Sztárvilág

Kevin Costner - Lélektől lélekig

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Vihardzsekiben, seszőkén (vagy inkább itt-ott őszen?) Kevin Costner (51) félfájón legyint legnagyobb szívtipró sikerére, A testőrre. Hány éve is? Nem volt már kölyök, de nem volt még bölcs férfi sem, amikor megvédte Whitney Houstont. Isten látja lelkét, csak tetszeni akart.

 

Bűn? Nem, csak egy fázis, suttogja Costner, inkább a szélverte uszodai hullámoknak és a Torontó felett tornyosuló viharnak, mint nekem. Mármint hollywoodi fázis: a legszexibb, legizmosabb, legcsábosabb fiúk maratonján.

 

– Hősszerelmest játszani a legnehezebb – vigasztalom, és testőrös mosolyt kapok érte.


– Főleg, ha beskatulyázzák az embert. Most, a The Guardianben kimondott felüdülés volt átadni a stafétabotot Ashton Kutchernek. Annak idején azzal vállaltam el a Tökéletes világot, hogy igenis fölszedek pár kilót, hogy puhánynak nézzek ki, és el se tudja képzelni, mit kaptam érte. Hogy mit képzelek magamról? Én, akit azért állítottak piedesztálra, hogy a néző rólam vegyen példát? Szabályosan kiröhögtek. De tudja mit? Tojtam rá. Meg a kritikusokra is. Az ember csinálja azt, amiben hisz, különben semmi értelme.

 
– Ezt olyan meggyőződéssel mondja, mint aki egész pici korától színésznek készült.

 

– Csudát, csak mázlim volt. Fogalmam se volt, mi leszek, ha nagy leszek, mert a suliban nem tűntem ki semmivel. Annyira nem, hogy csak azt tudtam, mennyi minden nem akarok lenni. Az osztályban pontosan tudni lehetett, hogy ki a legjobb fej, a legjobb sportoló, a legjobb csaj, a legnagyobb ész. Én mindig kimaradtam. De sose zavart, hogy nem tartoztam a legek klubjába. Biztos ez is hozzájárult egyébként, hogy bele mertem vágni a rendezésbe, mert tökéletesen tisztában voltam a hiányosságaimmal. Vagyis pontosan tudtam, hogy ahhoz, hogy ne égjek le, a lehető legjobb csapatot kell összeszednem. Ráadásul kifejezett érzékem van meglátni valakiben a képességet, még akkor is, ha ő maga nincs vele tisztában. Magammal abszolút őszinte voltam mindig, és ma is az vagyok. Tehát nincs félnivalóm. Bármit csináljon az ember, az a fontos, hogy profin álljon hozzá. Úgy, mint maga. Biztos magával is gyakran előfordul, hogy olyan színésszel hozza össze a sors, aki iszonyúan el van szállva magától, aztán valahogy mégis meg tudja szólítani. Ezt nevezem profizmusnak. Az ember nehezen nyeli le a sok sallangot, de ha profi, mindig megoldja valahogy.

 

 

 
– Vagyis vegyem úgy, hogy a rendezés nem váltás, csak gyakori kiruccanás a színészetből?


– Fogalmazzunk úgy, hogy semmihez sem ragaszkodom. Se a hírnévhez, se a pénzhez, se
az önismétléshez. Mert remélem, hogy mindig megszólal az a belső kis hang, amelyik leállít, ha valami már nem rendít meg testestül-lelkestül professzionálisan. Nem tudnék az újságírók szemébe nézni, ha félszívvel csinálnék egy filmet. Akár rendezőként, akár színészként.


– Vagyis mit jelent magának ez a szakma?


– Azt, hogy tudok és szeretek mesélni. Nem nyugszom, míg nem találok egy olyan sztorit, amit addig babusgatok, amíg a saját lábára áll és ki tud lépni a világ elé. Mint mikor az ember hall egy fantasztikus melódiát és mindenkivel meg akarja osztani. Vagy egy fantasztikus könyvet, vagy akár egy jó viccet.


– Színészideál. Mindenkinek van. Magának is?

 

– Sean Connery. Még ma is ő a legeslegnagyobb sztár a világon. Legalábbis nekem. Ha én gólya vagyok az egyetemen, ő a végzős, de hozzá képest engem sose lenne szabad hagyni diplomázni.


