Sztárvilág

Michelle Pfeiffer ma Belle

Világsztárok harmóniában

Szé­pek és gaz­da­gok. Gaz­da­gok és si­ke­re­sek. Le­het, hogy még­sem min­den az övék? Amit nem kap­nak meg, mennyi­re hi­ány­zik? Be­vall­ják? Le­ta­gad­ják? Még­is mi­től van­nak egyen­súly­ban?  


Igaz, hogy a hollywoodi barnák gyorsabban öregszenek, a szőkék viszont gyorsabban eltűnnek. Amikor Michelle Pfeiffer (49) öt évvel ezelőtt kiszállt a ringből és szélnek eresztette produkciós vállalatát, teljesen úgy tűnt, hogy végérvényesen pontot tett a karrierjére. Talán felmérte, hogy a jó karban lévő negyveneseknek ritkán terem babér (értsd: érdekes szerep, illetve az eddig elért beváltatlan Oscar-jelölésekhez számos további hasonló csalódás), s ha már igy van, inkább legyen teljes állású családanya és feleség, mint telefoncsörgésre váró kiöregedő filmszínésznő. Nem sok vele egy korú sztárnak adódik ilyen választási lehetőség, de Pfeiffer jókor találta meg az igazit (David Kelley tévéproducert), jókor fogadott örökbe egy kislányt (Claudia Rose, 15), jókor szült egy kisfiút (John Henry, 13), és tulajdonképpen jókor döntött úgy, hogy nem várja meg Hollywoodban, amig leírják, hanem normális, hétköznapi emberek közé költözik. És amilyen az élet, szinte abban a pillanatban, ahogy meghozta ezt a döntést, özönleni kezdtek az ellenállhatatlan szerepajánlatok. Így idén nem is egy, hanem mindjárt két film (Hairspray és Stardust) főszerepében láthatjuk.

 

Amikor a Beverly Hills-i Four Seasons hotelben találkozunk teára, Pfeiffer nem hazudtolja meg kiváló és minimalista stílusérzékét. Fekete-fehér Chanel blúzt, fekete Chanel nadrágot és magas sarkú Yves Saint Laurent szandált kölcsönzött ki neki a stylistja, csak szolid ékszere a sajátja. Hosszú szőke haját most is középen választja el, sminkje decens, csak járomcsontja erősödött az évekkel, szemráncai elmélyültek, alakja viszont változatlanul vékony. Keresem, de nem látom nyomát a plasztikai beavatkozásnak, s ha igaz, hogy olyan nyugodtan, egészségesen él, ahogy állítja, a homlokráncok hiányát sem a Botox-kezelésnek köszönheti.

 

Kezdjük a külcsínnel! Szépségkirálylány voltál, Miss Orange County, mielőtt belecsöppentél a hollywoodi körforgásba. Nehéz ezen túltenni magad, mikor manapság belenézel a tükörbe?

 

Jó kis indítás, nem mondom! Hú, nincs itt egy kicsit túl meleg? Nos, ha hiszed, ha nem, telis-tele vagyok gátlással. Annyira, hogy még egyrészes fürdőruhában sem mennék ki egy nyilvános strandra. De ez nem új keletű. Lánykoromban cikiztek, hogy túl kicsi a mellem és túl vékony a lábam, mert akkoriban pont az ellenkezője volt a divat. Most újra előjöttek a kamaszkori gátlásaim, mert megint a nagy mellű nőké a világ. A súlyommal sose volt gondom, de kimondottan irritál, hogy mekkora nyomás nehezedik a mai fiatal lányokra, hogy csak fogyjanak, fogyjanak és fogyjanak. És ez még csak nem is a fiúktól ered, hanem maguktól a nőktől, akik kilószám veszik ezeket a magazinokat. Nem tudod, hányszor kell elmondanom fiatal lányoknak, hogy amit látnak, abból szinte minden a technika műve, mert a retusálás ma már tényleg csodákra képes. Meg aztán ha neked olyan sminkesed és fotósod lenne, mint nekem, te is úgy néznél ki, mint én.

