Sztárvilág

Kate Winslet – És ha elzavar a rendező?

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?  


Kate Winslet örök menyasszony egy olyan eljegyzésben, melyből valahogy csak nem akar házasság lenni: ő az Oscar-történelem legfiatalabb színésznője, aki 31 éves koráig 5 jelölést kapott. Csakhogy a jelölés még nem díj, hanem már évről évre ismétlődő kudarcsorozat. Mármint persze annak, aki úgy éli meg, hogy föl kell venni a szép ruhát, válaszolgatni kell a piros szőnyeg mellett álló riportereknek, és mosolyogni kell abban a szinte biztos tudatban, hogy Oscar most sem fogja kimondani a boldogító igent.

 

Csakhogy Kate Winsletet nem abból a fából faragták, amelyik könnyen törik. 21 éves korában lett világhírű (gyengébbek kedvéért a Titanicban), s ahelyett, hogy kamatoztatta volna további sikerfilmekkel, szinte rögtön férjhez ment, szült és vált. Zűrös évek és főleg angol filmek következtek, míg végre megtalálta az igazit (Sam Mendest, az Amerikai álom rendezőjét – a szerk.), akivel összeházasodott, szült egy újabb gyereket, s azóta csupa derű az élet.

 

– Kezdjük az elején. Pont tíz éve, hogy neked tapsolt a világ a Titanicban. Azt vártuk, hogy hasonló nagyságrendű filmekkel folytatod, ehelyett...

 

Nem volt bennem egy csöpp tudatosság sem, hogy na ezt akkor letudtam, többet ilyet nem csinálok. Sokkal inkább az játszott közre, ami azóta is jellemző rám, és már rojtosra koptattam a számat, annyiszor elmondtam, hogy a Titanickal egészen kivételes helyzetbe kerültem. Attól fogva ugyanis tényleg azt csinálhattam, amihez kedvem volt. Ez egy akkora helyzeti előny volt, amit nagyon ki kellett használni, és a mai napig kellően nyomaszt is. A mostani filmemet, az Apró titkokat is azért vállaltam el, mert az rendezte, aki, olyan volt a forgatókönyv, amilyen és azokkal a kollégákkal dolgozhattam, akikkel öröm volt együtt játszani. Ebben a kontextusban tényleg igaz, hogy kerültem a színes-szagos kommersz filmeket, mert egyrészt érzelmileg nem tudtam volna azonosulni velük, másrészt féltem is egy kicsit tőlük. Ahogy visszagondolok rá, az egyébként is elég nehéz időszakom volt, alig tudtam összeszedni magam, és csak az mentett meg, hogy azt csinálhatom, amit a legeslegjobban szeretek. Meg aztán, tudod, ha az ember túlméretezi magát, a saját magáról alkotott képe nagyon hamar eltorzul. S bár látszólag semmi különbség sincs egy sztár meg egy színész között, valójában ég és föld a kettő, és szinte nap mint nap szembesülök vele, hogy ki ez és ki az... Hál’ istennek, eddig nem csúsztam bele...

 

 

Akkor beszéljünk arról a szerepedről, amit mindennél jobban szeretsz: az anyaságról. Amennyit tudok rólad, még nálam is liberálisabb anyuka vagy, bár nekem elég szoros a kapcsolatom a fiammal...

 

– Nincs két egyforma szülő, ez természetes. Én azon az állásponton vagyok, hogy a gyerekeim akkor a legboldogabbak, ha megadom nekik a kellő szabadságot az önkifejezéshez. Ehhez persze az az alap, hogy kristálytisztán tudják a különbséget jó és rossz között, ami az ő szintjükön egyelőre abban nyilvánul meg, hogy nem firkálunk a falra és nem vagdossuk egymás fejéhez a hamburgert, hanem igenis végigüljük a szüleinkkel a vacsorát, és csak akkor nézünk tévét, ha már ettünk, tehát vannak bizonyos határok. Nem mondom, hogy vasszigorral, de értik, hogy nem alusszuk át a délelőttöt és este időben megyünk lefeküdni. A gyerekeknek elég nagy az alvásigényük, az enyémek tíz-tizenkét órát is alszanak, ami szerintem fantasztikusan egészséges. És mindennap megpróbálunk valami maradandót adni nekik. Látszólag csacsi dolgokat is csinálunk, de mindig minden arra megy ki, hogy ők legyenek a kezdeményezők és ne kapja el őket se az indulat, se a düh. Volt egy olyan eset, hogy valamilyen játékot elhappoltak tőlük az oviban, és nem értették, hogy miért. Leültünk és átbeszéltük, amíg nem lett világos. S még egy fontos dolog van: az én gyerekeim nagyon ritkán járnak forgatásra. Mindig együtt utazunk, akár én, akár a férjem dolgozik, mert mindig úgy osztjuk be, hogy vagy ő, vagy én vállalok munkát, és olyankor a másik szülő szabad és csak a gyerekekkel foglalkozik. Ez óriási luxus, hogy vagy az apu, vagy az anyu napi 24 órában csak és kizárólag a gyerekeké, ilyen helyzetben alig vannak családok. Egyszer vittem el Miát egy forgatásra, nagyon meg volt illetődve. Mondtam neki, látod, ott az a fülhallgató, ha fölteszed és nézed a monitort, láthatod és hallhatod, ami a kamera előtt történik. És nem vagy éhes? Akarsz egy kis répát rágcsálni vagy kérsz csipszet? Rám néz a kislányom, de anyu, ez itt egy forgatás, itt nem illik enni! Olyan büszke voltam rá, hogy ki se tudom mondani!