– Új filmje, a The Guardian egy önfeláldozó amerikai hajósról szól, aki a parti őrségnél szolgál.  Ha már titkot említett – ennek a figurának mi a titka?

 

– Játszottam már szépfiút, rossz fiút, alkoholistát, politikust, itt volt az ideje, hogy olyasvalakit személyesítsek meg, aki elég rejtélyes ahhoz, hogy érdemes legyen végigülni miatta két órát a moziban.

 

Jelenet a The Guardian c. filmből


– Nem azt akarta mondani inkább, hogy elég hősies?


– Ha már ennyire kicentizzük, inkább azt mondanám, hogy elég önfeláldozó. A moziban az a csodálatos, hogy mindannyian egyformák vagyunk. A színész a vásznon és a közönség a nézőtéren. Nyelvtől, kultúrától függetlenül. A néző a világ bármely táján mindig szívesen azonosul valakivel, aki többre képes nála, mert elgondolkoztatja, hogy vajon adott helyzetben ő maga meddig menne el. És főleg kiért. Nem kérdés, hogy az ember legtöbbre a gyerekéért képes. Mindannyian ölre mennénk a gyerekeinkért, nem igaz? Nincs az a hatalom, amivel ne szállnánk szembe, ha arról lenne szó, hogy ne bántsák, ne sértsék a gyerekünket. Ez világos, mint az egyszeregy. Ezen kívül létezik még egy olyan különleges terület, az amerikai parti őrség, amelynek az áll az alapokmányában, hogy ölj és halj, ha mentened muszáj. Nincs se idő, sem lehetőség, hogy elköszönj a szeretteidtől, ha erre esküdtél föl, az a dolgod, hogy emberéletet ments, még akkor is, ha a magadét kockáztatod.


– Szó szerint a sajátját is, ráadásul a vízben.


– Csináltam már elég vízi filmet ahhoz, hogy otthonosan mozogjak a tengerben. Ismerem
minden rezdülését, éjjel is, nappal is. Ki tudom számítani, mikor haragos, mikor barátságos
a szél. És jelezni tudom a kameráknak, hogy álljanak le, mert különben mindannyian bajba kerülünk.

 

– Magának is biztos volt valaha olyan lelki mentora, mint amilyet most játszik, különben
nem tudna olyan bölcs tanácsokat adni a fiataloknak...


– Nem tudom, milyen szerencsés csillagállásnak köszönhetem a karrieremet, de azt tudom, hogy én is kaptam sebeket az életben, nem is keveset. A mérleg mégis annyira erre billen, hogy hálátlan kutya volnék, ha panaszkodnék. Az ember azért kap sebeket, hogy erősebb legyen,
hogy jobban megbecsülje a kapcsolatait, vagy legalábbis megpróbáljon megharcolni azért, hogy ne veszítse el azt, aki fontos, vagy megtalálja azt, aki elkíséri az élet utolsó szakaszában.
Mert bárhonnan is nézzük, vagy én, vagy az a másik megy el előbb, tehát a veszteség nem elkerülhető. A veszteség minden szerelemben benne van. Szeretni és adni nagyon nagy bátorságot igényel. Az életet persze meg lehet úszni szeretet nélkül is, és aki érzelemmentes életre képes, annak nem fáj, hogy kihalnak mellőle az emberek. Viszont ha igazi barát vagy, ha tényleg mélyen szeretsz valakit, nem tudod kikerülni a veszteséggel járó pokoli fájdalmakat. De nem is érdemes.


– Sőt. Az sem kizárt, hogy akit elszalasztott az ember, azt újra megtalálja.


– Nem bizony. Ez talán az egyik legnemesebb és legcsodálatosabb lehetőség az életben. Csak tudni kell élni vele.


– A film plakátján Ashton Kutcher a szépfiú és ön a megtört arcú, kemény férfi.


– A kislányom is ezt mondta. Hogy apa, te milyen öregnek nézel ki ezen a képen! Mondtam
neki, tudom. De azért még szeretsz, ugye?


– Most csak ne üsse el egy zavart nevetéssel!


– Nem is! Mert büszke vagyok a lányomra. Azonnal rávágta, hogy imádlak, apu!

Návai Anikó
XII. évfolyam 12. szám

Címkék: Kevin Costner, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.