 


De akkor mit, illetve kit nevezel szépnek?

 

Túl nagy falat ez ahhoz, hogy egy mondatban válaszoljak rá, boncolgatni meg nem akarom.

 

Hollywoodban azt mondják, hogy a szépség konzerválásának egyik titka az egészséges diéta. Te viszont imádod a marhahúst.

 

Már miért ne imádnám? Mi van benne rossz? Amit nem kívánok vagy nem szeretek, azt nem eszem. Nem táplálkozom összevisz­sza, és főleg nem mértéktelenül.
De jól és egészségesen. És folyamatosan tornázom, tehát megvan a kellő egyensúly. Sőt, ha nem eszem rendesen, nem megy olyan jól a munka sem. Az egyetlen bűnöm, hogy néha rácsalok egy kicsit az ennivalóval akkor is, mikor éppen nem dolgozom.

 

Ez elég gyakran előfordulhatott az elmúlt öt évben, amikor nem dolgoztál. Elvesztetted a kedvedet, vagy más volt az oka?

 

Eleinte a szakma volt az egyetlen tűz, ami lángolt bennem, és ez a láng ma is lobog, csak újabb tüzek csatlakoztak hozzá. David az egyik. Ő már felnőtt, aki érti, sőt megérti, hogy nekem is kell a szakmai siker és az azzal járó kielégülés, de a gyerekekkel egész más a helyzet. Ők egészen másfajta tüzet jelentenek, hogy a hasonlatnál maradjak. Sorra kapom a forgatókönyveket, de ma már tényleg kimagaslónak kell lennie annak a filmnek, amiért hajlandó vagyok feladni a családra szánt időt. Pár éve még úgy voltam vele, hogy egy év kihagyás után már hiányzott a munka, és mentem, még ha közepes filmre hívtak is. Most viszont már csak arra mozdulok ki, ami tökéletes. A másik dolog meg az, hogy egyetlen film kedvéért sem vagyok hajlandó fél évre otthagyni a családot télen, amikor tanítás van. Nyári szünetben más, akkor belefér.

 

Négy év kihagyás után vállaltad el a Stardust női főszerepét. Milyen érzés volt megint átlépni a stúdió küszöbét és belecsöppenni a filmes rumliba?

 

Ez nem úgy volt, hogy eldöntöttem, mostantól nem vállalok semmit, hanem valahogy így alakult, és négy évig tényleg Hollywood felé se néztem. Már szinte magam is csodálkoztam, hogy mennyire nem hiányzik, és eltöprengtem, ha így van, mi okom lenne visszamenni dolgozni? Aztán megkerestek a Hairspray-jel, ráadásul kiderült, hogy Christopher Walken is benne van a filmben, akivel a Batmanben imádtam együtt játszani, és nem tudtam ellenállni.

 

De miért volt szükség rá, hogy eladjátok a Los Angeles-i házatokat és elköltözzetek Észak-Kaliforniába?

 

Gyökeres változást akartunk, ennyi. Nem mondhatom, hogy boldogtalan voltam Los Angelesben, kivéve a fotósokat, akik lépten-nyomon lógtak rajtunk. Vagyis nem a rosszból kerestünk kiutat, hanem csak megpróbáltuk megtalálni a még jobb életkörülményeket. És bejött. Gyönyörű helyen lakunk olyan környezetben, ahol mindenféle ember él, nemcsak fehérek és főleg nem csak ebből a szakmából. Los Angeles egy kicsit túl van lőve filmesekkel, tehát ez a mostani kisváros sokkal egészségesebb. És a gyerekeknek is sokkal jobb. A lányom lovagol, és itt akkora birtokot vettünk, hogy lovakat is tarthatunk. 