 

Ha már szóba hoztad az evést és az ennivalót: te vagy az a színésznő, aki nem hajlandó aláírni a fogpiszkáló-szépségideált. Ez új keletű dolog, vagy mindig így gondoltad?

 

– Emlékszem, a Titanic idején folyton arról cikkeztek, hogy mennyire vagyok sovány vagy kövér, és ezt nagyon nehezen viseltem, mert amikor azt írták, hogy több van rajtam a kelleténél, én nem láttam magamon, nem is éreztem. Vagyis nem az én készülékemben volt a hiba. És ez is már lejárt lemez tőlem, hogy szerintem igenis az a szép, ha egy nőn van mit fogni. Attól még abszolút normális és egészséges. Mondják, hogy én vagyok ennek a gondolatnak a legfőbb szószólója, és bevallom, kifejezetten örülök, ha így van. Hogy van a világon egy csomó fiatal nő, aki nem szégyelli, hogy szereti a hasát, és esze ágában sincs halálra éheztetni magát csak azért, mert ezt várják tőle. De hangsúlyozom, ezeket csak hallom, mert a magazinokat nem olvasom, még kevésbé engedem be a házba. Mi megpróbálunk olyan méregtelenített környezetben élni, amilyenben csak lehet. Az Apró titkokban van egy meztelen jelenetem. Sokan kérdezték, hogy mertem vállalni. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy büszkén. Igenis büszke vagyok rá, hogy a combom narancsbőrös, hogy a testem nem tökéletes, mert ez az igazság. Rosszul vagyok attól a közhiedelemtől, hogy minden filmszínésznő gyönyörű, tökéletes, hibátlan testű és mindnek van valami titkos receptje, amit semmilyen földi halandóval nem hajlandó megosztani. Ez nevetséges. Tessék tudomásul venni, hogy mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint a nézők. Csak az a három-négy óra smink és fodrász a különbség. Itt a kezemben a zászló, hogy ha ez nincs, akkor talán meg se ismernél az utcán.

 

– Sok kolléganőd él-hal, hogy színpadon játszhasson. Veled mi a helyzet?

 

– Néha azt gondolom, nagyon kéne, mert a színház a mi szakmánk alapja. Aztán azzal hessegetem el magamtól, hogy egy filmszínésznek rettentő nehéz lehet élő közönség előtt játszani, mert a nézők sokkal többet várnak egy filmsztártól, mint amit egy színpadi színésztől. És kinek van kedve bemerészkedni az oroszlánbarlangba?

 

Félsz a kudarctól?

 

– Én vagyok a legkeményebb kritikusom, bár minden szerepemre milliméteres alapossággal készülök, közben nagyon vigyázok, hogy azért ne vesszen el teljesen a játékosság. Ebből a kombinációból minden szerep, minden film más arányt igényel, csak egyvalami nem változik, a drukk, hogy úristen, nehogy eltoljam. Hozzáteszem, kicsit se vagyok negatív, minden szerepemnek úgy ugrok neki teljes gőzzel, hogyha a végén mégse tetszik, ami a vásznon van, az lehetőleg ne legyen az én hibám. Filmezni nagyon nagy felelősség, és én minden egyes alkalommal tökéletesen érzem is a nyomást, hogy rajtam is mennyire múlik, mekkora siker lesz, mennyire tetszik a kritikusoknak, a közönségnek.

 

Kate a Golden Globe-on

 

– Fogadok, mikor harminc lettél, mérlegre tetted a húszas éveidet, és kicsit azt is átgondoltad, hogyan képzeled harminc után.

 

– Huszonéves koromban úgy éreztem magam, mint egy hullámvasúton. Tele volt csúcsokkal és völgyekkel. Nagyon intenzív tanulási folyamat volt, és azt sem tagadom, hogy akkoriban privát is nagyon intenzív módon éltem. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy a hatalmas publicitás árnyoldalával együtt nem élveztem a Titanicot körülvevő őrületes felhajtást és sikert, tehát mindent összevetve mosolyogva gondolok vissza azokra az évekre. De ha egészen őszinte akarok lenni, ugyanakkor nagyon kimerültem. Annyira, hogy alig vártam, hogy harminc legyek. És hálát adtam az istennek, mikor eljött a nagy nap. Hogy mit szeretnék? Még gyerekeket. Nem most, de egy pár éven belül egész biztos. Most csak szeretnék fékezni egy picit, mert a gyerekeim hamarosan iskolába mennek, és tudom, hogy szükségük lesz rám. De semmiképp sem akarok lemondani a filmezésről, még akkor sem, ha a drukk és a félelem ugyanúgy bennem van, mint kezdő koromban. Mert a mai napig az a rémálmom, hogy az első forgatási nap végén azt mondja nekem a rendező, fantasztikus volt, művésznő drága, de kösz, holnap már be se jöjjön. Ez a szorongás nem múlt el belőlem, és ha van isten az égben, nem is fog elmúlni soha.

 

Hollywood, 2007. március

Návai Anikó
XIII. évfolyam 4. szám

Címkék: Kate Winslet, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.