Sztárvilág

Michelle Williams - Jó anyja akarok lenni a kislányomnak

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Michelle Williams jót mosolyog, mikor filmcsillagnak titulálom. „Látnál vietnami papucsban, sortban, pólóban a brooklyni játszótéren... ahol csak Matilda mamája vagyok, és sokan meg se ismernek.” Még kevésbé azonosítják legújabb filmjével, melyben Marilyn Monroe-t játssza és Oscar-jelölést kapott – ebben semmi meglepő, mert szinte minden alakításáért jelölik, olyan tehetséges. Marilynnel csodálatos a viszonya, de Hollywooddal semmilyen – „csak akkor jövök Kaliforniába, ha dolgom van”, mondja. Sorházban lakik, dolgos-szorgos emberek között, akik reggel indulnak munkába, késő délután érnek haza, és legfeljebb azért irigylik Michelle-t, hogy az ő szakmája sokkal több vakációt tesz lehetővé. Életének sötét szakaszát mindenki ismeri, aki 2008-ban megrendülve értesült volt barátja, Heath Ledger tragikus haláláról, de senki nem kérdezi róla. Matilda 2 éves volt, amikor Michelle akaratából szakítottak a szülei, ezért sokan Michelle rovására írják, hogy Heath nem bírta elviselni a család felbomlását és túlgyógyszerezte magát. Ekkora teherrel nagyon nehéz lehet élni még egy civilnek is, nemhogy egy felfutóban lévő ismert színésznőnek, aki sokkal jobb érzésű ember annál, semhogy kiteregesse az igazát és megvédje magát a sajtóban. Talán ezért is tudta Michelle olyan hitelesen megformálni Marilyn Monroe-t, akinek nyilvános arca és magánfájdalma köszönőviszonyban sem volt egymással.

 

– Beszélhetünk erről? Hogy hogyan éled ki a magánfájdalmaidat a szerepeidben?

 

– Igen, sőt köszönöm a kérdést. Nagyon tudatosan úgy válogatom a szerepeimet, hogy mindig a képességeim határát súrolja, és mindig azt választom, amibe érdemes egy kicsit belehalni. Mondd azt, hogy mazochista vagyok, elfogadom, mert akarva-akaratlanul azok a figurák vonzanak, akik a kellemetlen kérdéseket teszik fel nekem, de jobb ember leszek tőlük. Ezzel azt akarom mondani, hogy az ember csak akkor fejlődik, ha közben fáj. Add hozzá, hogy erre az önkínzásra a kamera előtt ítélem magam, ott és akkor kell kiélnem ezt a fájdalmat, de úgy látszik, erre szükségem van, mert az utóbbi négy-öt évben csak ilyen szerepek csigáztak fel. Minél jobban megkínoz egy figura, annál nagyobb elégtételt érzek. A másik dolog meg az, hogy egy-egy film miatt hetekig, sokszor hónapokig távol vagyok a kislányomtól, és a bűntudat azt mondatja velem, ha már így van, legalább oka és célja legyen, amit meg tudok neki magyarázni. Amit mostanában forgatok, pár év múlva majd megnézheti, és szeretném, ha büszke lenne a mamájára. Szeretném, ha tudná, milyen fontos volt, hogy akkor és ott azt a filmet megcsináljam, és hogy volt értelme annak, hogy távol voltunk egymástól.

 

– Mit adott neked Marilyn Monroe, amit nem kaptál meg a korábbi szerepeidtől?

 

– Istenem, mindent! Padlót fogtam tőle, a legnagyobb megtiszteltetés, hogy eljátszhattam. Innen már csak Ibsen és Csehov van hátra, mert olyan, mintha újjászülettem volna. Úgy éreztem magam, mint egy kisbaba, aki járni és beszélni tanul, mindent alárendeltem Marilynnek, hogy még tisztábban és egyértelműbben láthatóvá és érthetővé váljon. A forgatás elején két marokkal fogtam a széket az idegességtől, hogy egyáltalán honnan van bátorságom eljátszani őt. Aztán szép lassan belecsúsztam a bőrébe. Persze voltak drámai napjaim, mert elképesztő felelősség megfelelni egy ilyen komplex személyiségnek, a fizikai és a belső szépségének és a tehetségének. Hatalmas kihívás volt nekem.