 

Említetted, hogy nemcsak fehérek laknak ezen a településen. Az örökbe fogadott lányotok félvér. Nyilván ezért is volt ez szempont, ugye?

 

Pontosan. Olyan helyet kerestünk, ahol abszolút tolerálják a másságot, sőt, a lehető legváltozatosabb etnikai közösség él. Ez nekem legalább annyira fontos, mint Davidnek és természetesen a gyerekeinknek.

 

Hogy telik egy napod, ami régen nyilván manikűr-pedikűrrel kezdődött, fodrásszal folytatódott, barátnőzéssel-soppingolással fűszereződött, és egy jó kis vacsorával tetézted meg?

 

Ehhez képest dög­unalom, ahogy most élek. Reggel hol én, hol valamelyik másik anyuka összeszedi a gyerekeket és elviszi őket az iskolába, délután meg haza. Beosztjuk. Délelőtt mindig van egy kis fitnesz, aztán jönnek az apró-cseprő dolgok otthon, mert egy háztartásban mindig adódik valami, délután szülői értekezlet, és ha belefér, akkor elugrom a festőiskolába. Semmi földrengető.

 

Tudsz, vagy csak tanulsz festegetni?

 

Van egy kis stúdióm otthon, az az én kis Mekkám. Mindig is szerettem festegetni, most végre kiélhetem magam. Gondolkodom azon is, hogy létrehozok egy alapítványt. De ami a legjobban foglalkoztat, az az oktatás színvonala, amit a gyerekek miatt a bőrömön érzek. Elkeserítő! Erre szeretnék áldozni egy kis időt.

 


A színésznőt ritkán látni a gyerekeivel, pedig minden oka meglenne rá, hogy büszkén mutogassa őket. Lányát, Claudia Rose-t, még egyedülálló nőként fogadta örökbe, de nem sokkal ezután találkozott a férjével, David E. Kelleyvel, akitől megszületett John Henry

 

A gyerekeidet mennyire érdekli a filmes múltad? Meg szokták nézni a filmjeidet?

 

Fütyülnek rá, aminek őszintén szólva nagyon örülök. Épp ma említettem a fiamnak az egyik filmemet – nem akarom megmondani melyiket –, hogy talán most már itt az ideje, hogy megnézze. Az volt a válasza, hogy ja, anyu, láttam belőle húsz percet. De nem kötött le, ugye? Hát! Nehogy azt hidd, hogy bánom! Dehogyis.

 

De azért valahol a lelked mélyén csak fáj egy csöppet, nem? Mert mi nők mégiscsak olyanok vagyunk, hogy szívesen nosztalgiázunk arról, ami húsz, meg harmincéves korunkban történt. Mi az, ami a mai napig megmaradt benned abból az időszakból?

 

A fáradt öreg csontjaimon kívül? Mert azért ez nem egy bocsánatos kérdés, azt ugye tudod? Szóval, hogy mi az, amit nem tudtam levetkőzni húsz-harminc év alatt sem? Tulajdonképpen amennyire áldás, annyira átok is: a naivitásomat. Gyakran döntök zsigerből, főleg, mikor munkáról van szó, és ez legalább annyira jó, amennyire rossz. Pont befejeztem a Stardust-ot, ami annyira kimeritett, hogy jól jött volna egy kis szünet, de még szusszanni se maradt időm, mikor megkerestek a Hairspray-jel. Hogy énekelhetek és táncolhatok? Megint? Csupa olyan kollégával, akit imádok? Azonnal rávágtam az igent, és akkor jött az ébredés, mikor elkezdődtek a próbák és befogtak a táncteremben meg a stúdióban. Ha ebbe mind belegondoltam volna előbb, biztos lebeszélem magam róla. De szerencsére van annyi energiám, amennyi a szakmához és az élethez kell. A többi meg már megy magától.

 

Hollywood, 2007. július

Návai Anikó
XIII. évfolyam 9. szám

Címkék: Michelle Pfeiffer, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.