak velem kedvesek, egyenesen durván ignoráltak. Egész addig a pontig, hogy már megkérdőjeleztem magamban, egyáltalán minek kellek ide? És akkor értettem meg, hogy ez a dolog nem nekem szól, hanem a szerepemnek. Kis szerep, kis felhajtás, nagy szerep, nagy felhajtás. Ha így fogod fel, kibírható. Ebben a szakmábaaszerint bánnak veled, ahogy besorolnak. Nem neked szól személy szerint, hanem ilyen ez a biznisz. Ráadásul celebkultusz van, ami teljesen a feje tetejére állította az értékrendet, ezt is tudomásul kell venni. A gyerekeim anyukát látnak bennem, nem színészt, és nem is nagyon érdekli őket, mit csinálok. Ahhoz már elég nagyok, hogy tudják, anyu filmekben játszik, de felnőttfilmekben, és innentől kezdve ez nem is téma. Legalábbis most még nem. Ha majd eljön az ideje, elmondom, hogy volt film, amit azért vállaltam, hogy ki tudjam fizetni a házunkat, és volt olyan, amit azért, mert kedvem volt hozzá. A lányom momentán állatorvos akar lenni, mert rajong az állatokért. De ha azt kérdik, ugye, mami, azért vagy a címlapon, mert híres vagy? Azt szoktam mondani, nem azért vagyok a címlapon, mert híres vagyok, hanem azért, mert a munkámmal jár. Csináltam egy filmet, és akik megbíztak, azt kérték, beszéljek a szerepemről. Így próbálom érthetővé tenni a gyerekeimnek, hogy konkrétan miről van szó, mert a tények magukért beszélnek. Fontos, hogy már most megértsék, hogy a hírnév nem öncél.

 

– Ezek szerint nem túlságosan rajongsz a celebkultuszért.

 

– Semmi bajom vele, csak a helyén kezelem. Ugyanis semmi köze ahhoz, hogy ki milyen tehetséges vagy milyen jól csinálja a dolgát. Nekem az a dolgom, hogy jó színész legyek, a Nobel-békedíjasnak meg az a dolga, hogy sikeresen politizáljon a békéért. A különbség csak az, hogy őt sokkal kevésbé ismerik, miközben valószínűleg sokkal többet tesz az emberiségért nálam.

 

– Visszatérve a gyerekekre, azért biztos nem könnyű nekik feldolgozni, hogy az anyukájuk címlapokról köszön vissza.

 

– Ugyanakkora felelősség terhel a kamera előtt, mint amekkora abban a pillanatban, amikor hazamegyek, belépek a lakásba és becsukom magam mögött az ajtót. A gyerekeimnek anyu vagyok, se több, se kevesebb, a férjemnek pedig feleség. Valamelyik nap lefektettem a kislányomat, és a kisfiam könyörgött, anyu, ne menj még. Próbáltam megmagyarázni, hogy az egész napot együtt töltöttük, most már aludnia kéne, de úrrá lett rajtam a bűntudat, mert soha nem vagyok eleget a gyerekekkel. Mint kiderült, nem is ez volt a baj, hanem az, hogy csizmában jöttem be a szobájába, és a magas sarkú cipőről már önkéntelenül is arra asszociál, hogy jelenésem van, sőt arra, hogy néha hetekre eltűnök. Pedig aznap este csak vacsorázni akartunk lemenni a férjemmel. Bűntudat! Szegény anyámnak is folyton bűntudata volt, de neki azért, mert nem dolgozott, hanem folyton rajtunk lógott. Kinek mi a keresztje.

 

– Akkor mi a megoldás?

 

– A jó arányérzék, a kellő segítség és a rugalmasság. Hála, hogy ilyen a munkám. Ha egy sajtókampányt be tudok illeszteni a hétvégére, akkor nem mulasztom el se a kisfiam, se a kislányom sulinapját. Más nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hozzá igazodjanak, én rávehetem a stúdiót. A másik meg az, hogy iparkodok olyan filmeket vállalni, amit New Yorkban forgatnak, ahol élek, és ez is sokat könnyít az életemen. Amúgy meg, mint minden nő...

 

– Főzöl?

 

– Csak az alapokat tudom, ezért aztán nyáron jobb szakács vagyok, mint télen, mert grillezni könnyű. A kislányom viszont komolyan érdeklődik a konyhaművészet iránt. Pont mostanában kérte, hogy az íróasztala mellé tegyük oda a kis konyháját, hogy főzőcskézhessen...

 

– Nem élünk valami megnyugtató világban. Mit teszel azért, hogy a gyerekeidnek pozitív példakép legyél és higgyenek a jövőben?

 

– „Zölden” élünk, hibrid kocsim van, csapvizet iszunk, nem használunk vegyszereket a takarításhoz. Külön szemétben tartjuk a papírt és a műanyagot. Ha lehet, nem is járok kocsival, főleg, mert több biciklis balesetet okoz az autó, mint amennyire szennyezi a környezetet, és mint anya, ez eléggé kétségbe ejt. A jövőkép? Elég, ha arról beszélünk, mennyi dolgunk van itt és most. Sokkal megértőbben és kedvesebben kellene bánnunk egymással, de durvák és mogorvák vagyunk, mint a pokróc. Nyafogunk, hogy túl hideg van, túl meleg van, közben emberek milliói fagynak-sülnek-éheznek halálra. Annak kellene örülni, amink van, de meg se fordul a fejünkben, hogy mennyivel több jut nekünk, mint az emberiség jelentős részének. És még csak nem is kell ilyen messzire menni, elég, ha az ember a közvetlen környezetében próbál emberként viselkedni. Erre tanítom a gyerekeimet.

 

Hollywood, 2010. június

Návai Anikó
XVI. évfolyam 7. szám

Címkék: Julianne Moore, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.