 

– Volt honnan merítened... a saját fájdalmadból. Te is nagyon fiatalon éltél át egy súlyos traumát. Mi segített túlélni?

 

– Hadd gondolkodjak egy csöppet... Sok minden. Kivontam magam a forgalomból. Egy évig nem vállaltam semmit, és ez elég volt, hogy összeszedjem a porcikáira hullott életemet, és tizenkét hónappal később azt érezhessem, hogy van élet. Új életet teremtettem. Nem feltétlenül olyat, amiről álmodtam, de éltem és működött. Segített begyógyítani az idő. Megtanultam például kérni. Nincs sok barátom, de megtanultam kérni és elfogadni. Szimpla dolgokat. Egy csésze teát, egy forró fürdőt, amitől az ember kedve teljesen megváltozik. Az életet a kis dolgok teszik elviselhetővé. A forró fürdő, a csésze tea, egy jó barát, a madárcsicsergés. Érthető, amit mondok?

 

 Michelle Williams a „My Week with Marilyn” c. filmben

 

Talán ideje lenne dráma helyett vígjátékok felé navigálnod...

 

– Az embert a nevetés óvja meg a sírástól. Emelt fővel kell járni. Ha igaz, hogy az ember lelke és teste összemuzsikál, akkor az is igaz, hogy elég egy mosoly, és máris meg tudod rázni magad. És ha erre tartósan képes vagy, akkor a világot is más színben látod. Próbálok arra gondolni, hogy a holnap jobb lesz, mint a ma.

 

Most, amikor sorra jelölnek a legfontosabb díjakra, és megnyerted a legjobb alakítás Golden Globe-ját, azt nyilatkozod, megint készülsz kivenni egy kis szabadságot.

 

– Igen. Karácsony előtt fejeztem be az Óz, a csodák csodája c. filmet, és most pár hónapig szeretnék csak anyuka lenni. Egy színésznő számára az anyaság legalább akkora öröm, amekkora nehézség, mert meg kell találni az egészséges egyensúlyt a munka és a család között. Megtalálni soha nem leszek képes, de legalább keresem... Amikor dolgozom, furdal a lelkiismeretem, hogy mi lehet otthon, és amikor otthon vagyok, mindig akad valami, amin rágódom. A legnagyobb örömöm momentán az, mikor Matilda azt mondja, anyu, ha felnövök, akkor is veled akarok élni...

 

Michelle Williams a „My Week with Marilyn” c. filmben

 

–Mennyire vagy a barátnője és mennyire az anyukája? Vagyis mennyire vagy szigorú vele?

 

– Sokkal liberálisabb vagyok, mint velem a szüleim. Apám alig volt otthon, anyámra hárult a család összes gondja, és hiába nevelt a legnagyobb szeretetben, végül is nyomasztott, hogy elváltak a szüleim. Erről mindig az a vers jut az eszembe, ami arról szól, hogy mielőtt egy ház összedől, elkezd remegni, és folyton az jár az eszemben, mit érezhet egy gyerek, mikor sejti, hogy baj közeledik, de senki nem nevezi a nevén. Hogy milyen az, mikor a szülei hálószobájából hallja a hangfoszlányokat, vagy belép a szobába és elkap egy beszélgetést, amit nem kellene hallania... Szerettem volna még egy gyereket, hogy Matilda ne egyedül nőjön fel, de sajnos ez nem jött össze. Nekem vannak emlékeim, apró tárgyaim, amiket megoszthatok vele a közös múltból, remélem, ez majd segít neki feldolgozni az életét. Hogy mik a nevelési elveim? Szeretném jól csinálni, mert ha elszúrom, nincs az a szakmai siker a világon, ami kárpótolhat érte.

Návai Anikó
XVIII. évfolyam 3. szám

Címkék: michelle Williams, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.